Feljegyzések a fotelból – Kisiklattuk a lokomotívot
A sors néha olyan tüneményes játékra képes, hogy egy Messi-Neymar-Suarez hármasnak is csak a kispadon lenne a helye. Egy hete amikor kikaptunk az MTK ellen (az ország “sxanyija” legalább egy hétig örömködhetett) azzal nem csak a három pont veszett oda, hanem megálljt is parancsolt a több mint egy évig tartó veretlenségi sorozatunknak, mellyel Thomas Doll a Fradi örökranglistáján Lakat Károllyal osztozik a második helyen. Azzal a Lakat Károllyal, aki játékosként az első Debrecen elleni meccsünkön két gólt szerzett (a másik kettőt Sárosi Gyurka vállalta), és akinek emléktábláját pénteken avattuk a Tizedes utca 3. szám alatt. Az MTK elleni vereség arra is jó volt, hogy a magyar média szerezzen magának néhány kattintást az internetes oldalakon, hiszen volt olyan is, aki “közvéleménykutatást” tartott arról, hogy vajon a Fradit mennyire érintette meg a “példa nélkülinek számító két vereség egy héten” eposz. Persze ahhoz füllentenem kéne egy kicsit ha letagadnám, hogy nekünk szurkolóknak is okozott egy-két napos alvajárást, melyből annyi előnyünk azért származott, hogy nem estünk saját magunk önelégültségének a gödrébe. Ettől függetlenül abban is biztos voltam, hogy Doll mesternek elég lesz néhány nap arra, hogy újra a helyes vágányokra terelje a csapatot.
A múlt heti kisiklásunk apropóján Debrecentől a “Tiszáig” harsogták a vendégek, hogy most bizony visszavágnak a legutóbbi 0-3-ért és éppen ideje annak, hogy a pénteken lilában (helyesebben magentában) “pompázó” Groupama Arénában is véget érjen a Fradi veretlenségi szériája. Nem jött össze nekik, nyilatkozatban már jók, ebben főleg Kondás mester jár az élen (Szivics távozása után, ő a “kedvenc” edzőm), aki a mérkőzés után sem tudott kibújni a megrögzött szerepéből. De haladjunk szépen sorjában, hiszen a tegnap este tartogatott néhány emlékezetes pillanatot, ezeket meg olyan lassan kell ízelgetni, ahogy Micimackó bánik a csupor mézzel. Már csak azért is, mert bármennyire is próbáltuk egy laza legyintéssel elintézni “sxanyi” gólját, bizony hagyott bennünk egy kis ideget. Melyhez a november végi kellemetlen időjárás is hozzá tett egy lapáttal, de ezektől függetlenül egy pillanatra sem merült fel bennünk, hogy Laudetur barátommal ne üljünk autóba és ne irányozzuk magunkat az Üllői út 129. irányába.
Nem volt egy rossz döntés, bár mi akkor is ott ültünk a lelátón amikor tényleg fájdalmat okozott az, amit a pályán láttunk. A jelen meg egészen más, melyből szombat este is kaptunk egy csodás ízelítőt. Az összeállításokat látva nem mondhattuk, hogy a vendégek otthon hagyták a pulykakasokat, hiszen elsőre három veszélyesnek vélt csatárt állítottak csatasorba, melyből egyedül Balogh okozott egyszer egy kis riadalmat, Sidibe-t Pintér Ádám akkor szerelte le amikor csak akarta, a régi gólkirályi emlékekből éldegélő Coulibaly meg csak azért volt a pályán, hogy a Lokinál is meglegyen a tizenegy játékos. Nálunk csak annyi változás történt az alapcsapathoz képest, hogy a besárgult Nalepa helyett Pintér játszott (hibátlanul!) és Doll mester újra Sestáknak szavazott bizalmat.
Az elég hamar kirajzolódott, hogy a vendégek 4-3-3-s felállása (mely bátornak és támadónak is nevezhető) arra volt jó, hogy Fradi pillanatok alatt átvegye az irányítást a középpályán, ezzel meg is határozva a mérkőzés forgatókönyvét. Mi támadtunk, mi járattuk a labdát, a vendégeknek egy-két kontra lehetőség jutott csupán, igaz az egyetlen gólszerzési lehetőségüket Balogh a szó szoros értelmében elbaltázta. Jobb jelzőt is találhattam volna, de nem akarom megbántani a vendégek kedvencét, aki bár helyenként jó barátságban van a labdával, de mivel ehhez nincs meg az alázata és a taktikai fegyelme, így csak odáig fog eljutni, mint számos lufi, mely nagyra fújtak, de hamar ki is durrant.
Az első félidőben is meg voltak a helyzeteink, de ekkor még jól tartotta magát a vendégalakulat és mi csak egyoldalasak voltunk, a balszárny remekül muzsikált, de a jobb oldalon teljesen hatástalanok voltunk. A szünetben biztosak is voltunk a cserébe, bár én a Sesták-Varga párosra tippeltem, Doll mester végül is kisebb sérülést összeszedő (a Debrecen kapusával ütközött) Hajnalt hozta le és jött be helyette Varga. Ezzel a jobb oldalunk is játékba lendült, még nagyobb teret adva Ramireznek a bal oldalon. Róla nem csak a gólja miatt zengenék ódákat, hiszen amit Cristian az elmúlt időkben letesz a közös asztalra, az a labdarúgás legszebb napjaira emlékeztet. Néha úgy érzem, hogy a Groupama Arénában a bal oldalon egy futópadot, vagy mozgólépcsőt telepítettek az építők, mert ahogy Ramirez száguldozik 90 percen át le-föl, az már egy Schilleri örömóda kategória. Gólja is parádés volt, ahogy befele húzott, miközben a védők egymásba gabalyodtak, még nem is lendült a lába, de a fél aréna már egymás nyakába borult, annyira biztosak voltunk benne, hogy jobbal úgy húzza vissza a labdát a szép spárgát bemutató Radosevic mellett, hogy azt tanítani kéne.
Innentől már csak a Kondás mester gondolta azt, hogy van keresni valója és meghúzta a tutit. Valószínűleg ő sem gondolhatta komolyan, hogy ha áttér 4 csatáros játékra, azzal olyan káoszt tud keverni a Fradi alakzataiban, hogy a győzelmi álmuk nem a kukában végzi a hármas sípszó után. Miközben a kissé elvetélt ötletén gondolkodott, nem vette észre, hogy közben Doll mester Radót is a pályára csente, mellyel aztán végleg kisiklattuk az addig is csak döcögő debreceni gőzöst (vagy inkább csak csettegőt – mifelénk így hívták a Trabant motorral püfögő “lovaskocsikat” ). Kondás Elemér törölgette is a szemüvegét és szokásához híven lelkesen rángatta is a fejét, hátra felfedez abból amit eltervezett, de helyette csak azt láthatta, hogy játékosai már a hátsó felükön veszik a levegőt és már egyszerre három villámlábú Fradista ostromolja a kapujukat. Akiket Gera Zoltán vezényelt.
Gerzson tegnap este úgy vezényelte a csapatot mint Leonard Bernstein a New York-i Filharmonikusokat a Carnegie Hallban. 37 évesen igazi Tanár úr volt a pályán, annyit robotolt mint a Loki csatársora összesen, szerelt, ütközött, irányított és amikor rá, a vezérre volt szükség, odasétált, letette a labdát a tizenegyes pontra és haláli nyugalommal a jobb sarokba lőtt. Amikor Radót Jovanovics elkaszálta (szólni kellett volna a volt játékosunknak, hogy az aratásnak már vége) és Kassai egy kis gondolkodás után befújta a büntetőt, az első gondolatom az volt, hogy vajon most ki fogja ezt belőni? Mateos már fél éve nincs – hogy múlik az idő, és milyen régen kaptunk büntetőt! Még az is felrémlett, hogy az új arénában is nem volt példa büntetőre, de aztán előjött a tavaly őszi Nyíregyháza elleni stadionavató, mely az ünnepen túl Gera bombagólja miatt emlékezetes, de mintha a harmadik gólunkat büntetőből Mateos szerezte volna. Gera ott is, Gerzson itt is, amilyen nyugalommal fogta meg a labdát és tette le a büntetőpontra – így kell ezt csinálnia egy igazi vezéregyéniségnek!
Radót sem hagyhatom ki az örömből, hiszen sérülése után újra itt van, újra száguldozhat, trükközhet és újra bombagólt lőhet a Debrecen kapujába. Újfent Kondás Elemért kell tetemre hívnom, Radó csodaszép góljáról annyit mondott, hogy “az van, hogy Radó lövése is beakad“. Hát be…nagyon is beakadt, ép úgy, ahogy három hónappal ezelőtt Debrecenben. Arra már nem akart emlékezni a mester, hiszen mégis csak kellemetlen lehet ilyen rövid idő alatt két 0-3-t elviselni, mely összesítésben már egy hatos, mely ugye már gombócból is sok.
Csodás volt a hétvége, pénteken a Tempó, Fradi! méltó emléket állított a Ferencvárosi labdarúgás legendás Tanár urának, másnap meg a csapat mutatott be egy tanórát a derék debreceni diákoknak. Akik az órák végén hiába sétáltak ki a peronra, a hangosbemondó harsány Hajrá, Fradi! kíséretében közölte, hogy bizony a debreceni lokomotív kisiklott miközben megpróbált három pontot elcsenni az estére már zöldben pompázó Groupama Arénából.
De akkor hogy mentek haza?
10 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Kisiklattuk a lokomotívot bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Jó volt a meccs, leiskoláztuk a debrecent.
milyen volt a lila stadion?
Mi csak zöldben láttuk. 🙂
Egy kis belemagyarázás (zöld-fehér lelkünknek): tőlünk nyugatabbra másként kezelik a színeket. Ott létezik “magenta” és “pink”. Nálunk csak a pink, vagyis a lila. Az új szponzorunk színe: magenta. Összegezve: amikor az aréna számunkra oly kellemetlen színt öltött, akkor csak azt csak a szemünk látta lilának, pedig az magenta volt. Nem valami jó magyarázat… 🙁
Ez jól esett -- mind a jegyzet, mind az, amiről szól. Fradista kedves fórumtársaimat nem szeretném ismételni, így csak egyetlen, eddig el nem hangzott, le nem írt tényező: Leandro. Ami labdát adott az első gólnál Ramireznek, az egyfelől elképesztő, másfelől viszont az is, amit ebben a műfajban folyamatosan produkál, ahogy szervez és osztogat hátulról; és mindezt kényszer-középhátvédként. Neki is gratula, és a fiúknak is. A dolgok a helyükre billentek.
Köszi a kiegészítést, igazad van. Leonak kiváló a rugótechnikája és még lát is a pályán, helyesebben olvasni tudja a játékostársainak a mozgását.
Én kipróbálnám eggyel előrébb, Nagy Ádi mellett, ezáltal Gerzson még szabadabban játszhatna. Persze egyből felvetődik a kérdés: akkor ki maradjon ki? 🙂
Más azért egy kondaverős 3-0 után hozzászólni ehhez a remek jegyzethez:) Amit a Fáy utcai libalegelőn nem sikerült abszolválni, azt idehaza igen. Nyugodtan játszva, az első hibára bravúros góllal felelni. Nekem Rami mellett Gera Zoli és Pintér játéka tetszett igazán. Rami és Radó Andris góljairól csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Andris beszállása ilyen formán nagyon ígéretes és remélhetőleg hosszú távon is ilyen futballt látunk még tőle sokszor. A Vidi elleni szerdai derbi vízválasztó lesz abban, hogy Doll mester valóban visszaterelte-e a gárdát a helyes útra, vagy sem. Most úgy érzem igen, bár jó lenne, ha a Böde-Sesták-Lamah trió is villana ellenük újra. Úgy lenne tökéletes:)) Elemért meg jó kondásként ünneplem, mert a butasága nekünk mindig hasznos:)) Hajrá Fradi!
A vereség sohasem jó, de elég öreg szurkoló vagyok ahhoz, hogy tudjam: előfordul. De érzelmileg csak egy csapattól tudom elfogadni (úgy-ahogy): a régi, becsületes ellenfél MTK-tól. Még akkor is, ha a gólukat – védelmünk pillanatnyi rövidzárlata pillanatában – éppen »mindenkikedvence Sanyika« szerezte, és én bárki más MTK játékostól jobban le tudnám nyelni. De a kispadján az a László Csaba ül, aki utolsó nemzetközi sikerünk, az EL csoportkör, idején – sokan elfeledkeznek róla – a mi kispadunkon ült. (Igaz, abból a csapatból már alig valaki játszik felső szinten. Tőzsér valahol Angliában duzzog, Huszti sértődöttségében a Sárga-tengerig ment, Vukmir pedig éppen az MTK-ban játszik – viszont Leandro és Gera Zoli hazatértek hozzánk. És míg a többi egyre kevésbé tündököl, ők ketten újra kivirágoztak nálunk.)
És ezzel el is jutottunk a „témában forgó” meccshez. A cívisvárosiak olyan nagy mellénnyel érkeztek hozzánk, amiben csak elbotlani lehetett. El is botlottak. Az elejétől kezdve látszott, hogy csak a szájuk – főleg a (már alaposan elmúlóban lévő) nagyságától még mindig teljesen eltelt mesterük szája – járt, de mintha maguk sem bíztak volna a győzelemben. A három veszedelmes(?) csatárból egyedül Balogh próbált meg villogni, de hamar kiderült, hogy Storck mester miért nem vitte ki Új Zélandra. Szemben azzal a Nagy Ádival, aki már a nagyválogatottban is bizonyított, és lassan kiérdemli a „Tüdő” becenevet.
Az első félidő zöme azzal telt el, hogy a mieink hátul járatták a labdát, (különösen Pintér Ádi – aki igazolta válogatottságát – és Leandro voltak labdabiztosak), fárasztották az ellenfelet, és nem voltak hajlandók eladni a labdát. Ekkor a védelmük még jól állt a lábán, bár csak úgy, hogy a csatárok is hátvédet játszottak.
Aztán ahogy elfogyott a szuszuk, és boldogult gyerekkorom Árpád motorvonatának a sebességéből (két óra alatt Miskolcon volt 1942-ben) kényszerből átváltottak a 60. perc környékén a Nagyerdőben zötyögő Zsuzsi-vonatnak a tempójára, csak az volt a kérdés, mikor pukkad ki a lufi. Hát ki is pukkadt. Először jött házi indiánunk, és meglőtte idénybeli harmadik gólját, aztán Radó Andriska (néha annyira kisfiúnak látszik) összehozott egy tizenegyest. Az első félidőben Jovanovics valószínűleg szerelte volna, ám ekkor már csak Radó bokáját tudta elérni, de olyan nyilvánvalóan, hogy nem lehetett nem megadni. Gera pedig halálos nyugalommal belőtte (lőtte? szinte simogatta…) balra a hálóba, amikor az ugra-bugráló Radosevics a végén eldöntötte, hogy jobbra vetődik. S a végén Radó még nyomatékosította, hogy ő a „Debrecen réme”, mert jóval a tizenhatoson kívülről lőtt egy csodálatos gólt.
A meccs utáni nyilatkozatok idején derültem Kondáson, és megállapítottam, hogy játékosai tárgyilagosabban nyilatkoztak.
De kérem szépen, miért van az, hogy a többi csapat a 60. perc után lejár, mint az elöregedett óra, addig a mieink akkor kapcsolnak rá? Többek közt a korelnök Gera Zolival.
Dehát ez legyen az ő bajuk.
Megjegyzem: utolsó bajnoki tizenegyesünket valóban még Mateos lőtte be, május 5-én a Pécs hálójába, de utána LK meccsen még értékesítettünk egyet.)
Igen, ez a hétvége méltó volt Lakat Károly emlékéhez.
Ez a Ramirez-gyerek -- ő is az unokám lehetne -- megér egy kiegészítést. Olyan gyors, mint Speedy González, és úgy kezeli a labdát, ahogy egy délamerikaitól elvárható. Néha úgy érzem, hogy Rudas és Czibor kereszteződése. Nemegyszer megcsinálja, hogy megtolja a labdát az ellenfél térfelén, a védője azt hiszi, hogy ennek már úgyis mindegy, ő meg utánarohan, elcsípi és megjátssza. És ahogy megbolondítja az ellenfél védőit! Néha valósággal börleszkbe illik. Remélem, még sok örömünk lesz benne.
Tisztelt Szurkolótársak! A Debrecen elverése nekem is különleges örömet jelent, Kondás Elemér miatt pláne! Egy hete jelen rovat kommentjében leírtam: bízom a Fradiban, jól játszunk, meg lesz a 6 pont a következő két meccsen! ((Sajnos meghűltem alaposan így forralt bor mellett tévén néztem a meccset -- de szerdára már meggyógyulok!)) Csak egy dolog bosszantó: Hajnal Tamás sérülékenysége. Csodaszép volt az a harmadik Radó gól, de az első is Ramireztől!! És Gera Zoli bírja, irányít, jól játszik hétről-hétre, és amikor kell, odaáll a tizenegyes pontra…
…
Hajrá Fradi!!
Vannak a pályán pillanatok, melyek felérnek Mona Lisa mosolyával, vagy azzal az eufórikus élménnyel, amikor apámmal 12 évesen megnéztem a Csillagok háborúját. Christian gólja olyan volt, ahogy a felhők szétnyílnak, és utat nyitnak a napsugárnak, s a nagy fényben az ember mintha csak egy álmot látna. A góljai egytől egyig bravúrban születnek. Most is, azóta is, mióta a télen megjött hozzánk, azt mondom, hogy ő (is) egy jutalom számunkra zöld szívűeknek. Persze mostanság kevés játékos akad, akit nem vinnék a stadionban körbe a vállamon. Hajrá és mindörökké Fradi!!!
Kedves Barátom! Hogy mentek haza? Természetesen vonatpótló autóbusz járattal, hallhattad, hisz Te is kiabáltad: indul a busz, indul a busz!!! 😉 indulandusz-lódulandusz 😆 😆 😆 ja és hogy ne menjenek üres zsákkal kaptak egy hármast simán! 😮 😛 Ott is 3:0 itt is 3:0 csakhogy meglegyen az egyensúly, egy Radó bombagól ott egy meg itt… Kondás Elemérnek üzeni Cristian Ramirez: Mond, hogy bombagól!