Feljegyzések a fotelból – Üzenet a csillagoknak

Vannak napok melyek sokkal fontosabbak a többinél. Vannak napok melyek meghatározzák a létünket, melyekre emlékezve nem csak a múltunkat értjük meg, hanem saját magunk belső énjéhez is közelebb kerülünk. 2012 37. hétvégéje sokunk számára sokkal többet jelent annál, hogy végérvényesen „beszökött az ősz”, mely nem „Szent Mihály útján suhant nesztelen”, hanem meghozva a várva várt esőt végigsöpört az országon. A felhők azonban nem tudták eltakarni azokat a csillagokat melyek örökké fenn ragyognak és vigyázzák a lépteinket. Ezen a hétvégén rájuk is emlékezünk. A Császárra, aki több mint egy évtizeden át kergette őrületbe a világ labdarúgásának védőit, és aki a mai napon lenne 71 éves. Holnap, szeptember 16-án meg a két világháború közötti időszak legnagyobb labdarúgójára, Sárosi György doktorra emlékezünk, aki szeptember 16-án lenne 100 éves. Két olyan csillag ragyog egymás mellett az égen, akik nélkül nem képzelhető el a Ferencvárosi dicsőséges múltja és talán bennünk sem égne olyan heves lánggal a Fradizmus.

Azt nem tudom, hogy a tegnap este pályára lépő játékosok mennyire voltak tisztában azzal, hogy a Haladás elleni mérkőzés nem csak a három pont megszerzéséről szól, hanem sokkal, de sokkal többről. Természetesen nem volt „kötelező” emiatt a győzelem, hiszen ilyen direkt módon nem lehet összerakni álmáink és vágyaink puzzle darabkáit. De akik ott voltunk a lelátón és emlékeztünk Albert Flóriánra és Sárosi György doktorra, bennünk igenis motoszkált az a tudat, hogy jó lenne egy győzelemmel üzenni a csillagoknak, hogy igenis van még remény és ha még nagyon távolinak és néha futurisztikusnak is tűnik a dicsőséges múltunk folyatása, vannak még pislákoló lángocskák, melyek 1899 óta mutatják nekünk a követendő utat.

A remény lángocskáját az a tudat is éltette, hogy az a következetes munka amit Ricardo Moniz néhány héttel ezelőtt elkezdett a Fradi élén, újra bizakodással töltötte el a szurkolókat. Mely bizakodás a tegnapi mérkőzés után egy fokkal magasabb szintre kapcsolt és bár mindenki tudja és tegnap is éreztük, hogy ez még nem az igazi, de mivel olyan régen szeretnénk egy stí­lusos és okosan játszó csapatot látni zöld-fehérben, hogy ha annak felfedezzük a legkisebb csí­ráját is, akkor egyből sugárzó arcokat lehet csak látni a Szentély lelátóin. Nem is emlékszem rá, hogy mikor húztuk ennyire az időt a lefújás után a stadion „kiürí­tésével”. Felállva tapsoltunk és énekeltük a Fradi himnuszát és türelmesen megvártuk a játékosokat, hogy a lelátó minden szegletébe eljutva köszönthessük őket. A vastaps között felcsendülő So-má-li-a!-So-má-li-a! éltetés meg egy olyan csupaszí­v játékosnak szólt, aki erőn felül teljesí­tve futotta szét a direkt ráállí­tott válogatott Halmosit és elég jól tűrte az öregedő védő helyenként elég alattomos belépőit. Ráadásul lőtt egy remek gólt és egyet meg éppen azzal a fantasztikus akarásával harcolt ki, amiért skandálta a lelátó a nevét.

Egy győzelem elég a boldogsághoz? Persze, hogy nem és tegnap sem estünk át a ló túlsó „sötét oldalára”. Láttuk a hibákat és sajnos észrevettük azt is, amit eddig a jól irányzott propaganda el akart hitetni velünk, miszerint a Fradinak senkihez sem fogható erőnléte van. Igen, mely kb. hatvan percig tart. Nem szeretek visszamutogatni, mert a Détári-Nagy kettős munkáját elég gyorsan el kell felejtenünk, de néhány tényt azért nem szabad a szőnyeg alá söpörni, már csak azért sem, mert ennek még az ősz folyamán meg lesz a „hozománya”. Az erőnlétet már emlí­tettem, mely sajnos a siralmas közeli állapothoz hasonlí­t, de ezen igazán csak a téli alapozás alatt lehet javí­tani. Bajnokság közben plusz fizikai terhet nem lehet a játékosokra rakni, mert az könnyen a játék rovására mehet.

A másik tényező már sokkal „érdekesebb”. Arra azért kí­váncsi lennék, hogy mivel magyarázható az, hogy Moniz ugyanazokkal a játékosokkal (hiszen új igazolás csak csereként állt be) miként képes sokkal jobb focit játszatni? A választ mindenki sejti, és az illendőség valamint a játékos Détári iránti tiszteletem miatt nem is „hozom nyilvánosságra”. Mert talán már nincs is értelme. Van olyan, hogy a múltat nem okulásra kell használni, hanem csak az emlékezésre.

Tegnap amit láttam, az tetszett. A hibáival és a hiányosságaival együtt is. Bár felállva tapsoltam a végén, de tudom azt is, hogy van még munka bőven. De már van hit és van remény. És van győzelem, ezzel lekerült a Nemzeti Sportos („Nem nyert”) „bélyeg” is a mesterről, igaz a napi sportújság most is elég szabadon értelmezte a szavak szabadságát, a „Moniz első sikere” főcí­mmel, mely bajnokira igaz, de arra már nem, hogy az utolsó három tétmérkőzését megnyerte a Fradival a holland tréner. De most ne lovagoljunk a szavak kettős jelentésén, mert ezeknek igazán nincs jelentősége. Annak viszont van, hogy nyertünk 2:1-re egy olyan mérkőzésen ahol nagyszerű első félidőt produkáltunk, de a másodikra saját magunk által diktált tempóban elfáradtunk. Moniz erre is jól reagált, és ami az első pillanatra furcsának tetszett (Máté-Klein csere) annak is meg volt a mértani közepe.

A tegnapi győzelemmel nem csak a hitünket kaptuk vissza, hanem a Szentély fölé küldött csillagokkal üzeneteket is küldtünk. Tessék szeretni a Ferencvárost, tessék csak támogatni a Ferencvárost, mert nélkülünk nincs magyar foci, mert nélkülünk az égre sem érdemes nézni, mert a csillagok is tudják, hogy hol a helyük.

Ott, ahol mindig is csillagok születtek! Ott ahol ezen a hétvégén két csillag különösen fényesen világí­t.

Sárosi György doktoré és Albert Flóriáné.

– lalolib –