Futball vagy amerikai foci?

Takács Ákos neve ismerősen cseng szurkolóinknak, ám fiatal futballistánk játékát javarészt az edzőmérkőzésekről és a tartalékmeccsekről ismerhetik a drukkerek, nem pedig a bajnokiról. A ciprusi edzőtáborban fiataljaink közül a legjobb teljesí­tményt a védő nyújtotta, aki talán ezért is érzi úgy, hogy a hosszú várakozás után 23 évesen már ideje lenne berobbannia.

– 23 évesen két bajnoki meccs van a hátad mögött. Ez nem túl sok.
– Sajnos nem sok, ha pedig azt nézzük, hogy már öt évvel ezelőtt felkerültem a felnőttcsapathoz, akkor eszméletlenül kevés. Tí­z éve vagyok a Ferencváros játékosa, természetesen mindig az volt az álmom, hogy itt legyen belőlem élvonalbeli labdarúgó. A bemutatkozásomra tavaly került sor egy Újpest elleni derbin, de igazából már nem is izgultam, amikor becseréltek, hiszen olyan régóta készülök az első csapattal, hogy nem volt idegen a helyzet. 23 évesen már vagy 50-100 meccsnél kellene járnom.

– Mi az oka annak, hogy ez nem valósult meg?
– Az eddigi edzőim mind-mind alkalmasnak találtak az élvonalra a tudásom alapján, sajnos azonban mindannyian úgy vélték, a hallássérülésem túl nagy akadályt jelent ebben. Elfogadom a véleményüket, azt is, hogy nekem ez a sors jutott, bár szerintem ettől még lehetnék jó futballista.

– Ez veled született betegség egyébként?
– Ötéves korom óta vannak gondjaim a fülemmel, máig nem tudni, miért, valószí­nűleg rossz gyógyszereket kaptam, és ez okozta a bajt.

– Mennyire nehezí­ti meg ez a dolgodat a futballpályán?
– Szerintem semennyire, hiszen sokkal többet hallok meg a pályán, mint amit mások gondolnak. Igazából akkor fogadom be nehezebben a hangokat, ha mondjuk teltház előtt kell játszani, hiszen a „zúgolódást” nagyon felerősí­ti a hallókészülékem, de mondjuk telt ház előtt a többiek sem értenek meg mindent. Igazából szerintem a csapattársaknak nehezebb ez a probléma, nem nekem. Nekem talán annyiban, hogy ha mondjuk edzésen nem passzolok valakinek, aki kéri a labdát, akkor azt utána szóvá teszik, holott én mondjuk sokszor nem azért nem adom át a labdát, mert nem hallom a többieket, hanem mert úgy í­télem meg a helyzetet, hogy egyedül kell azt megoldanom.

– László Csaba minden fórumon elmondja, hogy tehetségesnek tart, de szerinte mindenképpen szükség lenne egy műtétre. Van erre esély?
– Nem igazán. Nem egyszerű a helyzet, hiszen Magyarországon még csak körüljárni sem könnyű ezt a dolgot, nem nagyon van meg a kiépí­tettsége ennek a problémának a gyógyí­tására. Igazából í­gy is az egyik legjobb hallókészüléket viselem, ennél többet jelen pillanatban nem nagyon tudok tenni.

– Mire számí­tasz tavasszal?
– Csaba azt mondta, hogy számí­t rám. Most is vittek volna más csapatok kölcsönbe – csakúgy, mint korábban többször is -, de nem akartak elengedni, és ez talán jelent valamit.

– Komoly riválisaid vannak a védelemben. Nem lenne könnyebb egy „kisebb” klubban bizonyí­tani?
– Valóban nem állunk rosszul védőjátékosokban, de én érzem magam olyan jónak, mint a többiek. Fizikálisan rendben vagyok, a védekezésemmel szerintem nincs gond, szélen és középen egyaránt bevethető vagyok, a fej- és az előrejátékban viszont még kell fejlődnöm, többet kellene belépnem az akciókba. Ugyanakkor azért sem mennék máshova, mert itt szeretnék jó futballista lenni. Nem vagyok egy álmodozó tí­pus, mindig csak kis célokat tűztem ki magamnak: a bemutatkozás már megvan, most jó lenne állandósí­tani a helyemet a kezdőcsapatban, aztán esetleg beszélhetünk egy külföldi szerződésről. A mai magyar futballban nincs értelme az álmodozásnak.

– Mi igaz abból, hogy tavaly nyáron kis hí­ján felhagytál a futballal?
– Nem tagadom, í­gy volt. Bosszantott a kevés játéklehetőség, de a fő ok az volt, hogy egyszerűen nem tudtam eltartani a családomat, sőt, magamat is alig. A kajára még jutott, meg néhány apróságra, de egy komolyabb albérletről vagy autóról nem is nagyon álmodozhattam. Mivel szerencsére nagyon jók a fizikai adottságaim, felmerült bennem, hogy a futballt atlétikára cserélem. Simon Balla Istvánnal beszélgettem akkoriban erről, de erőnléti edzőnk elmondta, hogy legalább 2-3 év kemény munka ott is kell ahhoz, hogy legyen esélyem valami eredményt elérni, az anyagi helyzetem viszont nem bí­rta volna el ezt az időszakot. Emellett az is a futball mellett tartott, hogy a menyasszonyom és a kisfiam annyit nélkülözött már engem a különböző utazásoknak, edzőtáboroknak „köszönhetően”, hogy az állandóan foglalt hétvégékről ne is beszéljünk, hogy az eddig meghozott áldozatokat nem lett volna értelme csak úgy „eldobni”. Nagyon szeretem a családomat, én nem járok el diszkókba vagy szórakozni, én már értük élek. Nem tudom, mit hoz a jövő, de nincsenek nekem komoly igényeim. Nem vágyok milliókra, luxusautóra meg lakásra, csupán annyira, hogy a családommal megfelelő körülmények között élhessek. Most elvégeztem egy programozói tanfolyamot, a héten vizsgázok, megpróbálok a foci mellett ebből is megélni. Ha a vágyaimnak élhetnék, akkor viszont maradnék a futballnál, de inkább az amerikainál. Odavagyok a sportágért, csak sajna Magyarországon ennek nincs igazán hagyománya, megélni pláne nem lehet belőle, pedig nagyon szí­vesen lennék amerikai futballista.

– Ebben az esetben egy újabb tehetséges játékost veszí­tene el a magyar futball?
– Erről csak az jut az eszembe, hogy abból a ferencvárosi U17-es csapatból, amellyel én országos bajnok lettem, ma mindössze ketten vannak élvonalbeli csapat közelében. Az egyik én vagyok, a másik a győri Varga Zoli. A többiek szétszéledtek, abbahagyták. Gyepes Gabival játszottam még pár meccset együtt, illetve az ellenfelek közül Torghellére emlékszem. Ő most Angliában profiskodik, én azzal is beérném, ha tavaszszal a meccsek felén – teljesen mindegy, hogy kezdőként vagy csereként – lehetőséget kaphatnék…

Forrás: 100% Fradi