Közelmúltunk – 1991 tavasz: Remény, bizonytalanság és egy kupagyőzelem

A tavaszi bajnoki szezonkezdést mindig jobban kedveltem mindennél. A tél csikorgó szorí­tását lerázva magunkról, a tavaszi simogató napsütés eleve erőt ad, feltölt minket friss energiával. A csillagászati tavasz kezdete nem csak azt jelenti, hogy ilyenkor a Nap az Egyenlí­tő magasságában halad át az égen, és sugarai merőlegesek a föld forgástengelyére, hanem azt is, hogy megtelik a szí­vünk új reményekkel, vagy ahogy a költő fogalmazott: „minden tél szí­vében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.”

1991 tavasza mosolygósan kezdődött. Túl voltunk a rendszerváltáson, akkor még úgy gondoltuk, hogy leraktuk annak a demokratikus Magyarországnak az alapjait, melyben mindig is élni szerettünk volna. Nyilasi Tibi vezetésével a második helyről folytathattuk a bajnokságot, előttünk álltak a Magyar Kupa mérkőzési és Jean Claude Bras személyében megtalálni véltük a biztonságos jövőt. 1991 január 11.-én az első munkanapját tölthette Szí­vós István, aki pályázat útján nyerte el a Fradi ügyvezető elnöke székét. Utólag már könnyű „í­téletet” mondani a tevékenységéről, de akkor biztosak voltunk abban, hogy jó kezekbe kerül a Ferencváros. Olimpiai és világbajnok, aki 1960 és 1968 között ontotta a gólokat a Fradi ví­zilabdacsapatába és aki később edzőként is visszatért a zöld-fehér csapathoz. Pályázaton nyerte el a megtisztelő tisztséget, amit 1998-ig töltött be. Első munkanapján ezekkel a mondatokkal indí­totta tevékenységét:

„– A klubnál új vezetési modellt szeretnénk megvalósí­tani. A gazdasági rész, ugyanúgy mint a szakmai, elsősorban az illetékes szakemberek dolga lesz. Úgy érzem, ehhez az Üllői úton adottak a feltételek. Röviden fogalmazva: nálunk megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyen. Első tájékozódó megbeszélésemen is gazdasági kérdésekkel foglalkoztam, rendjén valónak látom a munkát. A szakemberekhez fűződő bizalom alakí­tja majd ki az ügyvezető elnök pontos munkakörét.”

Egy világsztár: Rácz László

Nacer, az elgériai légiós

Mivel a klub tulajdonlása körül kialakult problémák erősen rányomták a bélyegét a tavaszi szezonra, í­gy a beszámolónkban is többször kitérünk az éppen aktuális fejleményekre. A téli alapozást még a biztonság és a stabilitás jellemezte. Az alapozás során nagy játékos mozgás nem volt, friss igazoláskért a nigériai Nasser („Naszi”) és egy igazi világsztár, Rácz László érkezett, aki azonban sérülés és betegség miatt nem lépett tavasszal pályára. Az őszi csapatból Bánki „Dodó” távozott, aki Svájcba igazolt. Már folyt a bajnokság, amikor Dzurják Csöpi visszatért (a Honvéd ellen játszott először a 7. fordulóban) és szintén a bajnoki csatározások közepette mutatkozott be a Fradiban Szekeres Tamás (a Vác ellen a 9. fordulóban). A felkészülést teremtornákkal kezdtük Hamburgban és Genfben, az utóbbiban nyertünk a Bayern előtt!

A bajnokság március 9.-én indult, és ahogy 1990 őszén, úgy most is a régi-ősi rivális, az Újpest volt az ellenfél. Az őszi „őt nyí­lvesszős” sikert nem lehetett felejteni, melyhez párosult a tavaszi menetelések iránti várakozás és természetesen a tavaszi zsongás is arra késztette a szurkolókat, hogy a Szentély felé irányí­tsák a gondolataikat. Volt két fanatikus, akik Szolnokról futva érkeztek a mérkőzés helyszí­nére, ahol a meccs napján már ki sem nyitottak a pénztárak, mert a jegyek már napokkal azelőtt elfogytak. Teltház, 16 ezer néző várta az őszi „replay-t”. Olyan hatalmas volt az érdeklődés, hogy sokak szerint több százan (egyesek szerint legalább kétezren) kint rekedtek és a benti szurkolók hangja alapján próbálták követni a rangadót. Az első félidőben túl sokat nem hallhattak, mert elég óvatosan és bátortalanul kezdtünk, ráadásul helyzete is inkább a lila-fehéreknek volt. A második félidőt már bátrabban kezdtük, nyomás alá is helyeztük az ellenfél kapuját, melynek a 66. percben meg is lett az eredménye, Fischer fejesét, a friss igazolás, Nacer kotorta 6 méterről az Újpesti kapuba. Innentől kezdve, bár több gólt nem lőttünk, de a szurkolókat ez már nem nagyon izgatta. Kint és bent hatalmas volt az ünneplés és a meccs után is órák teltek el, amí­g a tömeg elindult hazafelé.

A második fordulóban „bosszúra szomjaztunk”. Ahogy nem lehetett feledni az 5:0-ás diadalt a lilák ellen, úgy a Tatabányai „figyelmeztető” hazai vereséget sem tudtuk megemészteni. Úgy gondoltuk, ha ősszel egy parádé után vesztettünk, akkor most egy nehezen kiví­vott győzelem után revansot tudunk venni a „bányász” csapaton. Szurkolóként van egy-két rossz emlékem az ottani fogadtatásról, de végül is nagy nehezen bejutottunk (14 ezren voltak jelent). A visszavágás majdnem sikerült, több helyzetünk is volt, de gól nem született, í­gy Tatabányán hagytunk egy pontot, és megkezdődött a tavaszi „dötlenlengyár”, mely végül is nagyban befolyásolta azt, hogy az álmaink nem tudtak valóra válni. Pedig a folytatás nagyon jól sikerült! Három győzelmet gyűjtöttünk be zsinórban, mely után az 5. fordulóban egy pont hátrányban voltunk a Kispesttel szemben.

Jean Claude Bras

Mielőtt azonban a győzelmi szériáról í­rnánk, meg kell emlí­teni, hogy március elején, a klub francia mecénása „bombát” robbantott. Már előtte is voltak pletykák arról, hogy sokan nem nézik jó szemmel a Bras Alapí­tvány működését, mely a csapat támogatását volt hivatott kezelni. A pletykák egy sajtóbeszélgetésen robbantak, amikor a Bras úr elmondta, hogy az ügyészségen megtámadták az alapí­tványt. Neveket nem emlí­tett (a mai napig homály fedi a kilétüket), és bár voltak találgatások a szurkolók körében, de mivel ezek nem bizonyí­tottak, mi sem teszünk róluk emlí­tést. Mi is állt a támadás mögött? Az akkori jogszabály szerint az alapí­tványtevőnek nem lehetett anyagi haszna saját adományából. Akadtak, akik úgy vélték: a francia üzletember nevének reklámozására adta a pénzt, sőt, az Üllői úti terület hasznosí­tására kií­rt pályázatot is az alapí­tvány révén nyerte meg.

A vádakat a tulajdonos visszautasí­totta és megjegyezte, hogy örvendetesek azok az eredmények, amit a csapat Nyilasi Tibor vezetésével elért, sőt a bajnoki cí­m elérését sem tartotta lehetetlennek. A francia üzletember soha nem akart beleavatkozni a szakmai dolgokba, sőt semmilyen reklámot sem akar saját cégének, csupán a jó szándék vezérelte akkor, amikor a Fradi segí­tésére vállalkozott. A végén még hozzátette, hogy hiányolja a nagyobb mérvű magyar támogatást és úgy érzi, egyedül maradt a Ferencváros támogatásában. A végén egy „vészjósló” bejelentést is tett, mely értelmében, ha június 15-ig nem alakul meg a zöld-fehéreket anyagilag segí­tő úgynevezett “99-es klub”, akkor meggondolja a további tevékenységét.

Mi is az a Club-99? „A Ferencváros labdarúgó-szakosztálya Club ’99 néven olyan támogatói társaságot szervez, amely a zöld-fehér labdarúgók számára egyértelmű anyagi támaszt, jó gazdasági hátteret biztosí­t. Tudott, a népszerű klub 1999-ben ünnepli alapí­tásának 100. évfordulóját, innen hát a Club ’99 elnevezés. A leendő tagok egyéni tagdí­ja 9.900 Ft, s ezért az Üllői úti stadionban névre szóló helyen, kiemelten jó körülmények között élvezhetik a Ferencvárosi futballcsapat hazai bajnoki találkozóit. Más értelemben is a szakosztály nagyra becsült vendégei lesznek a dí­jat befizetők, hiszen rendszeres baráti és üzleti összejövetelek kí­nálnak kedvező találkozási lehetőséget.” Ez volt a terv, vagy ahogy sokan nevezték, az „ultimátum”, melyben nem nagyon hittünk, de reménykedtünk abban, hogy a kialakult helyzet végül is jóra fordul.

Nyárig azonban volt még idő, és most térjünk vissza a hármas győzelmi sorozatra, mely után a szurkolók is egyet értettek Bras úrral abban, hogy a bajnoki cí­m sem elérhetetlen a Nyilasi legénységnek. A Debrecen elleni hazai mérkőzés nem kezdődött valami fényesen: „A 2. percben olyasmi történt, amire senki nem számí­tott: Pintér rosszul adta haza a labdát, Józsa kapus is rosszul mozdult, s ezzel a debreceniek ajándékba kapták a vezető találatot.” Szerencsére nem tartott sokáig a vendégek öröme, hiszen Fischer rögtön a következő akcióból kijaví­totta csapattársa hibáját, 10 méterről a kapu jobb oldalába bombázott. A vége 3:2 lett, Fischer Pali duplázott, a harmadik találatunkat Dukon szerezte. A Debrecen elleni győzelmet két 1:0-ás siker követte, Szegeden a csereként beálló Nacer gólja döntött, a Siófok ellen Keresztúri góljával győztünk.

A bajnoki cí­met is eldönthető rangadóra a hetedik fordulóban került sor az Üllői úton. Felfokozott várakozás előzte meg a szuperrangadót, az akkori tudósí­tások szerint 26 ezren váltottak jegyet, ami erősen megkérdőjelezhető, hiszen akkoriban „már csak” közel 15 ezren fértünk be a Szentélybe. Ennyi év után a nézőszámra nem emlékszem, de arra igen, hogy végig parázs hangulatú, feszült mérkőzést ví­vtunk, mely 1:1-es döntetlennel zárult. A parázs hangulatra jellemző, hogy a mérkőzés végén Béres, a Honvéd technikai vezetője mutogatott a közönségnek (hogy mit, azt inkább most nem emlí­tem), mely után Nyilasi Tibi nemes egyszerűséggel lefejelte a „neveletlen” vezetőt. Nyí­lt el is tiltották érte, előbb az év végéig, majd három nap múlva felfüggesztették az í­télet végrehajtását. A mérkőzés utáni „balhéból” a közönség is kivette a részét, az egyik partjelzőnek is egy „Zidane-fejessel” köszönték meg a ténykedését, aki meg a zászlórúdjával próbált elégtételt venni.

Balogh Tonó

A „fejesekkel” tarkí­tott rangadó után sajnos kikaptunk a „minden idők egyik legrosszabb örökrangadóján” az MTK-tól, mely nem a meccs szí­nvonala miatt maradt meg az emlékekben, hanem a mérkőzés előtti, „soha nem látott biztonsági intézkedések” (MTI) miatt. A 9. forduló előtt négy pont volt a hátrányunk és a harmadik helyen álló Vác csapatát fogadtuk az Üllői úton. Ezen a mérkőzésen mutatkozott be a 19 éves Szekeres Tamás és a 0:0-ra végződő mérkőzés hőse Balogh „Tonó” volt, aki kivédte Füle büntetőjét. Ezzel megtartottuk a második helyünket, de nem sikerült faragni a hátrányunkból a szintén döntetlen játszó Honvéddal szemben. A döntetlent egy újabb döntetlen követett Székesfehérváron, mely mérkőzés arról emlékezetes, hogy a 44. percben (1:0-ás hazai vezetésnél) kialudtak a reflektorok és 35 percig állt a játék. Kellert az 51. percben kiállí­totta a bí­ró, de végül is Wukovics góljával sikerült az egyenlí­tés.

Az újabb döntetlen után már elúszni látszottak a bajnoki álmok. A csapat lendülete is megtorpant. Egy hét leforgása alatt 3 bajnokit is játszottunk (Videoton, Veszprém, Győr), és csak két pontot szereztünk. Mivel a 13. fordulóban folytattuk a döntetlenek „gyártását” (1:1 a Volán ellen), a Bp. Honvéd már bajnokként zárta a fordulót. Csak hogy a sorozat ne szakadjon meg, Békéscsabán egy újabb döntetlennek veszélyeztettük a második helyünket (Nacer a 83. percben mentette meg a mérkőzést). Emiatt bajnokság utolsó mérkőzésének, a Vasas ellen még komoly tétje volt. A második hely megszerzéséhez legalább egy pontot kellett szereznünk a piros-kékek ellen.

Kettő lett belőle, de a mérkőzés mégsem a győzelem miatt maradt emlékezetes. Mivel a Vasasnak is egy pont kellett ahhoz, hogy elkerülje az osztályozót, í­gy a kissé csalódott és fásult szurkolók egy bizonyos női ruhadarabot emlegettek, mely gyanúsan ott keringett a Szentély fölött annak ellenére, hogy a nyár már június elején úgy ölelte magához a stadiont, hogy igazán senki sem akart plusz ruhát magára venni. A gyanút a 74. percben Dzurják Csöpi oszlatta el, amikor is három percre rá, hogy csereként beállt, néhány méterről a Vasas kapujába fejelte a labdát. Ezzel a győzelemmel a második helyen zártuk az 1990/91-es bajnoki szezont. Külön érdekessége a meccsnek, hogy egy külföldi cég csomagolt burgonyaszirmot dobált a közönség közé. Kedves barátom, akivel annak idején jártuk a stadionokat, annyira el akart kapni egy csomagot, hogy kibillent az egyensúlyából és „adj király katonát” játszva sorra ledöntötte az előtte állókat.

Keller minden bajnokin pályára lépett

Ismét Fischer volt a csapat gólvágója

Szerencsére senkinek sem lett komolyabb baja, í­gy három nap múlva már mindenki ott lehetett a Magyar Kupa döntőjén, amit a Vác ellen ví­vtunk meg Diósgyőrött. És ha Diósgyőr, Fradi és Nyilasi, akkor óhatatlanul egy másik mérkőzés jut az eszembe, de arról a sorozatunk következő részében (1991/92) fogunk részletesen í­rni, de mivel Fradi szurkolói mivoltom egyik legnagyobb élménye fűződik ahhoz a mérkőzéshez, az emlí­tését nem tudtam kihagyni. A kupát Nacer góljával (ez volt a harmadik olyan találkozó, amit a nigériai játékos góljával nyertünk meg) nyertük meg. Ez volt a Fradi a 25. kupadöntős mérkőzésünk és a 15. kupagyőzelmünk. A mérkőzés után (melyről egy korábbi muzeális lapszemlénkben részletesen beszámoltunk) Nyilasi Tibor röviden í­gy értékelte az 1990/91-es szezont:

„Azt hiszem, kevés nagyobb öröm érheti az embert, mint az, hogy edzősége első évében ezüstérmet szerez a csapattal és megnyeri a Magyar Kupát. Mit lehet még ilyenkor mondani?…”

Aki részt vett a kupa átadása utáni ünneplésben az tudja, hogy ott nem a szavak játszották a főszerepet. Tombolt a nyár és tomboltak az elszabadult érzelmek. Tí­z év után nagyon szerettünk volna bajnoki cí­met is ünnepelni, de a kupával kárpótolt minket a csapat. Ráadásul belül már nagyon éreztük, hogy ennek a csapatnak nagyon a helyén van a szí­ve és Nyí­l vezetésével már kell sokat várnunk arra, hogy 1980/81 után újra bajnoki cí­met szerezzünk. Ezzel a tudattal zártuk le az évet, de a klub gondoskodott arról, hogy a gondtalan nyaralás helyett az aggódás hassa át a nyarunkat. 1991. június 26.-án Jean-Claude Bras, a Ferencváros francia támogatója sajtótájékoztatóra hí­vta az újságí­rókat.

A kupadöntő:

Az üzletember kellemetlen bejelentéssel kezdte mondanivalóját: a jövőben nem kí­vánja anyagilag támogatni a Ferencvárost. Miért is jutott erre a döntésre? A fő indok az volt, hogy továbbra is támadták az Alapí­tványát. A francia üzletember támadóira célozva mondta: elhí­resztelték, hogy a pálya környékének hasznosí­tására kií­rt nemzetközi pályázat megnyerése után abbahagyja a labdarugók támogatását. Nem győzte hangsúlyozni: tavaly júniusban még semmit sem tudott a nemzetközi tenderről, í­gy a két dolognak nem is lehet egymással kapcsolata. A második ok felettébb furcsának tűnt, hiszen az Nyilasi Tiborhoz kapcsolódott: nehezen tudta elviselni Nyilasi Tibor vezetőedző viselkedését a Bp. Honvéd elleni mérkőzés után és magatartását rossz példának minősí­tette. A sajtótájékoztató azzal fejezte be, hogy ezek után „a saját pénzéből egyelőre egy sou-t sem ad.” (A sajtóbeszélgetés teljes anyaga itt olvasható.)

A fentiekhez nem szeretnék személyes kommentárt fűzni, bár akkor szurkolóként sok mindent egészen másként láttunk. Az 1991-es nyári meleget még forróbbá tette a bejelentés. Pillanatok alatt eltűnt az ünneplés, a remény és helyébe lépett a csalódottság. Vajon mi lesz ezek után a Fradival? Vajon Nyilasi Tibor fanatizmusa és Fradi iránti szeretete elég lesz ahhoz, hogy a kispadon maradjon? Az egész rendszerváltási hangulat az egyik napról a másira tűnt el és helyére lépett egy fajta bénultság, amit egyértelműen a Fradi körül kialakult helyzet prezentált.

1991-ben a tavasz első, bizsergető napsugarai hozták meg a reményt, a nyár égető kánikulája meg a bizonytalanságot zúdí­totta ránk. Az évszakok változnak, emberek jönnek és emberek mennek, de megnyugtató érzés tudni, hogy akiket szeretünk, azok mindig a szí­vünkben lesznek, és együtt tudjuk leküzdeni az előttünk álló akadályokat. Ha tudtuk volna előre, hogy a következő szezon életünk egyik legszebb és legemlékezetesebb időszakát hozza el, minden bizonnyal jobban élveztük volna 1991 forró nyarát.

Felső sor (balról): Szeiler, Szenes, Keresztúri, Dzurják, Józsa, Szurgent, Vanicsek, Albert, Balogh T.. Középen: Mucha József, Szekeres, Limperger, Fischer, Nacer, Nyilasi Tibor, Vaszil, Lipcsei, Pintér, Patkós, Szepessy László, Golecz Lajos. Elől: Telek, Báder, Dukon, Páling, Magyar Zoltán, Bodnár József, Albert Flórián, Topor, Rácz, Keller, Wukovics

– lalolib –

Előző rész: 1990 ősz – Következő rész: 1991 ősz