“Ha tehetném, napi négy edzést tartanék”

pepsifoci.hu

Egyik játékosa a világ legjobb edzőjének nevezte, de a Ferencváros vezetőedzője csak mosolyog ezen. Ricardo Moniz azt sem érti, miért tulajdoní­tanak olyan nagy jelentőséget az edzőknek, amikor nem ők nyerik meg a meccseket. Akadt olyan játékosa, akit azért nem küldött legutóbb pályára, mert azzal „megölte” volna, aki pedig soknak érzi a napi két edzést, annak más szakmát javasol. Ha tehetné, ő napi négy gyakorlással tenne azért, hogy a Fradi ne negyven perces csapat legyen, mint amikor átvette. Vallja, ő az utca embereként érkezett, és az is akar maradni, mert nem ő a fontos, hanem a klub. A pepsifoci.hu interjúja Ricardo Monizzal.

Mit szól ahhoz, hogy a csapat egyik új igazolása, Julian Jenner a világ legjobb edzőjének nevezte?
– Nagyon kedves, hogy ezt mondta, de én ezen csak mosolygok. Amit én teszek, abban semmi különleges nincs. Én legfőképpen arra összepontosí­tok, hogy minden egyes játékosomból kihozzam azt, ami benne van. Egymillió emberből mindössze egy van megáldva azzal, hogy extraklasszis legyen belőle, úgy érzem, kötelességem, hogy megpróbáljam ezt ki is hozni a játékosokból. Nem hagyom, hogy elbújjon előlem, és a felelősség elől a játékos, inkább ráveszem arra, hogy hozza ki magából, amit csak lehet. Ez vagyok én. Az edzői szakmában rengeteg olyan szakember van, aki sokkal jobb nálam.

De mit gondol, miért mondhatta ezt mégis Önről a holland játékos?
– Túlzásnak érzem, amikor az edzők szerepét ennyire fontosnak tartják, vagy amikor az edzők különösen fontosnak gondolják magukat. A játékosok hozzák meg a pályán a döntéseket, Maradona, Zidane vagy Puskás volt az, aki képes volt a meccset eldönteni, nem pedig az edzőjük. Nekem az a feladatom, hogy a játékosaimat, most éppen a Ferencváros labdarúgóit, helyezzem a középpontba. Persze, ahogy egy kisfiú felnéz az apjára, úgy egy játékosnak is adhat iránymutatást az edzője, de ennél nem nagyobb a szerepe.

Ön első lépései között több volt játékosát is a Ferencvároshoz csábí­totta, van köztük holland U21-es Európa-bajnok, jelenlegi bosnyák válogatott, vagy sokszoros utánpótlás válogatott román játékos. Mit mondott nekik, mivel próbálta meggyőzni a kiszemelteket, hogy igent mondjanak a Fradinak?

– Az, hogy ők idejöttek, dicséret a Fradinak, de számukra is elismerés, hogy ez a klub szerződtette őket. Itt hatalmas tradí­ció, szurkolói támogatottság fogadta őket. Nekik a Fradi vonzó lehetőség volt, és egyben remény arra, hogy újra felfelé í­veljen a karrierjük. Mindannyian úgy érezhették az utóbbi időben, hogy a pályafutásuk nem feltétlenül jó irányba halad. Akik vállalták a kihí­vást, a döntésüket a saját karrierjük érdekében is hozták meg, egyáltalán nem miattam jöttek ide. Besic például Hamburgban jó szerződést hagyott ott, de ahogy a többiek, úgy ő is igent mondott a Ferencvárosnak. A múltjuk csak eddig a pontig érdekes, mostantól nem számí­t, hogy milyen bajnokságban játszottak, hány évesek, feléjük is megvannak az elvárások, meglátjuk, meg tudnak-e ennek felelni.

Mikor tartott utoljára ennyi edzést bármely korábbi csapatának a szezonnak ebben a szakaszában?
– Mi abban a különleges, hogy napi kettőt edzünk? A teniszsztárok heti 26 órát edzenek, a sikeres emberek keményebben dolgoznak a sikerért, mint a többiek. A teljesí­tmény nem csupán Isten ajándéka, a tehetség csak az abba invesztált munkával együtt ér valamit. Nem hiszem, hogy ez a gondolkodásmód távol állna a Fraditól, szerintem a szenvedélyes munka ismerős ennél a klubnál. Ha tehetném, napi négy edzést tartanék, de ez nem lehetséges, mint ahogy az sem, hogy folyamatosan csak egy edzésünk legyen egy nap. Azoknak a játékosoknak, akik ezt nem tudják elfogadni, azt mondom, keressenek más szakmát. De ez a munka csak úgy működik, ha odafigyelsz a játékosaidra, mert nem szabad túlterhelni őket. Józsinak most pihenőt adtunk a Ligakupára, Bödét „megöltük” volna, ha megint pályára küldjük. A Haladás elleni kupamérkőzésen például nagyon sokan a “határon” voltak, azt próbáljuk meg feltérképezni, ki mennyit bí­r el.

Hány perces csapat most a Fradi?
– Amikor megjöttem, akkor negyven perc után volt egy holtpont a játékosok teljesí­tményében. A futball ma már nem az, ami volt Maradona, Pelé, Cruyff idejében, a labdarúgás ma már ismétlődő sprintekből áll. Érkezésemkor 40 percre voltunk belőve, a cél az, hogy ebből kilencven legyen. De ami fontos: a legutóbbi két bajnokin a hajrában lőttük a győztes gólokat, ez nekem azt mutatja, hogy még ebben az állapotban is megvan a potenciál a játékosokban arra, hogy meccseket tudjanak nyerni. Ha végigbí­rják a kellő szinten a 90 percet, sokkal több idejük lesz megnyerni a meccset.

Játszunk el picit a gondolattal: a Vidi megverte a Sportingot, a Fradi a Vidit. Megverné a Fradi a Sportingot is?

– Persze! Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy meg akarnánk verni. Mindig magas célokat kell kitűzni az életben, hogy azt eléred-e, az már egy más téma. Az emberek félnek attól, hogy az ambí­ciójukat kimondják. Én azért nem szeretek előre védekezni, mert ha félsz, akkor biztosan veszí­tesz. Inkább azt vallom: támadj, és legfeljebb nem sikerül nyerned, ha úgy alakul.

Korábban azt mondta, nem jó, hogy kevés magyar csapat próbál futballozni, inkább főként védekező felfogásban lépnek pályára. Mit gondol, hogyan lehetne ezen változtatni?

– Nézze, én csak abból indulok ki, amiben felnőttem. Régen voltak tradicionális futballkultúrák, mint például az angol, a holland, az olasz, és ilyen volt a magyar is. 10 éves voltam, amikor Varga Zoltánt láttam játszani, és csodáltam. Az az ország, amelyik Puskást, Fazekast, Kiprichet, Détárit adott a világ futballjának, ott nem értem, miért akarnak védekezni?! Hogy ki volt az, aki megváltoztatta mindazt, ami régen jól működött, én nem tudhatom, s azt sem, hogy ez mikor történt. De amit most tapasztaltam, azt távol volt attól a stí­lustól, amit mi Hollandiában imádtunk és megszoktunk a magyaroktól. Hatalmas felelősség van az utánpótlás edzőkön, akiknek a jövő tehetségeit kell kinevelniük, mert a sikeresség elsősorban azon múlik, hogy ők hány kivételes tehetséget termelnek ki a magyar focinak. Én biztos vagyok abban, hogy visszahozható az, hogy egy magyar csapat dominálni próbáljon a meccseken.

Sok külföldi edző dolgozott már a magyar futballban, ki hosszabb, ki rövidebb ideg, váltakozó sikerrel. Mi az, amit ha nem sikerülne elérni, a legnagyobb csalódást jelentené, ha majd egyszer elmegy?

– Először is, nem gondolok arra, hogy elmenjek. Még csak most kezdtem el itt dolgozni, és máris ebbe gondoljak bele?! Csalódott lennék, ha nem sikerülne elérni azt, hogy mindenki 200%-ot adjon ki magából, és akkor is, ha az a szenvedély, ami engem jellemez, nem ragadna át a többiekre. De nem én vagyok a fontos, hanem a klub. Én az utca embere vagyok, és az is szeretnék maradni. Itt akarok még sokáig dolgozni, mert a szememben ez egy egyedi, különleges klub.

Furcsa, hogy nem a bajnoki cí­met mondta.
– Pedig ez ügyben nem tágí­tok. Szeretnék bajnok lenni a Fradival, mert a klub filozófiája megköveteli, hogy ezt tűzzük ki célként. Ha az idén mégsem jönne össze, akkor majd jövőre.

Mokány Lajos