Feljegyzések a fotelból – Érzelmes döntetlen
Nem könnyű a tegnapi napról érzelemmentesen mesélni. Ha most egy hollywoodi producer lennék, minden bizonnyal újraforgatnám Natalie Portman főszereplésével az „Érzelmek viharában” című filmet, hiszen a Győr elleni mérkőzés lefújásának pillanatáig annyi könnycsepp terhelte meg az érzelembimbóimat, hogy ha azt bemutatják, nem marad száraz zsebkendő a moziteremben. Pedig tegnap elsősorban azért zötykölődtünk több, mint száz kilométert, hogy „élőben” lássuk a magyar bajnokesélyes csapatot a Szentély színpadán… amely sajnos nem a Fradi volt, de mivel zöld-fehérekről van szó és melynek a kispadján egy ősfradista ült, ráadásul már régen elkönyveltük magunkban, hogy ebben a szezonban nekünk a középmezőny a cél, így ez a tény nem okozott olyan túl nagy lelki megrázkódtatást. Ez ugyan nem, de voltak olyan események előtte, melyek arról tettek tanúbizonyságot, hogy az érzelmek viharában néha még ötvenen túl is el lehet veszni.
A romantikus film bármennyire is nem odaillően egy mélygarázsban kezdődött. Szerkesztőtársam ott várt ránk és bár sejtettem, hogy a kezembe nyomott sörösüvegen túl mást is át fog adni, de mivel őszintén egy kicsit borzongok ezektől a sötét katlanoktól, először inkább az EXIT tábla útmutatásait lestem, hogy ha rám tör a pánik, minél hamarabb el tudjam hagyni a tetthelyet. A pánik helyett néhány pillanat múlva más tört rám, de erről igazán még nem szabadna szólnom (tudják, Henry Potter is a titkok kamráját kereste), hiszen jelenleg az átadás-átvétel állapotában vagyunk, de annyit azért elárulhatok, hogy olyan kincsesbányára leltünk, melynek csupán az eszmei értékét lehetne forintban kifejezni. Ebből kaptam két dobozni relikviát, melynek már a látványa és érintése is elindította bennem az érzelmek viharát.
Kitörve a bezártságból a második hőhullám a Szentély előtt tört rám. Bár közeledvén az arénához eddig is mindig más idegállapotba kerültem, de a pénteki bejelentés óta minden más megvilágításba került. Ahogy a terület Üllői úti sarkához értünk, egyből magam előtt láttam két képet. Az egyik bizony elég régmúltra vezetetett vissza. Egészen 1974-ig, amikor közel egy évtized után újra hazai pályán léphettünk pályára. Tegnap meg amikor elsétáltunk előtte azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz nélküle? Vajon az új stadion mennyire lesz olyan hatással a lelkünkre mint a mostani? Vajon elkészül 2014-ig? Vajon lehetőségem lesz ott is bérletet venni, bajnokcsapatot ünnepelni, a Real Madridot fogadni és a barátok nyakába borulni egy győztes gól után? Bár akkor néhány pillanatig kikapcsolt az agyam, de biztos voltam benne, hogy nem csak bennem dúltak ilyen jellegű érzelmi viharok.
A harmadik képzeletbeli könnycsepp akkor gördült le az arcomra, amikor már a Szentély ütött-kopott lelátóján állva tapsoltam a kispadja felé sétáló Pintér Pinyőt. Persze lehet őt szeretni és nem szeretni, de Fradi iránt hűségét és elhivatottságát megkérdőjelezni, már nem. Játékosként és edzőként is sikereket ért el, és ennyi év után már nagyon nem vagyok biztos abban, hogy az edzői kispadról való eltávolítása nem számít bűncselekménynek. Pinyő többször is felnézett ránk, visszatapsolt, egyszer a szívére is tette a kezét. Mindannyian tudtuk, ez nem olcsó „játék”, ez érzelem és hűség. Még akkor is, ha jelenleg „ellenfélként” érkezett azzal a szándékkal, hogy a Debrecen újabb botlása után, egy győzelemmel átvegyék a vezetést a tabellán. Amelyre a csapatok jelenlegi helyezése még lehetőséget is adott volna.
De mivel a „volna” számos esetben már eddig is mást gondolt, és végül is a Fradi hazai pályán, két nyert mérkőzés után lépett a pályára, Pinyő érzelmes bevonulása után úgy ültünk le a székre, hogy egy remek mérkőzés vár ránk, amely igazából háromesélyes. A múlt heti Zete elleni meccsünk is bővelkedett fordulatokban és izgalmakban, de azt mivel a fotelból szemléltem, inkább dühös voltam, mint feszült a mutatott játék láttán, bár az utolsó 30 perc már emlékeztetett egy kis focira. A Győr elleni meg az egész 90 perc arra „készült”. Remek küzdelem, férfias ütközések, szép akciók. Melyek párosultak az idegek harcával, amit végül is mi nyertünk meg, hiszen ha a vendégek a második félidő közepétől nem vesztik el a fejüket, ma már úgy ébredhettek volna, hogy vezetik a bajnokságot.
De valahogy nem tudták elviselni a terhet, egyre többet szabálytalankodtak, egyre jobban visszahúzódtak a saját kapujuk elé védeni az egygólos előnyüket, mely kb. a 60.percig elég magabiztosnak tűnt. Addig azért mi sem játszottunk rosszul, Jovanovics és Hakola sokat robotolt, meglepetésként a kezdőként pályára lépő Beliczky is ügyes megoldásokkal jelezte, hogy vele is kell számolni a jövőben. Ráadásul a gólja, amit végül is csak be kellett passzolni, egy olyan támadás után született, amit már elég régóta nem láttunk a Fradi pályán. A betonvédelemről elhíresült győrieket úgy kisakkoztuk, hogy a végén azt sem tudták hol található a labda. Túl sokáig nem örülhettünk az egyenlítésnek, mert egy újabb védelmi hiba miatt ismét vezetést szerzett a Győr. Akkor úgy tűnt, hogy tényleg csak annyit adnak ki magukból, amennyi a három pont megszerzéséhez szükséges. A második félidő negyedétől azonban történt valami. Vagy a túlzó magabiztosságuk, vagy a csapatunk töretlen küzdelme megváltoztatta a játék összképét.
Teljesen átvettük a játék irányítását, a Győr meg idézve a többi NB I-es csapat „taktikáját”, rengeteg szabálytalansággal próbálták széttördelni a játékot. Hullottak a sárga lapok, mint a fekete rigók által megdézsmált barackok a fáról. Amikor a 78.percben egy „vérrel áztatott” kavarodás után a vendégek kapujába került a labda az egész napi érzelemtenger cunamiként robbant fel bennem. Több órával a lefújás után is nehéz arról az utolsó 10 percről beszélni. Akkor nem nagyon értettem miért dúlnak bennem a viharok. Helyezésektől függetlenül a Szentélyben egy döntetlen nem egy nagy durranás, mégis régen izgultunk annyira, mint akkor. A bírói hármas sípszó után meg úgy ugrottunk fel, mintha bajnokságot nyertünk volna. Pedig csak egy döntetlent játszottunk, mellyel nem is kerültünk előrébb a tabellán és igazán játékban sem fejlődtünk annyit, hogy jövő héten olyan túl nagy bizakodással fogadjuk a remeklő Kecskemétet.
De hát a tegnapi nap egy jó hollywoodi forgatókönyv alapján készült. Jó érzés volt elveszni az érzelmek viharában, hiszen azt nem egy moziteremben élhettem át, hanem barátaimmal együtt a mérkőzés előtt egy mélygarázsban, majd a Szentély előtt sétálgatva, majd a lelátón tapsolva egy régi Fradistának, és az egyenlítő gólunknak.
– lalolib –
8 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Érzelmes döntetlen bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Fradisták!
A szombati derby színvonalát tekintve közepes, az iramot és a küzdelmet elnézve viszont magas kalkulust érdemel. Hagyjuk a fogyatékosságokat, meg az összehasonlítást a régi Fradikkal. Ez, a mostani garnitúra legalább megtanult szívvel-lélekkel küzdeni és nem feladni a harcot. Ez is óriási érdem Dömééktől és örüljünk neki. A legfontosabb most a középmezőny első felébe felküzdeni magunkat és jövőre -- hazai szinten -- komoly erősítésekkel elérni végre újra a dobogót. Rósa és Zsivó a kispadon, Kulcsár és Abdi még ott sem -- ezek érthetetlen döntések számomra. Előbbi kettő azért, hogy egyáltalán oda került ( Zsivóczky még be is állt…), míg utóbbiak szerintem igazi erősítések lehetnének, Abdi főképp, míg Kulcsár eléggé hullámzó. Somalia-t nagyon várom vissza! Köszönjük Lalolibnek újfent a remek hangulatú jegyzetet! Hajrá Fradi!
Balinqu,
A TV-ben azt mondták, hogy sérült.
Helyesen döntöttem! 🙂 Jovanovicsnak hetest adtam. Szerintem remek játékos, rengeteg fut, ütközik és jól be is tud indulni. Eddig elég sok labdát eladott, de az utóbbi két meccsen már ebben is sokat fejlődött. Hakolával a két legértékesebb játékosunk.
Arról tudtok valamit, hogy hová tünt Kulcsár? Mert ha jól emlékszem, még a kispadon sem volt ott és sehol nem olvastam, hogy sérült lenne. Tán Ő is kiesett Döme kegyeiből?
Én már mostanában szívesebben szerkesztem az oldalunkat, mint, hogy végignézzek egy meccset. Ennek ellenére: a tegnapi egész jó kis meccs volt és Jovanovics gólpassza zseniális volt.
Ez bizony férfias munka volt! Az első félidő után nem sokat adtam volna a csapat pontszerzéséért, de szerencsére tévedtem. Talán a Győr volt egy kicsit tompább vagy mi pörögtünk fel, de a második félidőben már éreztem, hogy ki tudunk egyenlíteni.
Vonalban voltam az egyenlítő gólunknál, szerintem nem történt szabálytalanság!
Most osztályoztam is:
Jova 6, Grúz 6, Balog 5, Klein 5, Sváb 5, Jovanovics 7, Hakola 6, Józsi 5, Beliczky 6, Pölöskey 4, Simic 5
Emlékezetes meccs marad a tegnapi. Végre a játékosok bebizonyították, hogy tudnak kűzdeni játékvezetői ellenszélben is. Iványit eddig az egyik legjobb magyar bírónak tartottam, de amit tegnap a fiatalabb partjelzőjével együtt művelt, az nem véletlenül tette idegessé egy-két játékosunkat. Nem azonos mércével ítélte meg a két csapat szabálytalankodásait, az első félidőben a leshelyzetek elbírálása borzalmas volt.
Érdekes. Mióta mondtuk, hogy Beliczkyt ki kellene próbálni, Kulcsárt el kellene felejteni. Úgy látszik, a hangunk csak most ért el az illetékes fülekig. Hakola, Jovanovics, Beliczky (végre van egy csatárunk, aki mer cselezni!) jól játszott, a védelem megint lassú volt, és gyakran nem találta a helyét (és a labdát).
Hakola lecserélését nem értettem, Zsivóczky pályára küldését szintén. (Kell nekem mindent érteni?)
Mindenesetre ez a döntetlen jól esett, számomra győzelemmel ért fel. Hajrá Fradi!
Mindig remekül “érzékelteted” írásaidban a lényeget Lalolib!
A tegnapi napon talán még saját csapatunk bevonulásánál is jobban vártam Pinyőét, és nem csalódtam! Ahogyan kiintett, ahogyan a kezét a szívéhez ütötte többször, az mindent elárul egy igazi, örök fradistáról! Ennek kapcsán csak halkan jegyzem meg, hogy egy kisgyerek kora óta a Fradiban nevelkedett hátvédünk pedig nem kell Dömének. Ez az 1-es szektorban Attila bejövetele után éles érzelmi viharokat kavart. Most inkább nem idézném, de tény, hogy a védelmünk tegnap alkotott néhány hajmeresztő dolgot…
Viszont Hakola remekül mozgatta a csapatot, Jovanovics felszántotta a pályát (régen láttam Fradi játékost ennyit futni), Beliczky kifejezetten ügyes, bár néha kicsit belebonyolódott, de a gólokért szeretjük igazából a csatárokat; Jova pedig káprázatos védéseket mutatott be!
Tehát van jövőn, csak tudni kell majd vele “bánni”. A Kecskemét ellen kiderül, vajon tényleg javuló formáról beszélhetünk-e? Remélem, igen!
Én mindenesetre ma kimegyek az Lipcsei Peti által formálódó NBII-es csapatunk meccsére is, hiszen onnan kerülhetnek fel játékosok és egyszer -- remélhetőleg már az új stadionban -- talán Peti ülhet majd le a vadonatúj kispadra!
Kedves Lalolib!
Igazad van, ezen a meccsen “voltak olyan események, … amelyek arról tettek tanúbizonyságot, hogy az érzelmek viharában néha még ötvenen túl is el lehet veszni.” Megnyugtatlak: hetvenen túl is.
Az “előjátékhoz” annyit, hogy Pintér és Détári “békecsókja” határozottan pozitív gesztus volt (nyilván némi színjáték is volt benne a szurkolóknak). Mert az még a TV-n keresztül is érződött, hogy mekkora a feszültség.
Nemegy olyan meccset értem meg, amikor az addig jól játszó csapatban valami közben megtört, és utána minden szétesett (mint pl. a 2010 tavaszi ZTE elleni). De idén a ZTE elleni mérkőzésen éppen az ellenkezője történt. Mintha valami elvarázsolt álomból ébredtek volna fel, megtáltosodtak. Jó, nem azt mondom, hogy valami fantasztikusan jó focit játszottak, de Fradi szívvel küzdöttek. És ez megmaradt tegnapra is. Nem hagyták magukat.
És néha még játékban is mutattak valamit, ami “igazi” focira emlékeztetett. Ahogyan az előkészítéseiről nem nevezetes Pölöskey és a sokak által máris melegebb éghajlatra elküldött Beliczky összehozták az első gólt. Azon túl, hogy szép volt, szerintem ennek a lélektani hatása zavarta meg az eredetileg túlzottan is magabiztos ETO védelmet. A második gólunk meg akciófilmbe illett. Kivételesen a spori most ilyen helyzetben a javunkra döntött. (hosszú szurkolói pályafutásom alatt ilyet még nem pipáltam. Akkor sem, amikor még pipáztam…)
Végülis egy olyan csapatot láttam, mely határozottan javulóban van, és ha összeszoknak, még sok örömünk lesz bennünk.
Ha már javulásról van szó: időnként elszóltam magam rossz egészségi állapotomról. De mostanában a saját bőrömön veszem észre, hogy úgy látszik a rákból is fel lehet gyógyulna, s ha így folytatódik, a végén még 2014-ben szurkolói pályafutásom 60. évfordulójára még bérletet is ajándékozhatok magamnak valahova mellétek…