Jelentés a fotelból – az első kipipálva

Egy sajnálatos balesettel kell kezdenem. A közel 50 éves, családi ereklyének tartott fotel, a tegnap esti mérkőzés 78.percében megsérült. Ahogy Kulcsár elfutott a bal oldalon és masnit kötött a Zete védő lábára, már úgy emelkedtem a fotelból mint annak idején Gagarin a kilövés pillanatában, majd mikor Pölö néhány méterről bepofozta a labdát, először a csillár volt veszélyben, de abban a pillanatban ahogy örömittasan visszazuhantam a fotelba, szegény öreg fotel reccsent egyet. Egy gyors mozdulattal a helyére raktam a megrepedt darabot és tovább már nem is foglalkoztam vele, de reggel mikor tüzetesen megvizsgáltam, akkor láttam, elég komoly a baj és sebészi beavatkozás vár rá. Emiatt néhány hétig biztos nem tudom a szeretett fotelemből szemlélni a világot.

De most örülök neki, mert azt jelenti, hogy a következő hazai mérkőzésünket a Szentélyben fogom végigszurkolni. Remélem, ott stabilabbak az ülőalkalmatosságok, bár emlékszem arra is, hogy néha bizony azok is elvándoroltak az eredeti helyükről. Sajnálom a fotelt, mely tényleg egy családi ereklye, még nagyapám vette anno az Ecseri piacon. Az meg külön történet, ahogy egyedül, Pestről, vonattal hazahozta, de ezzel most nem untatok senkit, bár megérne néhány sort, hiszen Chaplin sem rendezhette volna jobban meg a történetet.

“Megjártuk a poklot és magunkkal is hoztuk.” – ez a zseniális transzparens fogadta a pályára lépő fiúkat, mely meg is adta az alaphangot. Külön öröm, hogy úgy látszik, tudunk mi nagyon jó bannereket is csinálni! Mert ez több volt mint utalás az elmúlt évekre, ebben benne volt a jogtalan száműzés minden bánata, de haragja is.

„Az élet megy tovább. Ez jó, nem? A harag lassan elmúlik. A sebek begyógyulnak. De ha hagyod, hogy ez megtörténjen, azzal egy kicsit a lelked is meghal.” – a mi lelkünk nem halhat meg, ezért kellett egy emlékeztető, egy felkiáltás, egy üzenet, amit csak a folytonos győzelmek fognak végleg eltüntetni. De ezt a drapériát soha nem fogjuk kidobni, egyszer majd levesszük, szépen összehajtjuk és eltesszük örök mementóként.

Az első kipipálva – szól egy kicsit pikí­rt módon a cí­m, de tudnunk kell, a tegnapi győzelem nem csak erről szólt. Nemcsak arról, hogy egyből-egy, hanem sokkal többről. Amit a drapéria is üzent és amit minden Fradista érzett már napok óta. Nem csak a nyomasztó gyomorgörcsöt, nem csak a készülődés izgalmát. Tegnap este igenis olyan történt, ami talán utoljára akkor, amikor visszakaptuk a Fradi nevet, és előkerült a padlásról is az eldugott zöld-fehér zászló. Most a nevünket nem vették el ugyan, a zászlót sem kellett eldugni, de mindent elkövettek annak érdekében, hogy a legnemesebb értékünk, a cí­merünk is eltűnjön.

Erre adtunk csattanós választ a tegnap esti varázslatos estén, amit egyhamar nem fogunk elfelejteni. Voltak sokan akik testközelben élhették át az örömöt, az együvé tartozás felemelő pillanatait és voltak sokan akik a tévén át, vagy a pc monitorán keresztül válhattak a nagy Fradi család részévé. Biztos vagyok benne, hogy mikor a Szentély közönsége felállva tapsolt, az otthon ülök is felpattantak a fotelból (személy szerint a megelőző baleset miatt elég óvatosan álltam fel), és együtt tapsolta meg a csapat produkcióját. Győztünk 4:1-re. Meg kell magyarázni? Nem. Ezt most tényleg nem kell magyarázni, nem kell keresni az okokat az Zete gyengeségében, nem kell vitatkozni azon, hogy Shaw akadályozta-e a kapust, nem szabad morfondí­rozni azon, hogy mi van akkor, ha a második félidő elején egyenlí­t az ellenfél, vagy azon, hogy mi van, ha az első félidőben Pistánk két szenzációs megmozdulása góllal végződik.

Mert itt dupla győzelem született. Bár csak három pont jár érte, de a csapat, a közönséggel együtt ennél sokkal több pontot szerzett a Ferencvárosnak! Köszönet érte.

Bár ez nem fogja megjaví­tani az öreg fotel megreccsent tartószerkezetét, de ez már legyen az én problémám.

(Lalolib)