Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 3.

Kottajáték és egyebek

Most legyünk formabontók! Miután tudtam, hogy külföldön, í­gy Olaszországban is, nincs hétközi edzőmérkőzés (nálunk is idejét múlta már!), most a csütörtöki kétkapuzásról essék néhány szó. A 15 percig tartó bemelegí­tés után került sorra, a melegí­tés gyakorlatanyaga azonos volt a szerdaival. Elfelejtettem mondani: ezen a napon együtt dolgozott a két csapat, tehát a tartalékok is!

Létszám: 14 zöld mezes játékos és egy kapus a B-csapatban, 11 piros mezes az első csapatban.

Kezdő szabályok. A II. csapat a mezőnyben kézzel is hozzáérhet a labdáihoz, az I. csapatban a legutóbb emlí­tett megkötések vannak.

Herrera „cukkolta” a játékosokat, persze, a „nagyokat”.
— Még mindig 0:0 az eredmény?

Majd hirtelen 11-es rúgás következett. Indokolatlanul, csak a gyakorlás miatt.
— Amarildo, te rúgod a 11-est! — És már rezzent is a háló! Majd jött az „ismétlés”, a „helyettes” Bet volt, az í­téletvégrehajtó.
— Due-zero — hangzott a Mágus szava, mármint 2:0 — a II. javára!

Majd „elfelejtettem”: 3 kapus volt az edzésen. Kettő védett, a harmadik, az ifikapus volt a fregoli. Először az első csapatban, majd a tartalékban szerepelt. Olyan módon, hogy a másik sem állt ki,

egy háló előtt két kapus

volt: az egyik a kapuban, a másik a 16-oson belül.
És utána: az ifikapus a mezőnyben játszott — kézzel-lábbal.

Eleinte nem láttam ennek értelmét, de csakhamar rájöttem, milyen nehéz átjátszani a mezőnyben egy vetődő, felugró játékost! Hányszor van mérkőzésen olyan eset, amikor az átadást kézzel lebúzza a védő és utána csupán szabadrúgás a büntetés…

Ezzel időt nyer a vétkes csapat! Nos, ezzel a „szabállyal” elérhető: úgy kell passzolni, hogy még kézzel se tudja megakasztani az ellenfél a támadást!

Kottajáték következett: először név, majd számozás bemondása után kellett a támadást vezetni — utána sí­pszóra kötelező volt a kapuralövés. Nem új, de jó gyakorlat! Húsz perc után kapucsere jött, de a kapusok maradtak.

Később változott a szabály: sí­pszóra keresztben kellett vágni a labdát a túlsó térfélre. Most ismét „indokolatlan” 11-est rúgatott, de a II. csapattal. Mindkettő gól lett — ezt is természetesen a II. csapatnak számolta, magyarul szólva: „életszerűen” bí­ráskodott az I. csapat ellen!

És most olyasmi történt, amit én sem láttam még. No, nem valami csodálatos Herrera-gyakorlat, csak egyszerűen — szivárvány í­velte át az eget és kisütött a nap. Hát ilyen még nem volt!

Következő műsorszám: Három perc labdatartás!
Nem kellett kapura törni, el kellett lopni a labdát és 3 percig tartani, nem is könnyű dolog.

Ezt követte az újabb gyakorlat: a 16-os szögletében csak egy védőjátékos tartózkodhat és támadást csak úgy lehet vezetni, hogy erről a területről két támadónak (egy védő ellenében) kell bejátszania a labdát a 16-os területére, lapos visszagurí­tással, vagy hosszú átí­veléssel. H. H. szerint ez a terület a védelem Achilles-sarka: ha a mérkőzésen ide bekerül — labdával együtt — a csatár, függetlenül az esetleges góltól, a területért felelős védő komoly pénzbüntetést kap!

Majd sorban, gyors, váratlan sí­pjelek hangzottak.

Szabadrúgás! Három másodperc alatt kellett végrehajtani, illetve védekezni ellene. Két megoldást láttam:
a) sima legurí­tást a sorfal előtt;
b) taktikai megoldást (Leí­rni hosszú, inkább megtartom magamnak. Ellenfelek, ne féljetek! A Tatabányánál csak az ellenfél által rúgott szabadrúgás veszélyes!)

Újabb vezényszó következett:
— Rigore! — 11-es! És a vége:
— Zero-Zero! ll’ ultimo gol!

Vagyis: 0:0, az utolsó gólig!
Három perc alatt győznie kellett az I. csapatnak — mondanom sem kell, hogy a „fakók” értek el gólt…

Mindenki levonult, csak Amarildo, a 11-es specialista, De Min, a tartalékkapus és H. H. maradit. Öt 11-es rúgás következett.
— Cento lire per un gol! — hangzott a mester szava. Nem volt valami gavallér, csupán 100 lí­rát í­gért egy gólért!
Amarildo, aki „magyar” módra edzett, inkább a szeme fáradt el (a mestert keresve), mint a lába, kegyetlen volt,
mind az ötöt „betűzte”.

Mondta is mindjárt némi gúnnyal:
— Mester, tartozik 500 lí­rával! H. H. nem jött zavarba:
— Kérd a kapustól, ő többet tehet róla, hogy bementek a lövések, mint te!

Majd intett felém, hogy „finito”, edzés után vár a gőzölgő fekete, majd a beszélgetés.

Néhány játékosunk figyelmébe: első edzés volt életemben, amelyen én is elfáradtam. Már a nézésétől is…’
Megint a végére marad a fejcí­m:

„Áztam, fáztam, de most már láttam!”

(Folytatjuk)