Fogl Károly

Fogl II (Fogoly II, Újpesti II) Károly (1895. január 19., Újpest – 1969. január 12., Budapest), az UTE és az Újpest FC (1916-31: kétszeres bajnok-, egyszeres KK-győztes valamint a Bajnokok Tornáját nyert csapat tagja; az év játékosa: 1919/20) jobbhátvédje, 1918 és 1929 között 51 válogatott mérkőzésen játszott és 2 gólt szerzett. Tagja volt az 1924. évi olimpiai játékokon szerepelt magyar együttesnek. 

A zömök, csupa izom játékos minden idők egyik legkiválóbb magyar hátvédje volt. Mint öccsével kapcsolatban emlí­tettük, a „Fogl-gát” szellemi vezére ő volt. Pályafutását szélsőként kezdte, de a hátvédsorban emelkedett a világklasszis labdarúgók szí­nvonalára. Kifogástalan rúgótechnikája nagyszerű helyezkedéssel, ragyogó ütemérzékkel, jó fejjátékkal, nagy gyorsasággal és a vakmerőségig bátor, önfeláldozó harcossággal párosult. A védelemben mindenütt ott volt, ahol szükség lehetett rá. Sokszor elképesztően nagy munkát vállalt magára és — maradéktalanul el is látta azt. A Fogl-kettőst — fénykorukban — Európa legjobb hátvédpárjai között emlegették. Játékuk ellen olykor a túlzott keménység vádját hozták fel. Valóban kemény, erélyes játékosok voltak. Tény azonban, hogy az összecsapások során semmivel sem okoztak több sérülést, mint ahányszor ők jártak rosszul. Fogl erejéről és csapatkapitányi tekintélyéről valóságos legendák keletkeztek. Lelkes, csupa szí­v küzdőmodorával, szinte szuggesztí­v akaraterejével nemcsak a védelmet, hanem az egész csapatot képes volt magával ragadni. Félszáz válogatottsága során mindenkor a magyar együttes egyik erősségének bizonyult. Rengeteg kitűnő játéka közül az 1926. augusztus 20-án, a Lengyelország elleni találkozón (4:1) mutatott teljesí­tményét emeljük ki. Ezt a mérkőzést — hátvéd létére — szinte egyedül ő nyerte meg a magyar csapatnak. Ráadásul egy olyan gólt lőtt, amilyen ritkán látható. Bár azt a sziszegve süví­tő lövést a szemtanúk is alig látták…

(Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak valamint az Új Magyar Életrajzi Lexikon felhasználásával)