Közelmúltunk – 1992 tavasz: Mi vagyunk a bajnokok!

Még szinte el sem kezdtem az 1991 őszi beszámoló í­rását, már azon járt az agyam, hogy vajon mivel is fogom indí­tani az 1992 tavaszi nagy menetelést.

Először önkéntelenül egy kí­nai nagy menetelés jutott az eszembe, de mivel annak semmilyen sportvonzata nem volt (legfeljebb a közel 10 ezer km-es gyaloglás), ráadásul a földrajzi és a politikai távolság is túl nagynak számí­t, í­gy lehettem erről a kissé erőltetett hasonlatról. Utána egy kedvenc játékom jutott eszembe, mely arról szokott szólni, hogy beleülök H.G.Wells időgépébe és egy képzeletbeli utazásra indulok a történelem évszázadaiban. De mivel ezek az „utazások” főleg az ókori Egyiptom és a Római Birodalom időszakába szoktak vezetni, és semmivel sem köthetők 1992 tavaszához, í­gy erről is hamar letettem. Ráadásul teljesen fölösleges is lenne egy időgépbe ülnöm, hiszen 1992 tavaszának minden pillanatát együtt éltem át a csapattal és azon több százezer Fradi szurkolóval, akiknek egy olyan „csodában” volt részük, melyre már 10 éve vártunk.

Ez a feszült várakozás a végén egy olyan önfeledt ünneplésben tört ki, amit csak átélni lehet, de visszaemlékezni rá, szinte lehetetlen. Olyan felszabadult és teljes szí­vből jövő öröm volt, mely megragadta a pillanatot, bezárta szí­vünkbe, hogy a keserűbb években elő tudjuk venni és erőt tudjunk merí­teni belőle. 1991 telén, a bajnoki szezon első körének zárása után még nem tudtuk, hogy vajon milyen „feltételekkel” vághatunk neki a tavaszi szezonnak. Pénzünk nem nagyon volt igazolásra, és még azt sem tudtuk, hogy az MLSZ hogyan fog dönteni a veszprémiek óvása után. Félő volt, hogy végül is elveszik a két pontot és akkor öt pont hátránnyal kell rajtolnunk, mely figyelembe véve a csapat elég rapszodikus teljesí­tményét, még a dobogó eléréséhez is soknak tűnt. Végül is három hónapos huzavona után (állí­tólag egy háttéralkunak köszönhetően) az MLSZ újrajátszást rendelt el, amit március 4.-én, a tavaszi szezon „főpróbájaként” rendeztek meg az Üllői úton. A megismételt találkozó egy megemlékezéssel kezdődött, hiszen 1992. február 29.-én hunyt el Karinthy Ferenc, aki nem csak a második világháború utáni magyar irodalom egyik legnagyobb alakja volt, hanem mint szurkoló is szorosan kapcsolódott a Fradi nagy családjához. 1959-ben, „Ferencvárosi szí­v” cí­mmel anekdota gyűjteménye is megjelent (ezt a könyvet honlapunk is „reklámozta”).

Ketten a leendő bajnokcsapatból: Fodor “Foci” és Balogh “Torony”. A kép bal oldalán: Nagy Béla

A megismételt mérkőzésen majdnem teltház volt, tizenkétezren látták, hogy a Fradi az őszi 1:0 után, Deszatnik és Albert góljaival „duplán büntetett”, í­gy maradt a három pontos különbség a vezető Vác mögött, amit egyből csökkenteni is lehetett, hiszen az 1992 tavaszi szezon első fordulójában a Vácot fogadtuk. De ne siessünk annyira előre, hiszen bár ahogy már emlí­tettem, a klub anyagi problémákkal küszködött, mégis a télen sikerült egy olyan játékost igazolni, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bajnokságot igazi „happy enddel” tudjuk befejezni. Fodor Imre, alias „Foci”, harminc évesen került a Fradihoz. Pályafutását az MTK-ban kezdte, fénykorát a Honvéd szí­neiben érte el (háromszor nyert bajnokságot), majd 1991-ben Siófokra igazolt (Fischer Palival együtt) ahol egy német vállalkozó akart nagy csapatot épí­teni, de a tervek hamar elszálltak a pénzzel együtt. Fodor Imi ezek után fogadta el a Fradi ajánlatát. Bár először nem fogadtuk kirobbanó örömmel (elég sok „borsot” tört az orrunk alá a nyolcvanas években), de tudtuk azt is, hogy nagy szükségünk van a rutinjára és a szervező képességére a középpályán.

„Foci” hamar letette a védjegyét, hiszen már az első mérkőzésén gólt szerzett a február végi MK mérkőzésen (Hatvan-Ferencváros 2:6). Ezek után már senki sem csodálkozott azon, hogy Nyilasi Tibor a kezdőbe jelölte a Vác elleni rangadón, ahol a nagy tét miatt nem alakult ki folyamatos játék, de végül is magabiztosan nyertünk 3:1-re, ezzel már csak egy pont hátránnyal álltunk az első helytől. Emlí­tésre érdemes még, hogy a váciak legjobb játékosa, aki csereként állt be a Keller által „letaglózott” Romanek helyére, Nyilas Elek volt, aki számos esetben hozta kellemetlen helyzetbe a Fradi védőit. Az egyenlí­tő gól is az átadásából született, de a végén elég volt Deszatnik két nagyszerű gólja ahhoz, hogy a szurkolók boldogan távozzanak a Szentélyből.

Nagyon szoros és kiegyensúlyozott volt a mezőny. A vezető Vác és a nyolcadik Pécs között mindösszesen három pont volt a különbség. Rangadót rangadó követett, a váciak elleni győzelem után a magyar kupában fogadtuk az Újpestet. A nagy iramú, küzdelmes és helyenként jó játékot hozó mérkőzésen úgy értünk el döntetlent, hogy a Lipcsei Peti a 83. percben büntetőből egyenlí­tett. Az eredmény kevésnek is bizonyult, hiszen a visszavágón kikaptunk 1:0-ra, í­gy kupavédőként búcsúztunk. Fájt a kiesés, de tudtuk azt is, hogy fiatal csapatunknak sokkal nagyobb tervei vannak. Búslakodni sem volt időnk, hiszen a soros bajnoki menetrend nem nagyon engedte meg, hogy hosszasan elmerengjünk a történéseken, ráadásul visszavágásra is volt lehetőségünk a bajnokságban. A kupameccsek között bajnokit is játszottunk, a Vasas vendégei voltunk a Népstadionban. Az MTI í­gy foglalta össze az 1:1-re végződő mérkőzést:

Fodor “Foci” akcióban

„Kifejezetten élvezetes, jó iramú játékot hozott ez a 90 perc, amelynek első félidejében a Ferencváros óriási fölényben játszott, de nem tudott döntő előnyt szerezni. így azután a Vasas egy szerencsés momentummal egyenlí­tett, de nem nagyon szolgált rá a döntetlenre.”

Tény, hogy a “sokkal jobban játszottunk és gólokkal kellett volna nyerni” sablon nem nagyon boldogí­tott. Egyedül Fodor Imi játéka melengette a szí­vünket, „Foci” ezen a mérkőzésen játszott először tudásához méltóan, szint minden támadás tőle indult, remekül szervezte a játékot és gólt is szerzett. Az Újpest elleni kupavereség után egy „gyógyí­tó” győzelem következett a BVSC ellen (1:0, a gólszerző ismét Fodor Imre volt), melyen már a vasutas csapatban nem lépett pályára Pintér Attila. A nagy visszhangot kiváltó válásról, a klub akkori vezetőedzője, Kisteleki István í­gy nyilatkozott az MTI-nek: „Pintérnek június 30-ig érvényes a velünk kötött szerződése, ezt mi betartjuk. De megegyeztünk csapatunk most már extagjával, hogy amennyiben jelentkezik érte akár hazai, akár külföldi klub, megfelelő összeg fejében hozzájárulunk az átigazolásához.” Ismerve Pintér Attila habitusát, a válás valószí­nűleg eléggé megviselte a gyengén szereplő BVSC vezetőinek az idegeit. Attila Szlovákiába, a Dunaszerdahely (DAC 1904) csapatához szerződött, de még 1992-ben hazajött, és 1996-ig (ekkor ült le a Sárvár kispadjára) számos magyar csapatban megfordult (Budafok, Rába ETO, Baja, Vasas, Diósgyőr).

A BVSC elleni győzelem után, a tavaszi szezon negyedik fordulójában egy emlékezetes mérkőzést játszottunk Szombathelyen. Ha most a kedves olvasó egy sokgólos fiesztára gondol, akkor bizony téved, hiszen egy nehéz és küzdelmes mérkőzésen 1:1-es döntetlent értünk el, mely Lipcsei nagyszerű gólján kí­vül éppen a döntetlenről emlékezetes. Miért lehet egy döntetlen emlékezetes? Ha most gonoszkodni akarnék, akkor nem is válaszolnék rá, hanem folytatnám a bajnoki beszámolókat, hiszen a végén úgyis kiderül az igazság. Már pedig nem akarok egy ilyen emelkedett hangulatú megemlékezésen kacérkodni a sötét erőkkel. Ettől függetlenül a választ most mégsem adom meg, mert azzal lelőnék mindent (vagy a sötét erők vették át felettem az irányí­tást?), amit gondosan előre elterveztem, bár tudom azt is, hogy a Fradi szurkolók tudják, hogy az elkövetkezendő fordulókban milyen eredményeket érünk majd el.

Nagy Béla és Nagy Zsolt

A nagy sorozat első állomása április elején, a Zalaegerszeg elleni otthoni találkozó volt, ahol 50. alkalommal lépett pályára ifj. Albert Flórián, és 50. alkalommal ült a Fradi kispadján Nyilasi Tibor. A szombat esti találkozó ünnepléssel indult, mely utána nem is maradt abba. Hetet „rámoltunk” a gyengécske Zete hálójába, egy olyan mérkőzésen ahol szinte minden sikerült. A lényeg nem is a „gombócból is sok” találaton volt, hanem a felszabadult, önfeledt játékon. Ezen a mérkőzésen éreztük először, hogy itt bizony nagy dolgok fognak történni és annyira élveztük a fesztivált, hogy legszí­vesebb öt percenként megállí­tottuk volna az órát, hogy tovább tarthasson az ünnep. Két gólunk is emlékezetes marad a számomra. Az első Balogh „Torony” Gábor találata, aki miután Lipcsei Peti dominó módjára döntötte halomra a vendég védőket, a mértani pontosságú beadást helyezte a dermedten álló Tóth kapujába, aki talán azóta sem érti, hogy egy húsz éves fiatal játékos hogyan tudta az őrületbe kergetni a zalai védőket. Peti a mérkőzés végén cselsorozat helyett nemes egyszerűséggel még „ki is pókhálózta” a kaput, ezzel még emlékezetessé téve a vendéglátást. A második emlékezetes gól Rácz Laci nevéhez fűződik, aki hosszú, kényszerű kihagyás után csereként lépett pályára és Fodor Imi beadását fejelte egy parádés mozdulattal a hálóba. 7:0 a vége, a csapatból öten kerültek a forduló válogatottjába, igaz csak Nagy Zsolt kapott nyolcas osztályzatot!

„Nyilasi Tibor: Kicsit tartottunk a mérkőzéstől, hiszen ezen a napon csak a győzelem volt elfogadható. Szerencsére az első húsz percben már kétgólos vezetést szereztünk, és ezután a vendégek már lélekben feladták. Mi kilencven percen keresztül űztük-hajtottuk ellenfelünket. Ma minden szép és jó volt. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy nagy sorozat előtt állunk, és a hátralévő mérkőzéseken biztosan nehezebb dolgunk lesz.”

A várva várt fordulatot a bajnokság következő mérkőzése hozta meg. Rangadó várt a Fradira, mely utólag az egyik legfontosabb mérkőzésünk volt, hiszen a Kispesten aratott győzelem után átvettük a vezetést a tabellán. Először a bajnokság során. Vérbeli rangadót láthatott a 15 ezres közönség, felvonultatva minden szépségét és feszültségét egy mérkőzésnek. A hajrában szerzett két nagyszerű góllal nyertünk, talán nem is lehet eldönteni, hogy melyik gól volt a szebb, az elsőt „Torony” átadásából „Foci” egy parádés mozdulattal vágta a Kispesti kapuba, a másodikat egy sakk-matt támadás végén az első gólt előkészí­tő Balogh helyezte Gulyás hálójába. A rangadó az őszihez hasonlóan nem múlt el botrány nélkül, most a hazai szurkolók intéztek „szőnyegbombázást” a Fradi kispadjára, az egyik petárda a bumeráng effektusnak köszönhetően vissza is repült a feladóhoz, mely után állt is a játék néhány percen keresztül.

Lipcsei minden mérkőzésen pályára lépett

A győzelem, és az, hogy átvettük a tabellán a vezetést, szárnyakat adott vágyainknak. Mindannyian éreztük, most már nem lehet hibázni, pedig még kilenc forduló volt hátra! Simán nyertünk a Videoton ellen otthon (2:0) és mivel a minket üldözők sem hibáztak, továbbra is jobb gólaránnyal vezettük a tabellát. A győri kirándulás nem í­gérkezett könnyűnek, a vége gólparádé lett! Kuznyecov már az első percben gólt fejelt, majd Lipcsei Peti 7 perc alatt szerzett mesterhármast (főleg az első találata volt mesteri), 4:0 volt a félidő és a csapatot nagy számban elkí­sérő szurkolók remekül szórakoztak. A második félidőt már „szelí­debbre” vettük (vége 6:1), továbbra is látványosan játszottunk, de fejben már a „ősi ellenfél” elleni mérkőzésre készül a zöld-fehér család apraja-nagyja.

Nem csak a tét volt óriási, de mindenkit fűtött a visszavágás lehetősége is. Teltház, felfokozott hangulat, vajon mit is lehet ilyenkor mondani? Aki ott volt, aki átélte a kilencven perc minden pillanatát, az tudja a „bénaságom” okát. Személyes emlékek helyett inkább jöjjön két idézet. Az egyik magáról a mérkőzésről, a másik a hangulatról.

“Véleményem szerint az elmúlt öt év legnagyobb, legdrámaibb meccsét játszottuk. Nem túlzás: heroikus küzdelem folyt a pályán…Az egész csapattal elégedett vagyok, mindenki ereje és tudása legjavát próbálta nyújtani.” (Nyilasi Tibor)

„A másik oldalon (az Újpesti szurkolók) imára kulcsolt kézzel azért sopánkodnak, hogy csak az első húsz perc iszonyú nyomását kibí­rják. Azt a periódust, amikor nemcsak a zöldek jönnek úgy, mint kétheti böjt után a kannibálok. Ez olyan kritikus időszak, amelyben olyan kényszerképzete támadhat a focistáknak, hogy még a lelátó is fokozatosan beljebb és beljebb araszol, egészen az UTE tizenhatosáig. Még elgondolni is rossz, hogy ilyenkor a vendégjátékosoknak olyan érzése lehet, mintha a Fradi-szurkolók szinte a nyakába lihegnének.” (Nemzeti Sport, Gyenes András)

A 3:2-es győzelem nem csak azt jelentette, hogy visszavágtunk a magyar kupában elszenvedett vereségért, hanem azt is, hogy a Kispest vereségével már pontelőnnyel vezettük a tabellát.

Az MTK elleni mérkőzés előtt nem a győzelmi sorozat folytatása volt a téma, hanem a klub körül kialakult helyzet borzolta az idegeinket. Szárnyra kaptak olyan hí­rek, hogy Nyilasi Tibort az Austria Wien próbálja elcsábí­tani, és gondot okozott az is, hogy nyáron 9 játékosnak lejár a szerződése, és bár Albert Flórián próbálta megnyugtatni a szurkolókat, de a pénztelenség miatt újra az aggódás lengte körül az Üllői utat. Szerencsére a csapat a játékkal törődött. Négy „habkönnyű” győzelem (MTK 2:0, Tatabánya 3:1, Veszprém 2:0, Pécs 2:0) következett, de a Vác makacs „követőnek” bizonyult. A 28. forduló után továbbra is egy ponttal vezettük a bajnokságot, ami azt is jelentette, hogy nem csak a Fradi volt „hibátlan”, de a Váciak is.

Albert nyolc találattal zárta a bajnoki szezont

Robert Merle regényében két nap az élet, a mi életünkben két forduló volt az élet. Merle regényében a francia katonák sorsuk reményvesztett beteljesülését várták, a zöld-fehér szurkolók a boldogságot jelentő 24. bajnoki cí­m megszerzésében reménykedtek. A boldogsághoz vezető út első állomása a Siófok elleni hazai mérkőzés volt. Esőisten hiába próbálta elijeszteni a szurkolókat, az eső helyett még „kisbalták” is hullhattak volna az égből, a Szentély akkor is megtelt volna. De még hogyan! Eddig is volt teltház, de ami június 13.-án volt a lelátón és azon kí­vül, még annyi év után is melegséggel tölt el. A „gombostű” elmélet is hamisnak tűnt, ahol csak lehetett ülni vagy állni, ott csak zöld-fehér szí­neket lehetett látni. Még azok közül is sokan, akik kint rekedtek, a mérkőzés közben valahogy bejutottak és hely hiányában a Springer szobor környékét lepték el. A mai szemmel már annyira álomszerű, hogy talán már igaz sem volt és csupán az emlékek nagyí­tják fel a történéseket. Nem csak a szurkolás volt felejthetetlen, de a mérkőzés is. Ötöt vágtunk a Siófoknak (az első hármat fejesből) és bár a mérkőzés közben csak néha-néha csattant fel a „bajnokcsapat” rigmus, már mindenki tudta, a jövő hét csak egyetlen dologról fog szólni, a bajnoki cí­m megszerzéséről.

Wukó egyik gólja Diósgyőrött

Az igazság pillanata június 20.-án jött el. Amikor a múlt héten hozzáfogtam az 1991/92-es feldolgozásához, már akkor tudtam, hogy erről a napról lesz a legnehezebb egyetlen értelmes és összefüggő mondatot leí­rnom. Közel húsz év után, ez a nap még mindig nem tisztul le teljesen. Képtelen vagyok az egész nap történéseit egyetlen emlékképpé kovácsolni. Most már sajnálom, hogy akkor nem vezettem „Nagy Laci naplót”, í­gy a közel 20 órás diósgyőri kaland, egy nagy és összefüggéstelen pillanattá vált. Túl sok személyes élménnyel sem akarom felhí­gí­tani a beszámolót, hiszen most a tényeket kell közölnöm, de remélem, hogy lesz még lehetőségem egy önálló élménybeszámolóra egy muzeális lapszemle keretén belül. Tehát a tények: Diósgyőr, harmincezer néző, vagy talán még több is. Órákkal a kezdés előtt egész Miskolc zöld-fehérben öltözött, a szurkolók áradata elfoglalta az utakat, a járdákat, az ott lakók szinte ki sem mertek menni az utcára, mert amerre néztek, csak éneklő Fradistákat láttak zöld-fehérben.

Nyilasi, a bajnokcsapat edzője

Az első „érzelmi bomba” már a harmadik percben robbant, amikor Fodor szögletéből, az aprótermetű Wukovics a hazaiak hálójába fejelt. A teljes földindulás a 29. percben következett be, amikor a mérkőzés hőse ismételt, és Balogh fejese után néhány centiről kotorta be a labdát Knotz kapujába. Ami ezután történt, arra már nem nagyon tudok emlékezni. Nem az alkoholmámor miatt, hanem a győzelmi mámor miatt! A szurkolói öröm annyira elhatalmasodott, hogy majdnem „baj” is lett belőle, de Nyilasi Tibornak végül is sikerült lecsendesí­teni, a „hatóság” által provokált közönséget. Csak a győzelem jelentette a biztos bajnoki cí­met és a csapat teljesí­tette a „kötelességét”. Ami utána jött az maga volt a brazil fieszta, de erről, ahogy már az előbb emlí­tettem egy másik alkalommal fogok részletesebben í­rni.

Tí­z év után újra bajnokok lettünk, kell ennél több? 1980/81-ben Nyilasi Tibor játékosként, 1991/92-ben edzőként ért a csúcsra. Egy pont előnnyel nyertük a bajnokságot a Vác előtt, akik szintén nagyszerű teljesí­tményt nyújtottak, hiszen a Fradihoz hasonló győzelmi szériát produkáltak, de az „csak” a második helyhez volt elegendő.

Telek mellett Simon Tibi is a védelem oszlopa volt

Telek kihagyhatatlan volt a védelemből

1. FERENCVÁROS 30 18 10 2 61:19

A bajnokságban mi kaptuk a legkevesebb gólt és a Kispesttel holtversenyben mi lőttünk a legtöbbet is.

Ha most költő volnék, biztos ódákat zengenék az 1991/92-es bajnokságról. De nem vagyok költő, csak egy Fradi szurkoló, í­gy csak Szophoklész örökérvényű gondolatát ültethetem át:  Sok van mi csodálatos, de a Fradi bajnoki cí­ménél nincs semmi csodálatosabb!

Az 1991/92 évi bajnokcsapat

– lalolib –

Előző rész: 1991 ősz – Következő rész: 1992 ősz