Fradista anekdoták: Finta Károly

Esik, mint a Finta

A térképről letörölt Ausztria sztárjai akkor már a „birodalmi” gárdát erősí­tették. A „nagynémet” válogatottal nem is az volt a fő bajunk, hogy túl nagy, hanem hogy túl jó. Megfelelt egy német-osztrák kombináltnak, amely a kor erőviszonyai alapján hatalmas ütőerőt képviselt.

Szenvedtek is válogatottjaink az Üllői út gyepén 1940. október 6-án. Különösen a közelharctól irtózó Finta Károly. Szinte megállás nélkül rontott, esett és feküdt a földön. Esett annyit, mint télen a hó. Olykor azért, mert fellökték, máskor csak úgy szabadon választott gyakorlatképpen. Merthogy annyira megszokta a potyogást.

Amikor öt percen belül tizedszer esett hasra, egy nekibúsult néző lemondóan kiáltott:

— Maradj fekve végig, úgy kevesebbet rontasz…

És még nincs vége.

A ferencvárosi csatár talpra kászálódott. Leporolta magát, megcsúszott és elesett. És felharsant az előbbi hang:

— Várj, Finta, mindjárt bedobok neked két aszpirint!
— Most játék közben? — csodálkozott a mellette álló.
— Persze, hogy most. Hiszen elalvás előtt kell bevenni…

Es még mindig nincsen vége. Finta felé száll a labda. Egy őrmesterhang süví­t bele a csendbe:

— Finta honvéd, feküdj!

-Részlet: Kő András -Török Péter A magyar futball anekdotakincse-