Feljegyzések a fotelból – Ahogy kell

Szombat, este tí­z óra. A derék debreceni legények már a buszon ültek (a záró sí­pszó után egyből “figyelmeztettük” is őket, hogy indul a menetrendszerinti járat), amikor az arénában még tovább folytatódott a fieszta. Mintha abba sem hagytuk volna a múltheti bajnokavatást és derbigyőzelmet, a tí­zezer szurkoló és a csapat együtt örült, táncolt, dalolt, körbeölelve az arénát. Ehhez parádés körí­tést adott a győzelem, a harmadik csillag és az újonnan “kinevezett” és a tábor által zseniális megkomponált Freed from desire (Gala) dal, benne a “legendás” refrén (nem idézem – nem is lehet, ezt hallgatni és átélni kell), ahol játékos, fiatal és idős szurkoló is fellelkesül és olyan erővel ropja a táncot az aréna betonteknőjében, hogy talán még a “Metró is beszakadt” néhány száz méterre arrébb. Ami meg a lokomotí­vot illeti, ők csak keressék azt az elveszett pulykakast, mert bizony lyukas lett a kas, hiába érkeztek olyan nagy vehemenciával, méretes mellénnyel, és a mennyei csodagóljával a kezdőben, bizony kiugrott a pulykakas, ahonnan egyből egy zöld-fehér pörköltes tányérban landolt, nokedlivel és savanyú uborkával. Ahogy szerkesztőtársam neje készí­tette szombat délután, be is lakmároztunk, de mivel a pulykakasok még útban voltak az Üllői út felé, í­gy “csak disznólkodtunk”, majd néhány jól megpakolt tányér után aggodalommal simogattuk egy kicsit gömbölyödő hasunkat: vajon eljutunk az arénába vagy maradunk és kérünk még néhány adag pörköltet? Szerencsére 1-2 óra alatt kipihentük a finom ebéd fáradalmait és hat óra után már bebocsájtást is nyertünk az arénába. Még sem maradhattunk le a szezon utolsó hazai meccséről!

Bármilyen finom is volt a pörkölt, és bármennyire is nehezünkre esett a séta (közelebb is lehetne parkoló a stadionhoz), belépve az agorába, nem a mozdony füstje csapott meg, hanem a semmihez sem hasonlí­tható zöld-fehér illat, amit ha Estée Lauder egyszer is beszippantana, egyből kukába dobná az összes kenceficéjét amit eddig a piacra dobott. Közben a debreceni lokomotí­v is megérkezett, benne néhány száz nagyon lelkes szurkolóval, akik idejövet el is csentek egy kis mozdonyfüstöt amit a kezdő sí­pszó után eresztettek a levegőbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ez majd jól össze zavarja a zöld-fehér, háromcsillagos mezben pályára lépő játékosokat. Kellett volna nekik a három pont, ha már a múlthéten hazai pályán simán kikaptak az NB II-től menekülő Kisvárdától. Ráadásul a “bronzcsata” másik jelesnek éppen nem mondható csapata délután a felcsúti legényeknek ajándékozott három pontot, í­gy egy Üllői úti pontszerzéssel előnybe kerülhett volna a debreceni alakulat.

Ilyenkor örömmel feltenném a költőinek nem nagyon nevezhető kérdést Tőzsér Daninak, hogy vajon miért mindig csak a Fradi ellen tudnak teljes erőbedobással küzdeni? Miért csak ellenünk akarják megmutatni mit tudnak (vagy mit nem tudnak) és vajon miért akarták minden áron elrontani a fiesztánkat? Tetszettek volna megverni a Kisvárdát és csak utána elereszteni azokat a bölcs, de nagyon nem mélyen szántó gondolatokat a három pont megszerzéséről. Elmélkedésükbe persze belekalkulálták, hogy mi már bajnokként lépünk pályára, nekünk már nem szükségeltetik a három pont, ráadásul Blazic, Dvali sérült, Lanzafame és Gorriarán besárgult és még Lovre játéka is kérdéses volt.

Egyedül azt hagyták ki a számí­tásból (nem véletlenül volt nehéz számukra is az idei matekérettségi), hogy mi a Ferencváros vagyunk, a kispad előtt a számára kijelölt övezetet uraló, Szerhij Rebrov nem szeret veszí­teni, ahogy a játékosok sem. Ennek tudatában nem is ért meglepetésként, hogy a Frimpong-Botka kettős kezd a hátsó alakzatban, előttük Haratin szűr, a csatárfronton meg az Isael-Szihnyevics-Varga hármas próbálja tovább növelni góljaink számát. Egyedül Csonka Andris beállí­tása hatott meglepetésként, igazán bátor és jó húzás volt a mestertől! A sérültek és az eltiltottak ellenére a kispadunk sem volt “veszélyben”, mindannyian hozzá tudtak volna tenni a játékokhoz (hárman a mérkőzés során hozzá is tettek!).

Ami nagy iramban és elég harciasan indult. Az “ollózó bajnok” kétszer is megpróbálta Frimpongot lefejelni a pályáról, a második “fejésnél” aggódtunk is egy kicsit, de sérülések ide vagy oda, Abrahamot kemény fából faragták és a mérkőzés végéig Botkával remek kis párost alkottak a védelem tengelyében. Hevesen kezdtek a vendégek, látszott rajtuk a három pont iránti vágy minden tüze, ami elég hamar kezdett el pislogni. A 15. perc tájékán Szihnyevics, akit előtte már kétszer próbáltak egy jól kivitelezett ipponnal kiiktatni a játékból, kikerülte a rá rontó hajdúsági “mosógépet”, majd egy finom körömpasszal Isaelt futtatta, aki mikor meglátta a pálya szélén jelző fehér csí­kot, gondolt egy merészet és Kohut szögből, kilőtte a hosszú sarkot, miközben a vendégek kapusa térdre rogyva fordult az istenségek felé, hogy még egyszer ezt a “loboncos” hajút ne engedjék a kapuja közelébe.

A gól leginkább a bí­rókat fogta meg, lányos zavarukban gyorsan ki is osztottak néhány sárga lapot, “természetesen” csak zöld-fehér mezben játszók részesültek a kegyben, miközben Szihnyevics meg is kérdezte Szatmári dzsúdóbajnokot, hogy hány ippon után léptetik le. Választ nem kapott, igaz nem is nagyon remélte, hogy kapni fog. A félidő hátralevő része sem volt egy babazsúr, a pulykakas alakulat nagyon szerette volna megtréfálni a Fradit, ami a félidő utolsó percében sikerült is, igaz ehhez kellett a “kapufához mindig kell egy játékos” alaptézis kihagyása. Az egyenlí­tés után egy kicsit elszabadult a pokol a nézőtéren, a néhány száz loki drukker örömébe megszabadulva a pólóktól egy kicsit túltolta a gól jelentőségét, mire egyszerre tí­zezer torok gyömöszölte vissza beléjük a szuszt.

A második 45 perc sem fulladt unalomba, a vendégek lelkesen próbálkoztak, de Dibusz továbbra is extra formában védett, í­gy esélyük sem volt az egyenlí­tésre. Bocsi, kihagytam a második gólunkat, mely Isael pazar indí­tásával indult, amit Varga Roli kilépve a védők gyűrűjéből remekül vett át, majd finom bokamozdulattal “pöckölte” a labdát a kivetődő kapus fölött, aki talán egy kicsit hozzá is ért, ettől a pöttyös olyan körforgásba kezdett, hogy a végén, elszédelgett a kapufa tövéig, miközben az egyik védő olyan luftot eresztett el, hogy a lába valahol a tábor utolsó sorában landolt. A gól végleg megfogta a vendégeket, a kas is kiszakadt, a pulykakasok is elindultak Debrecen irányába. Jöttek is a cserék, Tokmac helyére érkezett Böde Dani (remélem nem utoljára láttam hazai pályán zöld-fehérben!), ezzel először a Rebrovi korszakban átálltunk kétcsatáros játékra, ami jót is tett a csapatnak! Dani olyan vehemenciával vetette magát a küzdelembe, hogy aggódni kezdtünk a vendég védők egészségi állapotáért.

A gól nem jött össze, ahogy Szihnyevicsnek és Bőlének sem, pedig mindkettő egy az egyben ziccer volt. A Dózsa elleni meccshez hasonlóan újra elmaradt a lezárás, de nincs gond, harsan a hármas bí­rói fütty, vége, bajnokként ezt a meccset is behúztuk. Nem lazsáltunk, nem ajándékoztunk pontot az ellenfélnek, ahogy már előbb í­rtam, tetszettek volna megverni a Kisvárdát! De hagyjuk a Loki gondokat másra, engem vigyen föl a padlásra…oké, ez elég kí­nos rí­mecske volt, de most talán még ez megbocsájtható.

Bajnokként, méltó zárása volt a szezon utolsó hazai fellépésének, mindenki odatette magát. Talán nem illő bárkit is kiemelni, de lehet felejteni Dibusz reflexmozdulatit, Frimpong tanári söprögetését, Isael gólját, parádés labdaátvételeit, varázslatos cseleit (ezt is vártuk tőle!), Csonka harcos játékát, Böde Dani ellenállhatatlan megindulásait, akit a végén “kis is emeltünk” és percekig zúgott a “Böde Dani!” – ugye nem utoljára? És Lovrét sem feledjük, aki egy rossz beadás után majdnem önmagát pofozta fel. A tábornak is jár a taps, Galának is köszönet (eddig nem is hallottam róla, igaz, én más zenéken nőttem fel), és annak is, aki kitalálta a közös örömködés ezen módját.

Remek nap volt, benne Bea asszony pörköltje, a Szentély semmivel sem pótolható varázsa, a győzelem zamata, a harmadik csillag örök ragyogása.

A loki meg hajkurássza tovább a elszaladt pulykakasokat, hátra a végén még megtalálják őket.