Feljegyzések a fotelból – Győzelmi kényszer

A kezdés előtt nem is juthatott más az eszembe, csak a győzelem. Nem volt alternatíva, nem voltak kifogások, egyszerűen nem tudtam mást elfogadni, mint a három pontot. A mikéntjéről már voltak belső vitáim, szerettem volna végre jó focit, támadó focit látni, kombinatív, egy gólra törő játékkal megnyert 90 percet végig szurkolni. Ezek voltak a “Vágyak netovábbja-i”, természetesen nem Jennifer Anistonnal a főszerepben (talán 20 éve láttam a filmet), hanem azokkal a zöld-fehér mezben öltözött srácokkal akiktől a Slavia Praha elleni továbbjutás után egy rebrovi menetelést vártunk. Mindezt megalapozottan. Néhány millió euróval a zsebünkben nyáron shoppingoltunk egy jót, és bár nagyon sajnáltuk Rebrov mester távozását, de úgy gondoltuk, ez az élet rendje, jön helyette egy topbajnokságban is bizonyított edző, így együtt meg jöhet egy újabb aranykor. Természetesen még nem akarok, és nem is lenne ildomos néhány hónap után mérleget vonni és főleg lehúzni a keresztvizet az eddig látottakról még akkor sem, ha az eredmények és főleg a játék nem úgy alakult eddig, ahogy azt vártuk. Ezért is gondoltam a Gyirmót elleni mérkőzés előtt arra a bizonyos győzelmi kényszerre, melyről tudjuk, nem mindig a “Sziporka Bt.” elvárásai alapján valósul meg. De tegnap este tényleg nem gondolhatott egyetlen fradist szív sem pontvesztést, mert az már olyan vészhangokat erősített volna fel, melyeket a múltheti MTK elleni döntetlen után hallatszottak a lelátóról. Végül a három pont meglett, aránylag magabiztosan, mégis annak a bizonyos kényszernek azt a vonulatát mutatta, melyet az utolsó két bajnokin láttunk, a különbség annyi volt, hogy most hátul nem hibáztunk (talán csak egyszer), elől meg a számtalan kínálkozó lehetőségből kettőt bevertünk. Ennél többre sajnos még nem vagyunk képesek.

Vajon miért akadozik továbbra is a gépezet? Erre továbbra is keressük a választ, bár most sokkal jobb közérzet mellett, hiszen mégis csak győztünk, zsebben a három pont, és jelenleg vezetjük is a tabellát, de lehet, hogy csak vasárnap délutánig, bár jó lenne ha a ZTE a Kisvárdát is megtudná tréfálni. Ahogy minket…és amitől egy kicsit a Gyirmót ellen is tartottam. Utólag már könnyű mondani, hogy a gyirmóti tréfának semmi alapja nem volt, hiszen 90 perce alatt talán kétszer találták el a kapunkat. Mégsem volt egy fáklyás menet a győzelem. Pedig lehetett volna az is.

Egyrészt a hazaiak a vezetésünkig meg sem próbáltak támadni, voltak időszakok amikor a két belső védőnk Blazic és Mmaee a gyirmóti kaputól harminc méterre tartózkodott, miközben a többi 19 játékos úgy tömörült a tizenhatos környékén, hogy helyenként burleszk jelenetek tarkították a játékot. Ennek fénypontja Blazic “kilövése” volt, egy szöglet utáni tumultusban először Tokmac találta telibe az arcát, majd a földre eső védőnket még Zachariassen is eltalálta, de Miha majdnem így is gólpasszt adott, hiszen a róla újra Töki elé pattant, aki most már nem a csapattársát találta telibe, hanem a kapufát. Ezzel még nem ért véget az “előadás”, hiszen a félidő vége előtt Civic hámozta át magát a védőkön, beadását középen mindenki csak szemmel követi, így az a kaputól talán 3 méterre álló Mak elé pattan…aki gól helyett inkább a jobb lábát kereste a gyirmóti nézőtéren.

Ezek mellett még Mmaee fejelhetett volna gólt, de Uzuni és Tokmac is kihagyta a tutit, így azzal az érzéssel ért véget a félidő amit az MTK ellen éreztünk. Ha másnap estig játsszunk, akkor sem lövünk gólt. Nehéz megfejteni az okát, hogy mi okozza a formahanyatlást, a bizonytalanságot, a tehetetlenséget. Ezek biztosan összefüggnek, divatos szólva élve, mentálisan nagyon nem vagyunk a topon, de a miérteket továbbra is csak keresgéljük. Szerencsére nem kellett túl sokáig tépelődnünk, mert a második félidőt góllal nyitottuk. Civic adott be, az “ember rengetegben” Zachariassen elé pattant, aki tolt rajta egyet, ballal el is akarta lőni, de Uzuni ott termet és jobbal kilőtte a kapu bal sarkát.

Nagyon mélyről szakadt fel bennem a sóhaj, végre, innentől már nem lehet gond. Még akkor sem ha a gyirmóti legények valamivel bátrabbak lettek, úgy gondolták most már tényleg ki kell bújni a sündisznó állásokból és megpróbálni zavarba hozni a Fradi védelmét. Egy-két esetet leszámítva ezek halott próbálkozások voltak, miközben egyre nagyobb területünk maradt a támadásokra, csak hát a bizonyos összepontosítás, vagy mentális erő hiányzott továbbra is az újabb gólokhoz. Egészen a 84. percig amikor Tokmac a régi énjét “kopírozva” balról indulva addig húzogatta befele a labdát, amíg megtalálta a kellő pozíciót és tizenhatról a tőle megszokott “gurítással”, a kapus mozgásával ellentétes oldalra küldte a lasztit, ezzel végleg lezárva a mérkőzés három pontját. Annyit feltétlenül meg kell említeni a góllal kapcsolatban, hogy ahhoz kellett Laidouni határozott szerelése és pontos passza is.

Meg lett a győzelem, a három pont, még ha a gépezet továbbra is akadozik. A győzelmet ugyebár soha nem kell megmagyarázni, és az elején említett győzelmi kényszert sem kell tovább ragozni.

A kényszert el lehet hagyni, a győzelmeket meg folytatni kell.