Közelmúltunk – 1987 tavasz

1986 őszi beszámolónkat azzal fejeztük be, hogy a nem éppen sikeres ősz utolsó mérkőzése után a szurkolók már azt kezdték el mérlegelni, hogy télen vajon kiket fogunk igazolni. Azzal mindenki egyetértett, hogy meg kell erősí­teni a csapatot, de a szurkolók „kí­vánságából” végül is nem lett semmi, sőt Palkovics Siófokra való távozásával tovább gyengült a kiegészí­tő játékosok amúgy sem ní­vós létszáma.

A téli felkészülésünk sem volt emlékezetes, azon kí­vül, hogy játszottunk egy nemzetközi, barátságos mérkőzést a Strum Graz ellen (1:1 a mérkőzés vége, gólunkat Fischer szerezte) más jelentősebb esemény nem is történt a csapat háza táján.

Az erősí­tés elmaradása már magával hozta a tavaszi bajnoki folytatás eredménytelenségét. Három döntetlen egymás után (ZTE, DMVSC, MTK-VM), majd a negyedik fordulóban jött az első rangadó, a Bp. Honvéd ellen, mely azonban nem az eredmény miatt maradt emlékezetes.

Erről a mérkőzésről í­gy í­r a Népsport:

Détári tizenegyes gólját követően, az FTC javára egy meg nem í­télt vitathatatlan 11-es elmaradása után, Fischer egyenlí­teni tudott, sőt Bánki bombagóljával a Fradi 2-1-re vezetett! A 72. percben emlékezetes, parádés góljával 2-2, majd nyolc perccel a befejezés előtt, egy Honvéd ellentámadás után 2-3. A Fradi legjobbjai Bánki, Pintér és Strausz voltak.

A mérkőzésen gólt szerző Bánkinak más miatt is emlékezetes volt a mérkőzés:

– Első népstadioni „rangadó-gólom” Dzurják önzetlen visszagurí­tott labdájából esett, amit bal lábbal a jobb felső sarokba lőttem. Csak Détári miatt maradtunk alul. Parádés góljához én is csak gratuláltam…

Egy különleges barátságos mérkőzésen is pályára lépett a Fradi. Abban az időben igazi sztárcsapatnak számí­tott Dinamo Kijev elleni mérkőzésre egy helikopterből kiugró ejtőernyős hozta a labdát, igaz a várt győzelmet nem tudta elhozni, mert a szovjet (akkor még hivatalosan annak számí­tott) csapat 2:1-re nyert, gólunkat Fischer szerezte. A Kijevből Blohin és Rácz volt eredményes. Mindkét játékosról „illik” néhány mondattal megemlékezni, hiszen Blohin minden idők legeredményesebb szovjet labdarúgója volt és ő volt az, aki először szerződhetett „nyugati” egyesülethez profinak. Rácz Lászlót meg egyetlen Fradistának sem kell bemutatni, hiszen pályafutása vége felé, nyolc hónapig tagja volt az 1991/92-ben bajnoki cí­met szerző csapatunknak.

A gálamérkőzés láthatóan jót tett, mert utána azt a Tatabányát sikerült legyőzni, mely a végelszámoláskor előkelőbb helyen végzett, mint a Fradi.

A mérkőzésről az első gólunkat szerző Strausz í­gy emlékezik:

– A fiúk a megmondhatói, hogy már a meccs előtt éreztem, hogy ezen a napon lövök egy szabadrúgásgólt! Jó formában voltam, és nagyon jókor jött a gólom, úgy tűnt hogy ez szinte sokkolta a vendégcsapatot.

Amikor már a szurkolók azt hitték, hogy talán van esély a jobb helyezés megszerzésére, egymás után jöttek a fájó pofonok. Kiesés a magyar kupából a Vasas ellenében (1:1, 0:1), és két 1:0-s vereség a bajnokságban a Békéscsabától és az Újpesttől, mely minden Fradistának a „kés a szí­vben” szindrómát jelenti. Majd jött egy újabb barátságos mérkőzés a svéd Karlslunds IF ellen, amelyet megnyertünk 1-0-ra, de ez a mérkőzés azért maradt meg az emlékezetekben, mert Takács László 500. alkalommal lépett pályára, mí­g ifj. Albert Flórián először mutatkozott be a nagycsapatban.

Állnak (balról): Szántó G., Vaszil, Nagy S., Bús, Batári, Dalnoki Jenő, Vépi Péter, Józsa. Elől: Nagy Zs., Kincses, Kvaszta, Takács László, Bánki

Az Eger (valamikor milyen jó kis kirándulásokat lehetett tenni Dobó István városába!) elleni győzelem után sikerült visszavágnunk a Vasasnak a magyar kupában elszenvedett vereségért. A mérkőzés nem csak az első félidő 25. és 32. perce közötti időszak miatt emlékezetes, hanem mert ez volt az utolsó klasszikus kettős rangadó is a Népstadionban.

Erről a speciálisan „magyar ví­vmányról” az idén újra fellángoltak a viták, hiszen az MLSZ megpróbálta felébreszteni szunnyadó álmából a kettős rangadók nosztalgikus világát, de olyan erőteljes elutasí­tásba ütközött, hogy le is mondott róla. Annyit azért érdemes felelevení­teni, hogy 1953. augusztus 30-án volt a debütálás a Bp. Dózsa–Csepel (3:2) és Vörös Lobogó–Bp. Kinizsi, azaz MTK–Fradi (2:0) mérkőzésekkel. Utoljára a legtöbb néző az 1973/74-es bajnokság őszén járt a Népstadionban kettős meccsen, csaknem 80 ezer ember látta a Vasas 4–2-es győzelmét az Újpest ellen, de mi is örülhettek, hiszen csapatunk nagy csatában 2–1-re megverte a Bp. Honvédot. Magyar bajnoki mérkőzésre azóta sem látogatott ki ennyi ember a stadionba.

A bajnokságban sajnos úgy folytattuk, hogy az utolsó négy fordulóban elért három döntetlennel (Dunaújváros, Pécs, Videoton) végleg elúszott a dobogós helyezés reménye. A Siófokot még legyőztük, de a bajnokság végén az előző évi szezonhoz hasonlóan ismét csak az 5. helyen végzett a csapat. A bajnoki és MNK meccseken Dzurják 13-szor talált be, elnyerve ezzel a Toldi vándordí­jat.

Az 1986/87-es szezon nem volt a legjobb évünk, ahogy a magyar labdarúgásnak sem. Az 1954-es elbukott VB-döntő, majd az 1969-es Marsailles-i „jönnek a csehszlovákok” és az 1986-os mexikói tésztás kudarcok a magyar labdarúgás legnehezebben feldolgozott eseményei voltak. A szurkolók lélektana azért különleges, mert ezen kudarcok ellenére is, bár bosszantotta a csapat ötödik helyezése, a záró fordulót követően már a jövőt kezdte tervezni.

Vajon mit hoz az 1987/88-as szezon a Ferencvárosnak? Sorozatunk következő részéből hamarosan ez is kiderül.

Előző rész: 1986 ősze – Következő rész: 1987 ősze