Kubala László

A világ egyetlen, három ország válogatottjában is szerepelt futballistája, akinek barcelonai ragyogását még Johan Cruyff sem tudta soha, egy fél pillanatra sem elhomályosí­tani. Vélhetően ha egy kví­zjátékban szerepelne e mondat, már nem kellene többet lamentálni, mindenki tudná, Kubala Lászlóról van szó. Arról a futballistáról, aki az aranycsapat tagjainak kortársa, s a háború után az első honfitársunk volt, aki az Európa-válogatottba is meghí­vást kapott. Mégis – bár temérdek a barátainak, még több távoli tisztelőinek száma – soha nem kapta meg Magyarországon a neki járó méltatást. Pedig akik látták játszani, akik közelről ismerik, akár eskü alatt is vallják: Kubala neve kihagyhatatlan a magyar futball legjobbjainak strigulázásakor. Egy olyan futballista soroltatik „minden idők képzeletbeli álomtizenegyébe”, aki összesen három idényben játszott magyar első ligás csapatban…

Persze, már a pályakezdése sem volt mindennapos. A sokszor áldott és átkozott Józsefvárosban a Kálvária tér és az Örömvölgy utca (mai nevén Diószegi Sámuel utca) macskakövein nőtt fel, ott futballozott először. Meg verekedett, mert akkoriban az is mindennapos programnak számí­tott arrafelé. A focit azonban mindennél jobban szerette, í­gy aztán amint csak lehetett, megkereste a legközelebbi, „igazi” futballcsapatot. Két pálya volt közel, a Mávagé a Kőbányai úton, meg a Ganzé a Villám utca, a Simor utca, a Hungária körút és a Szabóky utca által határolt négyszögben.

Kuksi – akkor már szinte mindenki í­gy hí­vta, s különböztette meg a környék vagy tí­z másik, ugyancsak futballozó Kubalájától – a Ganzot választotta. Csak végignyargalt a Simor utcán (a maiak Vajda Péter utcának nevezik), s már át is bújhatott a pálya fakerí­tésén.

„Az MTK ellen játszottunk, a Ganzzal. Két gólt szereztem. Egyébként ez volt első hivatalos mérkőzésem ‘kilencszázharminckilencben. Persze, még nem a felnőttek között” – emlékezett pályafutása hajnalára.

Kamaszéveinek többségét e klubban töltötte, a rajongott edző, Szabó Pál taní­tványaként. Az utolsó két szezonját már az első csapatban töltötte, remek társak között.

Akkoriban ugyanis í­gy állt fel az ötösfogat: Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers. Rugdosták ám a gólokat, szinte megállás nélkül. A környékbeliek, sőt, még a vetélytársak egy része is a csodájára járt a józsefvárosi legényeknek!

A fiúk közül Hollósy hamarosan bekerült az ifjúsági válogatottba, ám ő vitte a legkevesebbre. Mert a többiekből mind messzeföldön hí­res játékos lett. A Mayer fiút hamarosan már Mikének kezdték nevezni, 1945-ben a Ferencváros játékosaként került be a válogatottba, aztán 1947-ben vándorbotot fogott a kezébe, s meg sem állt Olaszországig. Ott a Bologna szerződtette, játszott az olasz A-ligában is. Az ötvenes években aztán kivándorolt az Egyesült Államokba, New Jerseyben halt meg a kilencvenes évek közepén.

Schubert Gyula – a „Gyuszi” – öt évvel idősebb volt Kuksinál, akkoriban már felnőtt férfiúnak számí­tott a maga 22 évével. Talán azokban az években ő volt a legjobb futballista közöttük. Hamarosan ő is válogatott lett, igaz „egy házzal arrébb”, Csehszlovákiában. Budapestről ugyanis a jobb megélhetés reményében Pozsony felé vette az útját, nem csak hogy szerződést kapott az SK Bratislavánál, de még a csehszlovák válogatottba is bekerült. 1949 tavaszán aztán utolérte a végzet: nem sokkal azután, hogy a kor legjobb olasz csapatához, az AC Torinóhoz szerződött, szörnyethalt a supergai Bazilikánál, a Portugáliából hazatérő futballistákat ért légikatasztrófában.

A kvintett negyedik tagjáról, Nyers II Istvánról – akkoriban még csak Pistának becézték a szélsebes balszélsőt – álljon itt róla csak annyi: alig akadt olyan védő, aki a nyomába ért volna, ha a Pista fiú megiramodott a labdával!

így játszottak ők együtt a Ganz csapatában, nem is sejtve, hogy közülük négyből válogatott játékos lesz, s hogy éppen e négyet szétszórja az élet a nagyvilágban…

Kubala tizennyolcadik évéhez érve a Ferencvárosba került – neki – természetesen. Hiszen egyrészt a Fradi pályája volt a lakáshoz, meg a Ganz fészkéhez is a legközelebb (következésképpen a franzstadti futballvezérek pontosan tudták, micsoda remek játékosok játszanak a kiscsapatban, nem véletlen, hogy nem sokkal korábban már Mike Pista zöld-fehér mezt húzott), másrészt meg az egész Kubala famí­lia férfi fele óriási fradista volt. Tulajdonképpen a zöld-fehér klub általi rajongás ismertette össze néhány évvel korábban a Kubala és a Kocsis famí­liát. Azt csak remélte a két családfő, hogy a fiúkból majdan hí­res Fradi-játékos, aztán válogatott futballista lesz. De hogy mindketten világklasszisok lesznek, s hogy másfél évtizeddel később a Barcelonában újra találkoznak, s Európa egyik legerősebb klubtizenegyének legjobb góllövői lesznek…?

(Kubala a világháborút követő első bajnoki meccsen, későbbi csapata a Vasas ellen mutatkozott be a ferencvárosi csatársorban. Első ferencvárosi góljait, még csak tizenévesként a kispestieknek lőtte. 1945 májusában a Ganz csapatát tömte ki – öt gólt szerzett ellenük! Kivételes képességű csatár volt, nem véletlenül harcolt érte több magyar és külföldi csapat is. A Ferencváros gárdájától 1946. június 9-én, egy Újpest elleni rangadón győzelemmel búcsúzott.)

Gallowich Tibor szövetségi kapitány köszönti a Ferencvárost. Balról: Nagy K., Kéri, Kubala, Sipos, Mike, Lakat, Sárosi III., Sárosi

Kubala még évtizedek távlatából is meghatódva emlékszik a Ferencvárosnál töltött rövid periódusra – s a gyermekkorára: „Szegény Kocsis Sanyi is kőbányai srác volt. Az ő és az én papám nagyon jóban voltak. Az én apukám nagy Ferencváros-szurkoló volt, azért kerültem később én is a Fradiba. Sanyi egy kicsit a mi hatásunkra lett ugyancsak Fradi-játékos. Apámnak szinte zöldfehér volt a vére. Engem is »megfertőzött«, í­gy aztán a legnagyobb örömmel mentem negyvenöt elején a Ferencvároshoz. Felejthetetlen másfél évet töltöttem ott. Negyvenöt áprilisában, az Elektromos elleni barátságos mérkőzésen mutatkoztam be a csapatban, olyan, általam rajongva tisztelt játékosok között, mint a két Sárosi. Érdekes, hogy az abban az esztendőben a klubhoz tartozó játékosok közül később milyen sokan mentünk külföldre: Sipos Vilike, egykori ganzos csapattársam, Mike Pista, aztán Nagy András, Sárosi Béla és a bátyja, György, s jómagam. Nagyon jó csapatunk volt, az emlí­tetteken kí­vül Lakattal, Rudassal, Csikóssal, végül másodikok lettünk a bajnokságban. Egyszer a Vasassal is elértem odáig, de otthon soha nem nyertem bajnoki cí­met.”

Talán mert túl keveset játszott itthon! 1947-ben ugyanis – miként sokan, a korszak akkori fiatal játékosai közül – Szlovákiába szerződtek, mivel ott akkoriban több pénzt fizettek a játékosoknak. Stabilabb volt az élet. Elsősorban Pozsony és Kassa volt a célpont, de volt, aki Eperjest vagy éppen más, kisebb várost választott.

A szlovákiai klubok relatí­v gazdagsága, az akkor még jobb ottani élet óriási problémákat okozott a magyar kluboknak 1946 tavaszán. A sportnapilap – akkori nevén a Népsport – szinte naponta, de legalábbis hetente újabb és újabb játékos „meglépéséről” tudósí­tott. Nem maradt ki a sorból Kubala László sem. Érdekes, hogy az MLSZ sürgetésére a játékosügynökök, akik nem ritkán tulajdonképpen játékoscsempészek voltak, a leleplezés után bí­róság elé kerültek. A korabeli lapok beszámoltak például „Szőke Gizi” esetéről, aki ökölví­vókat csábí­tott át Szlovákiába. Róla csak a tárgyalási jegyzőkönyvekből derült ki, hogy valójában Freidenberg Oszkárnénak hí­vják, ugyanis hamis papí­rokkal járt ki-be az országba. Ugyancsak nagy terjedelemben emlegették egy bizonyos „Mokka” ügyét, aki a futballisták külföldre jutásában segédkezett. Róla az derült ki, hogy Lefkovits László néven Kassán hentesként dolgozik, de ő volt a kelet-magyarországi futballistákat Szlovákiába „importáló” káefté főnöke is egyben. Hozzáteendő: a legtöbb játékos az MLSZ engedélye nélkül lépett át Szlovákiába, í­gy esetleges visszatérésükkor eltiltás várt rájuk. Persze, a többségükben fiatal, s a háború alatt és után sokat nélkülöző, végre jobb életre vágyó srácokat ez nem zavarta.

„Az anyagi biztonság engem is vonzott, de nem csak ez volt a távozás oka. Váratlanul meghalt az apám – vasárnap volt, én délután játszottam a Fradiban, ő is í­gy akarta volna -, s anyám azt szerette volna, ha elfogadom a pozsonyiak akkor már nagyon is konkrét ajánlatait. A család egyébként apai ágon szlovák származású, sok rokonunk élt Pozsonyban. Daucik addig erősködött, mí­g igent mondtam, s ha nem is a lehető legszabályosabb körülmények között, de negyvenhat májusában az SK Bratislavához szerződtem. Tekintettel a család származására, hamar megkaptam az állampolgárságot” – avatott be Kubala az országváltás miértjébe.

Néhány hónappal később már válogatott lett, pedig akkoriban remek csapata volt a csehszlovákoknak. Az első meccsén, a bécsi Práterben az osztrákokat verték, a másodikon döntetlent játszottak a dánokkal, majd két Kubala-góllal (is) legyőzték a lengyeleket, s újabb két találatának köszönhetően a románokat. Aztán újra megverték az osztrákokat, s csak egyetlen vereség rontja a mérleget, az utolsó mérkőzésén veszí­tettek az olaszok ellen, Bariban. Érdekes, azon a találkozón nyolc torinói játékos is játszott az ellenfélnél – a csapat vezetői mégis egy vendégjátékosra figyeltek igazán. Kubala nevét í­rták a noteszukba.

„En is úgy emlékszem vissza a csehszlovák válogatottra, mint a sztárok gyülekezetére. Két nevet hadd emeljek ki külön is, Bican olyan kvalitású csatár volt, akihez foghatóval kevéssel játszhattam együtt. Ha kérdezik, ki volt minden idők legjobb játékosa, Pelé, Di Stéfano, Cruyff neve jut a legtöbb ember eszébe. Bican bármelyikükkel felvette a versenyt. A másik pazar játékos Josef Ludl volt. Talán ő volt a legjobb fedezet, aki valaha fogott engem. Egyébként ő is játszott az Európa-válogatottban, negyvenhétben” – mondta Kubala.

Az akkor még tizenéves csatár hamarosan megnősült Pozsonyban. Az edzője, Leopold (később Spanyolországban Fernando) Daucik húgát vette el. Annával, akit a családban csak Ibynek hí­vtak, 1947. április 17-én házasodtak össze, s alig egy évvel később megszületett az első fia, Branko. (A pár együtt érte meg az aranylakodalmát, aztán Anna asszony 1997. augusztusában örökre lehunyta a szemét.)

Szlovákiából aztán hamarosan újra Budapestre költözött a család. Kuksit ugyanis hazacsábí­totta a Vasas.

„Az SK Bratislavával belgiumi túrán jártunk, ott találkoztam a Vasas néhány vezetőjével. Remek feltételeket ajánlottak, nyolcvanezer forintot í­gértek. Pozsonyban akkoriban már nem Daucik volt az edzőm, hanem az angol Tom Snedon, aki biztatott, menjek futballozni Angliába. De az ottani stí­lus nem igazán tetszett nekem. Hazajöttem, s még egy hónapja sem voltam itthon, amikor már meghí­vtak, sőt játszottam a válogatottban. Hozzáteszem, ahhoz, hogy a Vasasban játszhassam, szükség volt a Ferencváros nagyvonalúságára is. Hiszen, annak ellenére, hogy a jogilag Magyarországon a zöld-fehérek játékosa voltam, a klub hozzájárult ahhoz, hogy a Vasas tárgyaljon a pozsonyiakkal, s hazahozzon” – idézte fel repatriálásának történetét.

Aztán nem sokáig maradt a piros-kékeknél sem, ugyanis még fél évet sem töltött itthon, amikor nekivágott a nagyvilágnak.

„Egykori vasasos klubtársammal, Marik Pötyivel nekivágtunk a határnak. Olaszországba indultunk, mint akkoriban oly sok magyar futballista. Innsbruck volt az első állomás, ahol találkoztunk egy olasszal, aki megí­gérte, hogy – hamis papí­rokkal – átcsempész bennünket Itáliába. Nem részletezem a kí­nokat és a nehézségeket – miközben a feleségem meg a fiam otthon maradtak – átvergődtünk Olaszországba. Busto Arsizióban kötöttünk ki. A helyi csapatban, a Pro Patriában már edzettek más, kelet-európai menekültek is. De nem kaptunk játékengedélyt, a magyar szövetség a FIFA-n keresztül eltiltott bennünket. Udinében is »gyakorlatoztunk« egy ideig, sőt felmerült az is, hogy – tekintettel az eltiltásra – kimenjünk Amerikába. Közben az Inter és a Torino csábí­tott” – idézte.

A Torino ajánlata akkoriban óriási kihí­vást jelentett. A piemonti gárda sorozatban ötször nyerte meg az olasz bajnokságot, olyan sztárokkal, mint Mazzola, Carapellese, vagy Bacigalupo. Játékosai alkották a válogatott gerincét is. A magyarok ellen 1947-ben például kilenc, a csehszlovákok elleni, már idézett találkozón nyolc Toro-játékos szerepelt a squadra azzurrában. Amikor Kubala kapcsolatba került az egyesülettel, két magyar tevékenykedett ott: Egri-Erbstein Ernő, a technikai igazgató – a húszas években Amerikában futballozott, aztán elvetődött Olaszországba és Palesztinába, később szerencsétlenségére hazaköltözött, s negyvennégy egy alkalmas pillanatában aztán együtt szöktek meg Guttmann Bélával a nyilasok fogságából – és Schubert Gyula, a jobbszélső. Kubala egykori csapattársa a Ganz TE-ben. (A tragédiát követően Renzo De Vecchi, az olasz futball első világklasszisa í­gy méltatta Schubertet: „Technikailag és taktikailag szinte tökéletes volt, bár a harcokat nem szerette. A Duna-menti stí­lus klasszikus képviselője, akinek legfőbb hibájának az róható fel, hogy túl hűvös maradt a legforróbb csatákban is.”)

Egri-Erbstein meghí­vta Kubalát, tartson a csapattal Portugáliába, a helyi válogatott csapatkapitányának búcsúmérkőzését jelentő gálára. Ez a szereplés remek alkalmat kí­nált volna az akkor már közel fél éve nem játszó Kubalának arra, hogy meggyőzze a Torino minden vezetőjét arról, érdemes őt már eltiltása lejártának másnapján leszerződtetni. Akkor rettenetesen sajnálta, hogy nem tud elutazni Lisszabonba, aztán hálát adott az Istennek, hogy megóvta az életét.

„Azért nem mentem el Portugáliába, mert megtudtam, lehet, hogy pont akkora érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem. Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant, minden utas szörnyethalt.”

Kubala életéből tulajdonképpen két teljes év kiesett, hiszen sem 1949-ben, sem 1950-ben nem játszott hivatalos mérkőzéseken. Huszonkét, illetve huszonhárom évesen, ereje teljében.

Csak edzett a Pro Patria gárdájában, s játszott a klub néhány barátságos mérkőzésén, meg a később megalakí­tott Hungáriában.

A Pro Patriában egyébként nagyon szerették, az elnököt meg különösen lenyűgözte futballtudása. Még egy gyönyörű aranyórát is nyert tőle!

„Azt mondta az elnök, ha körbe tudom váltott lábbal dekázni a pályát, enyém az óra. Azért az óráért ennél nehezebb feladatot is megcsináltam volna…” – elevení­tette fel élete egyik kedvenc történetét.

S ugyanilyen szí­vesen mesélt az olaszországi magyarok csapatáról, a Hungáriáról is.

„A csapat neve, ugyebár, Magyarországot jelentett, de az alapötlet Dauciktól származott. Abban, persze igaza volt, hogy magyarul szinte mindenki tudott abban a gárdában… Kárpátaljaiak, erdélyiek, felvidékiek, akadt horvát is, s voltunk mi, magyarok. Különböző bemutató mérkőzéseket játszottunk, például Spanyolországban. Madridban – maga Santiago Bernabéu hí­vta meg a csapatot – négy-kettőre vertük a Reált, legyőztük a világbajnokságra készülő spanyol válogatottat, majd a visszavágón, hogy ne legyen nagy a balhé, csak döntetlent játszottunk. Nyertünk LaCorunában és Santanderben is. Nekem különösen a Sarriában, az Espanol ellen ment jól a játék, sikerült egy szép gólt lőnöm. A város első számú csapatának, a Barcának a vezérkara is ott volt a mérkőzésen, alighanem akkor dőlt el a sorsom. Ezerkilencszázötven június tizenötödikén aláí­rtam életem legfontosabb szerződését.”

1953 nyarán. Állnak (balról): Ramallets, Seguer, Biosca, Segarra, Flotats, Bosch. Guggolnak: Basora, Cesar, Kubala, Moreno, Manchon. (fotó: Kovács József gyűjteményéből)

Nem ment azért minden simán.

„Október tizenkettedikén, az Osasuna elleni barátságos mérkőzésen játszottam először a csapatban. Hivatalos, úgynevezett tétmérkőzésen pedig csak a következő év április huszonkilencedikén, Sevillában. Nagyon nehezen sikerült elintézni a játékengedélyemet. Korábban – mint utóbb megtudtam – a Real Madrid is tett lépéseket a megszerzésemért, de az Inter és a Torino is szeretett volna leigazolni. Sőt, a Torino a fáma szerint még az akkori olasz kommunista pártelnök, Palmiro Togliatti közbenjárását is igénybe vette – hiába. A magyar szövetség évekig hajthatatlan volt. Közel két és fél éves kihagyás után játszhattam csak újra. Egyébként, ha jól tudom, kártalaní­tani kellett a Vasast és a Pro Patriát is, mert az olaszoknál aláí­rtam egy előszerződést.”

Kubala szerényen utalt arra, hogy „nagyon nehezen sikerült elintézni” a játékengedélyt. Az nem kifejezés! Történt, hogy a FIFA vonakodott – a magyar szövetség tiltakozása miatt – kiadni a szükséges engedélyeket. Franco, Spanyolország teljhatalmú elnöke viszont látta Kuksit egy barátságos mérkőzésen, s csodálkozással vette, miért nem játszik a remek csatár a Barcelonában.

„Mert a FIFA nem ad rá engedélyt!” – szólt a válasz.

Franco erre égtelen haragra gerjedt: „Mi az a FIFA? Spanyolországban az történik, amit én mondok. S én azt mondom, ennek az embernek játszania kell! Legfeljebb kilép az ország a FIFA-ból…”

A spanyol szövetség valóban fontolgatta is a lépést, de a világszervezet előbb beadta a derekát.

Később is meggyűlt Kubala, illetve a szövetség baja a FIFA-val. A legendák szerint a Ladislao nevet viselő, de Lacinak, vagy Laszinak becézett csatár miatt nem jutott ki a selección az 1954-es világbajnokságra.

„Fura történet, az biztos. A törökökkel kellett selejtezőt játszani, az otthoni meccset nyertük, a kintit buktuk, í­gy harmadik mérkőzést í­rtak ki, Rómába. A találkozó előtti percekben a spanyol vezérkar táviratot kapott a »FIFA-tól«, hogy én nem játszhatok. Az elnök és a kapitány nem is mert beállí­tani. Utóbb kiderült, csak egy olasz srác, Pierino Franco tréfájáról volt szó, a FIFA-nál semmit sem tudtak az egészről. De addigra már a válogatott kiesett” – idézte fel Kubala.

így aztán lemaradt a világbajnokságról, soha nem adatott meg neki, hogy a legrangosabb futballtornán szerepeljen. Ráadásul nem volt igazán szerencsés a sérüléseket tekintve sem.

„Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülésem volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, sőt még tébécés fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérüléseim voltak, a jobb lábammal sokat kí­nlódtam” – összegezte.

De mindenért kárpótolták őt a Barcelona sikerei.

1958.08.24. Young Boys – FC Barcelona. Állnak (balról): Ramallets, Olivella, Brugue, Segarra, Suarez, Gensana, Helenio Herrera edző. Guggolnak: Tejada, Kocsis, Evaristo, Kubala, Czibor. (fotó: Kovács József gyűjteményéből)

„A Latin-kupát is beszámí­tva őszesen tizenkét titulust gyűjtöttem, háromszáznegyvenkilenc mérkőzésen kettőszázhetvenkét gólt szereztem. De még talán e száraz számoknál is fontosabb, hogy olyan futballistákkal játszhattam együtt mint Segarra, Garay, Ramallets, Suárez, Evaristo, s persze Czibor Zoli, s Kocsis Sanyi. A bajnokcsapatok tornáján »csak« döntősök voltunk, ezt leszámí­tva mindent megnyertünk, amit csak lehetett.”

A mogyoróhéjba zsúfolt karrierösszegzésnél azért többet is megér Kubala barcelonai karrierje. Hiszen a csapat – soraiban az első számú sztárral – 1954 és 1956 közötti periódust leszámí­tva, minden esztendőben nyert valamilyen cí­met.

Talán 1958 és 1961 között élte fénykorát, akkoriban a fentebb Kubala által emlí­tett sztárok egytől egyig a klub tagjai voltak. A Real Madrid elleni, szinte egyetlen percre sem szűnő rivalizálásban a katalánoknak is akadt válasza a fővárosi gárda öt BEK-győzelmére: uralták a hazai bajnokságot, s kétszer megnyerték a Vásárvárosok-kupáját.

Az elsőben – éppen „soros” sérülései miatt – csak az elődöntőben kapott főszerepet. A több mint két és fél éven át tartó sorozatban Koppenhága válogatottja ellen játszott, s jutott tovább a Barca. 1955 decembere után 1957 szeptemberében és októberében, a Birmingham City ellen játszotta a következő mérkőzéseit a csapat, immár az elődöntőben. Kubala az elsőn nem, csak a második és a harmadik találkozón szerepelt. Utóbbira azért volt szükség, mert a visszavágó 86. percében „Kuksi” találata legalább az új mérkőzés lehetőségét megadta a katalánoknak. Azon is ő lőtte a döntő gólt, a 83. percben! Aztán a London válogatottja elleni döntőt megint mulasztotta.

A második kií­rásban (1958-60) előbb az FC Baselt, majd az olasz Interna- zionalét is kettős győzelemmel ejtette ki a Barcelona. Aztán az elődöntőben és a döntőben, Belgrád válogatottja és a Birmingham City ellen azonos volt a re¬cept: döntetlen idegenben Kubala nélkül, győzelem otthon, Kuksival!

Az 1959-60-as idényben a Real Madrid megállí­totta a Barcelonát. A következő idényt kettős céllal kezdte a katalán gárda: nyerni, s „megfizetni” a Madridnak. Az addig vezető úton a belga Lierse nem jelentett gondot. Am a nyolcaddöntőben összekerült a két nagy rivális. S a Barcelona jutott tovább! Ez volt az első alkalom, hogy a királyi klub kiesett a Bajnokcsapatok Európa-kupájából. A negyeddöntőben a csehszlovák Spartak Hradec Králové, majd az elődöntőben a Hamburger SV ellen is tovább masí­rozott a Barcelona. Ám a döntőben a Benfica megállí­totta a katalán legénységet.

1964-ben Kubala – tizenhárom év után – „átköltözött” abba a stadionba, amelyben hajdanán a Barcelona vezérkara felfedezte. A Sarria-stadionban dirigálta az Espanol játékosait. Köztük két magyart – Kuzman Józsefet, s későbbi klubedzői pályafutásának egyik segí­tőjét, Kaszás „Kutya” Lászlót -, és a kiöregedőben lévő Alfredo Di Stéfanót.

1961.VIII.30. Barcelona – Stade Reims. Kubala, Puskás és Di Stefano Kuksi búcsúmeccsén

A Szőke Nyí­llal (Saeta Rubiával) kölcsönösen tisztelték egymást, vagy inkább elfogadták azt a helyzetet, hogy bár aligha lehet klasszikus főnök-beosztott viszony az előző másfél évtized leghí­resebb két „spanyol” játékosa, a két sztárklub zászlótartója között, az utolsó szót mindig a trénernek kell kimondania. S diszkréten kerülték azt a témát, amelyről előtte sokat pusmogtak a városban: tí­z évvel korábban Di Stéfano Kubala miatt nem szerződött a Barcelonához, nem akart csatázni a kegyekért az elképzelhetetlenül népszerű „Laszi- val”. (Kubala népszerűségét jól jellemzi, hogy édesanyját az Isabel, la Catolica kereszttel tüntették ki, amikor hosszú évek után meglátogatta a fiát Barcelonában. Világos: hálásak volt neki – a fiáért.)

Kubala meg nem akart még 37 évesen „csak” edzősködni. Elment Zürichbe, ahol elvállalta a helyi csapat irányí­tását. Azzal a feltétellel, hogy játszik is. Utóbb kiderült, „túl jó” a zürichieknek. Az amatőr játékosok nem tudták követni profi módszereit. Viszont elismerték Kubala tudását. Köbi Kuhn, a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb svájci játékosa a valaha volt legjobb edzőjének nevezte őt.

A világvándor egyetlen szezon után elment a Kanadába, a Toronto Falcons akkoriban alakult proficsapatához. Mondhatni, családi körben, hiszen Branko fia, s az unokaöccse – Daucik fia – Franta is a csapat tagja volt. Sőt, utóbbi lett az idény gólkirálya! Észak-Amerikában imádták, a torontói magyarok csapata, a Hungaria tiszteletbeli tagjává fogadta.

Ám miután a NASL-ban szereplő csapat csődbe ment, ő visszatért Córdobába. Ám mindössze egyetlen szezonban dolgozott csak a város gárdájánál, csapata hiába verte meg a Barcelonát, kiesett az elitből. Kubala 1969-ben átvette a selección, azaz a válogatott csapat szövetségi kapitányi tisztét.

Tizenegy esztendőn keresztül, 68 mérkőzésen dirigált, mérlege 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség. Kettő hí­ján száz gólt szereztek játékosai, ötvenkilencet kaptak. Mikor átvette a csapatot, az kiesett már a mexikói világbajnokság selejtezőiről. A következő években alaposan átszervezte, megfiatalí­totta a válogatottat. Nagy reményekkel indult az 1974-es selejtezőknek, válogatottja az akkor az európai élvonalhoz tartozó jugoszlávokkal, és az 1971-ben BEK-döntős Panathinaikoszra épülő görögökkel tusakodott a vb-részvételt jelentő csoportelsőségért. A spanyolok és a “jugók” végül azonos pontszámmal és azonos gólkülönbséggel végeztek, ezért Frankfurtban pótselejtezőt ví­vott a két csapat. Joszip Katalinszki fejesgólja megfosztotta Kubalát élete első világbajnoki szereplésétől.

Négy évvel később végre részt vehetett a Mundialon Argentí­nában.

De megint nem volt szerencséje. Ha a brazilok ellen nyer a csapata Mar del Platában, továbbjutott volna. Ám – a végül gól nélkül végződött találkozó legizgalmasabb jelenetében – Cardenosa, a spanyolok középpályása az ötösön állva nem a szinte üresen tátongó kapuba, hanem a gólvonalon álló Amaral lábára rúgta a labdát.

Kubala további két évig állt a válogatott élén. Az 1980-as, olaszországi Európa-bajnokság nyolcas döntőjében még szerepelt a csapatával, aztán a szövetség nem újí­totta meg a lejáró kontraktust. Nem bocsátották meg Kubalának, hogy Itáliában hetedik lett a „vörös fúria”.

Kubala í­gy is tizenegy évig dirigálta a válogatottat – megszakí­tás nélkül soha, egyetlen magyar edző sem állt ilyen hosszú ideig országos válogatott élén.

1981-ben visszatért az FC Barcelonához, egyetlen szezon alatt három posztot is betöltött: az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, és utánpótlás igazgató is volt. Ám az első csapatért valójában nem ő, hanem Udo Lattek volt felelős. Kubala 1982-ben aztán elfogadta a temérdek pénzt ajánló szaúdiak felkérését, s az al-Hilal edzője lett. Két bajnoki cí­m jelezte munkája minőségét, majd az arab világból hazatérve előbb – rövid ideig – a CF Murciát edzette (majd leköszönése után Dunai Antalt segí­tette álláshoz a csapatnál), aztán Málagában dolgozott.

1985 decemberében: Sárosi III., Kubala, Rudas és Pethő Zoltán

1991-ben felkérték a spanyol olimpiai válogatott edzőjének, de újra (miként 1982-ben) a barcelonai ötkarikás játékokon sem adatott meg neki, hogy „hazai pályán” dirigálhassa a spanyol gárdát. A torna idején ugyanis már a hivatalban lévő szövetségi kapitány, Vicente Miera vezette az aranyérmet nyerő legénységet.

Három esztendővel később a paraguayi szövetség hí­vta kapitánynak. Kubalának nem nagyon tetszett a dél-amerikai országban tapasztalt kaotikus állapot, az meg főleg nem, hogy emiatt Chilavert, az első számú sztár lemondta a válogatottságot. A gárda nélküle csak közepesen szerepelt a Copa Américán, a magyar edző viszont megtette a magáét. Marasztalták, szerződéshosszabbí­tást ajánlottak neki – de ő visszatért Barcelonába, 2002. május 17-én hunyt el.

2009-ben avatták fel szobrát a Nou Camp előtt. Joan Laporta beszéddel méltatta a klub hősét (MTI/EPA)

NÉVJEGY:

SZÜLETETT: 1927. június 10., Budapest
ELHUNYT: 2002. május 17., Barcelona
KLUBJAI: Ganz TE (1938-44), Ferencvárosi Torna Club (1945-46), SK Bratislava (1946-48), Vasas Sport Club (1948), FC Barcelona (1951-63), RCD Espanol (játékos-edző, 1963-64), FC Zürich (játékos-edző, 1966-67), Toronto Falcons (játékos-edző, 1967-68)
VÁLOGATOTT: csehszlovák 6/4 (1946. október 27.-1947. december 14.), magyar 3/0 (1948. május 23.-1948. november 7.), spanyol 19/11 (1953. július 5.-1961. április 2.). A világ egyetlen, három válogatottban is szerepelt játékosa.
DICSÓSÉGLISTÁJA: spanyol bajnok (1952, 1953, 1959, 1960), spanyol kupagyőztes (1951, 1952, 1953, 1957, 1959), VVK- győztes (1958, 1960), BEK-döntős (1961), Európa-válogatott (1953)
EDZŐKÉNT: FC Barcelona (technikai vezető, 1961-62), RCD Espanol (játékos-edző 1963-64, edző 1964-65), FC Zürich (játékos-edző, 1966-67), Toronto Falcons (játékos-edző, 1967-68), FC Córdoba (1968-69), spanyol szövetségi kapitány (1969-80), FC Barcelona (az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, utánpótlás-igazgató, 1981-82), al-Hilal (1982-86), CF Murcia (1986 ősz), FC Málaga (1987), a spanyol olimpiai válogatott edzője (1991-92), paraguayi szövetségi kapitány (1995)
DICSŐSÉGLISTÁJA: vb-résztvevő (1978), Európa-bajnoki 7. (1980), szaúd-arábiai bajnok (1985, 1986), olimpiai bajnok (1992). A spanyol válogatott szövetségi kapitányaként 68 mérkőzést dirigált, mérlege: 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség, 98-59-es gólkülönbség. A paraguayi válogatott szövetségi kapitányaként 12 mérkőzést dirigált, mérlege: 5 győzelem, 3 döntetlen, 4 vereség, 13-13-as gólkülönbség.

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán és Hoffer József továbbá Nagy Béla í­rásainak felhasználásával készült)