Feljegyzések a fotelból – Keserédes vasárnap

Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ez a nap sokkal több lesz számunkra, mint amennyit általában egy mérkőzés szokott jelenteni. Bár igazán soha nem tudtam kivonni magam az aznapi mérkőzés feszült várakozásából és izgalmából, de az idő múlásával sajnos ez is megkopott egy kicsit. Talán a jelen miatt, talán a hétköznapok keserűsége miatt, talán az miatt, hogy lassan elfelejtjük, hogy mit is jelentenek azok a napok amikor készültünk egy Fradi meccsre. Amikor már reggel ott toporogtunk az újságosbódé előtt, amikor az ebédet már állva kapkodtuk be és egy óra körül már a Szentély környékét szí­vtuk magunkba a zöld-fehér varázslatot. A tegnapi reggel valamit visszaadott abból a varázslatból. Nem a meccs miatt, hanem egy olyan esemény miatt melyre egész életemben büszke leszek. Részese lehettem egy legendás Ferencvárosi labdarúgó, Toldi Géza sí­remlékének felújí­tásának.

Magáról a sí­remlék átadásáról most nem nagyon akarok í­rni, bár most egészen más gondolatok kavarodnak a fejembe, mint a tegnapi keserű döntetlen csalódottsága. Ezért nehéz lesz kivonni magam a hatás alól, mely még egy nappal az átadás után is szelí­den simogatja Fradista lelkem. Amikor vasárnap 11 óra környékén beléptem a Farkasréti temető kapuján, szinte óhatatlanul magával ragadott az emlékezés. Egy ilyen meghitt helyen először a szeretteink jutnak az eszünkbe akik már a csillagok között figyelik és óvják a lépteinket. Perceknek kellett eltelnie mire az őszi levek zizegése a sí­rhelyek magányában feloldotta bennem a feszültséget. Az emlékezés megmaradt, de átalakult és zöld-fehérbe öltözött. És mikor ott álltam a Fradi-család tagjaként a Toldi Géza felújí­tott sí­remléke előtt az emlékezés meghittsége mellett köszönetet is mondtam a sorsnak. Mert itt lehetettem, mert aktí­van részt vehettem a sí­remlék felújí­tásában, mert munkánk elismeréseként számunkra nagyon fontos személyek tisztelték meg az átadást.

A megemlékezés után néhány órával felülni a dermesztő hideg szorí­tásában a Szentély lelátójára nem volt a legkellemesebb időtöltés, ráadásul a csapat játéka sem melegí­tett fel, a forralt bor meg nem nagyon í­zlett, bár erről szerkesztőtársamnak más volt a véleménye. Egyben azért egyetértettük a meccs elején, hogy ma győzni kell, hiszen a Paks ellen már elvesztettünk két pontot itthon, és csak úgy kapaszkodhatunk meg a középmezőnyben ha nyerünk az őszies tavaszi forduló első mérkőzésén. A lefújás után – a lelátón elhangzó füttyök kí­séretében – abban is egyetértettünk, hogy a vasárnapi produkció a Kaposvár ellen a Détári korszak leggyengébb teljesí­tménye volt.

Még az sem volt elég, hogy közel 30 percet emberelőnybe játsszunk, igazán helyzetig sem jutottunk el. Hiányzott a tűz, hiányzott a játék és hiányoztak azok a játékosok akik fel tudták volna pörgetni a csapatot. Esélyünk is alig volt a győzelem megszerzésére, Hakola szabadrúgásai és Somalia helyzetén kí­vül mást nem nagyon lehet megemlí­teni, ami sajnos nagyon kevés. Azt már megszokhattuk, hogy az Üllői útra látogató csapatoknak egyetlen taktikájuk van: bunkerfoci, szabálytanságok tömkelege és időhúzás. A Kaposvár sem csinált mást és ennyi elég is volt a pontszerzéshez. Mi meg ismét szembesültünk a ténnyel, hogy rövidke a játékosállomány melynek számtalan oka van, de erről majd az „őszi-tavaszi” forduló zárása után szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasókkal.

Bár a döntetlen szomorúságot próbált ráerőszakolni az arcunkra, de ez tegnap nem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen egyikünk sem akarta hagyni azt, hogy bármi is belekavarjon azokba a maradandó élménybe mely a Toldi sí­remlék átadása okozott bennünk.

Azt az egy órát soha nem lehet feledni, ellenben a Kaposvár elleni döntetlent pillanatok alatt leküldtük a pince mélyére.

– lalolib –