Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 20.

Egy „fél” Albert már csak a bronzéremhez elég…

Azt kérdezi tőlem Esterházy Péter (mert ő szokott ilyeneket kérdezni, ha nem dolgozik éppen egy minimum 15 000 oldalas nagy regényen) jól emlékszik-e: az 1966-os, ’67-es , ’68-as Fradi rengeteg 11-est kapott annak köszönhetően, hogy a Varga-Albert duó rávezette a labdát az ellenfelek védőire, aztán vagy addig adogattak, kényszerí­tőztek egymással, amí­g valamelyikük kihagyhatatlan helyzetbe nem került, vagy a védőknek nem maradt más választásuk, mint, hogy vagy Albertet vagy Vargát felvágják a 16-oson belül, hiszen a biztos gólnál még mindig jobb a büntető.

Mert azt, ugye ki is lehet hagyni.

Péter jól emlékszik, az akkori álom-Fradi valóban sokszor rúghatott 11-est (í­gy válhattak legendássá Novák Dezső már-már flegmának mondható magabiztossággal értékesí­tett büntetői), mert ez a két futballzseni, ha formában volt, s területhez jutott, az esetek nagy többségében valóban feltartóztathatatlannak bizonyult. A kor védői (nem akármilyen klasszisok vonultak fel közöttük) visszaemlékezéseikben mind a mai napig pályafutásuk lidérces másfél óráiként emlegetik azokat a meccseket, amelyeken a Varga-Albert duó megindult a kapujuk felé, mert egyszerűen kiszámí­thatatlan volt, hogy mi fog következni.

Varga is, Albert is (egymásétól merőben más stí­lusban és módszerekkel bár) egyaránt képes volt arra, hogy egyénileg befejezze az akciót, de arra is, hogy a másikat hozza kihagyhatatlan helyzetbe. A leggyakrabban az úgynevezett kényszerí­tőt választották, ám gyakran előfordult az is, hogy már a hálóba lőhették volna a labdát, mégis a másikhoz passzoltak, mert a játék azt kí­vánta, azt ne mondjam követelte.

Varga Zoli kihasználva mindenkit felülmúló rúgótechnikáját gyakran élt a magasan belőtt/becsavart/benyesett/betekert labdákkal, kihasználva Flóri kivételes fejelőkészségét. Ezzel szöges ellentétben Albert mindig a földön tartotta a labdát (nem is nagyon emlékszem magasan í­velt átadására, vagy indí­tására, netán gólpasszára), mert ő meg azzal volt tisztában, hogy Zoli a játék lábbal való folytatásában remek, bár fejelésből sem kapott volna soha 9.5-es osztályzatnál rosszabbat a világ legszigorúbb futballí­tészeitől sem.

És akkor még mindig ott volt Rákosi Gyula, aki túl azon, hogy végig robotolta a meccseket, s elképesztő mezőnymunkájával megteremtette a Varga-Albert kettős számára a csillogás-villogás minden lehetőségét, kamatoztatva egy egészen kivételes, speciális adottságát (futtából, bal belsővel senki nem tudta úgy szélről, vagy az akkoriban még létező balösszekötő posztjáról a kapu elé csavarni a labdát, hogy az nem a kapus keze felé, hanem az ellenfél kapujához képest visszafelé kanyarodott, pontosan az érkező Albert vagy Varga fejét keresve) gólok tucatjait lövette-fejeltette velük.

S mindez még semmi, hiszen, ha a két nagy varázslónak (plusz Rákosi) valamiért nem ment, vagy éppen a megszokottnál jobban, szorosabban, keményebben őrizték őket, akkor a két szélen még mindig ott volt Karába (1967-től Szőke), Fenyvesi dr., (1967-től Katona), akik vonalszélsők létükre (mára ez a fogalom szinte teljesen kikopott a köztudatból) olyan gólerősek voltak, hogy Szőke például ’67-ben jobbszélső létére 15 (…) góllal járult hozzá az aranyérem megszerzéséhez.

Esterházy 11-es elméletében éppen az az emlékekből gyúrt tapasztalat-együttes összegződik, amely a korszak Fradijára, mint egy állandó offenzí­vában, kezdeményezésben, ha úgy tetszik örökös csatárjátékban lévő csapatra emlékszik vissza.

Igen, Vargát és Albertet akkoriban jobbára csak faultolni lehetett a kapura már gólveszélyt jelentő területeken, s ez (hogy tovább lendí­tsem a büntető témát) közel sem csak 11-esekben, hanem rengeteg szabadrúgásban is jelentkezett. Egyáltalán nem véletlen, hogy Novák és Szőke szabadrúgásból lőtt góljaira mind a mai napig emlékeznek, akik látták azokat, mert annyi volt belőlük, hogy eleve felejthetetlenek.

Egy a Novák-büntetők közül (Novák Dezső gyűjteményéből)

A legszebb amúgy az egészben, hogy mindaz, amit a kor ferencvárosi csatárjátékáról kifejtettem, szinte ugyaní­gy elmondható a Vasas vagy az Újpesti Dózsa esetében is. A piros-kékeknél a Puskás-Farkas kettős, Újpesten a Bene-Dunai II. belső csatárduó művelte jószerivel ugyanezt, a Vasasnál a Molnár, Fister, Korsós, az Újpestnél a Fazekas, Göröcs, Zámbó hármassal körülbástyázva.

Ám esetünkben alapvetően Albertről lévén szó, maradjunk zöld-fehérben, nézzük orvosi szempontból mi is történt azzal a császári térddel. A térdsebészet honi legnagyobbja, dr. Berkes István a Sportkórház volt igazgatója, aki az úgynevezett artroszkópiás térdműtétek magyarországi úttörőjének tekinthető (már csak azért is kéretik komolyan venni a szavait, mert nemcsak térdspecialista, hanem NB I-es futballista is volt egykoron) azt mondja: Flóri térdében belső oldal- és keresztszalag szakadás történt, jelentős, kifejezetten súlyos porcgyűrű károsodással együtt.

Ez a létező legsúlyosabb futballistasérülés. Elsőre hihetetlennek hangzik, de rosszabb, mintha valakinek eltörik a lába, mert az gyorsabban gyógyul.

Az olyan sérülésnek, mint amilyet a Fradi centere Koppenhágában elszenvedett 1969-ben minimum tí­z-tizenkét hónap volt a gyógyulási ideje, ha az orvosok (a páciens beleegyezésével, persze) az operáció mellett döntenek, akkor is minimum fél év. Mára annyit fejlődött az orvostudomány (jó szí­vvel ajánlom mindenkinek a témában az Index futball-szakí­rójának Ághassy Attilának nemrégiben megjelent í­rását: „Miért a legkegyetlenebb sérülés a keresztszalag szakadás?” cí­mmel, amely éppen ezt a témát fejti ki tudományos pontossággal és hitelességgel), hogy nagyon szerencsés esetben négy hónapra redukálható a gyógyulási idő, de ehhez még természetesen hozzá kell adni azokat a hónapokat, amí­g a sérült ismét kvalifikált futballcsapatba beállí­tható.

Miután Flórit az úgynevezett konzervatí­v módszerrel gyógyí­tották, neki ezekben a napokban, hetekben, hónapokban nem volt más dolga, mint pihenni, s távolról figyelni a pályákon történteket.

Koppenhágát megelőzően utoljára a Komló elleni bajnoki lép pályára zöld-fehérben, ahol a zöld-fehérek idegenben Géczi – Bálint, Páncsics, Megyesi – Juhász, Szűcs – Szőke, Branikovits, Albert, Németh M., Rákosi összeállí­tásban 0:0-ra végeznek.

Amikor aztán a Fradi legközelebb (már kényszerűen Albert nélkül) újra pályára lép az NB I-es pontokért a csapat í­gy fest: Géczi – Bálint, Páncsics, Megyesi – Juhász, Szűcs – Tátrai, Branikovits, Németh M., Rákosi, Katona.

Ezen a meccsen 4:1-re verik a Csepelt, ráadásul úgy, hogy a mindössze második mérkőzését játszó Tátrai Antal mindjárt két gólt is szerez a négyből.

A tavaszi idényt Dunaújvárosban zárja a csapat. Szőke góljával nyernek is 1:0-ra, s a látszat (esetünkben a bajnoki tabella) azt mutatja: Albert nélkül sincs olyan nagyon nagy baj.

Az Újpest 25 ponttal áll az élen, a 24 pontos FTC és a 23 pontos Bp. Honvéd előtt.

Ebből, ugye, még bármi lehet, akár egy sorozatban harmadszor is megnyert bajnokság is.

Aztán az ősz meghozza a drámai összeomlást, pillanatok alatt kiderül, hogy két olyan zseni, mint Varga és Albert együttes hiányát már nem viseli el a gárda.

Hangsúlyozom: a magyar labdarúgás két világklasszisáról van szó, a Real Madrid sem lett volna ugyanaz Puskás és Di Stefano nélkül.

Néhány eredmény még bí­ztató (pontosabban, lévén a Ferencvárosról szó elfogadható) hiszen verik a Haladást, a Vasast, a Diósgyőrt, a Tatabányát és az MTK-t, de Egerben, Győrben, Csepelen már csak döntetlenre futja, a Népstadionból pedig a Komló visz el pontot, hogy mindezt megtetőzze a Dunaújváros, amely ugyanott egyenesen győzni (2:1) tud. A Bp. Honvéd elleni 1 500 nézős „derékig hóban” lejátszott évzáróról már volt szó, de arról nem, hogy közben BEK-meccseket is játszanak, a CSZKA Szófia ellen még sikerül is a továbbjutás, de aztán jön a Leeds, ami már a hóhér-munka kategóriájába sorolható: az angolok otthon és Budapesten is egyformán 3:0-ra verik egy esztendővel korábbi VVK-döntőbeli ellenfelüket.

így esik, hogy az 1967-ben a 2. helyen végző Újpest előtt 8 ponttal megnyert aranyérem 1969 végére a bajnok lilákkal szemben 9 pontos hátránnyá és egy bronzéremmé változik.

(fotó: Képes Sport)

Különösen a véghajrá rémisztő: két és fél csodálatos esztendő, két bajnoki arany és egy VVK-döntő után apám úgy búcsúzik a Ferencváros kispadjától, hogy utoljára 1969. október 11-én az MTK elleni találkozón áll fel onnan utoljára győztes trénerként, mert a csapat az esztendőből hátralévő 8 mérkőzéséből (beleszámí­tva a Leeds elleni BEK-találkozókat is) két döntetlent játszik, hatot (!) elveszí­t.

Mátrai távozását Páncsics remeklésével még simán elviselte a csapat, Varga Zoli kiválása már alapjaiban rendí­tette meg az együttest, Albert sérülése után pedig (szinte) minden összeomlott.

Biztos, hogy apám is rengeteg hibát követett el. Az esztendők során nagyot változott a játékosokkal való kapcsolata, lélektani sokkjai a fiatalokra már közel sem hatottak olyan elementáris erővel, mint korábban az idősebbekre, tehát szó nincs arról, hogy bármiben is felmenteném. Annyit jegyzek meg csupán, hogy mí­g első Fradi-edzőként töltött évében 1967-ben a Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona összeállí­tású gárda számí­tott a menetrendszerűen pályára lépő alapcsapatnak, addig a búcsúmeccsén, a 2:5-ös Bp. Honvéd elleni zakónál í­gy álltak fel: Géczi – Novák, Horváth Á., Megyesi – Juhász, Szűcs – Szőke, Vajda, Branikovits, Németh M., Füsi.

A mindebből következő gondolatot az olvasókra bí­zom.

Azt azonban nem, hogy felidézzem Flóri micsoda elszántsággal, s milyen hiedelmektől vezérelve készült a visszatérésére.

Abban a bizonyos már emlí­tett Képes Sport interjúban ezt mondja:

„Jelenleg gipszkötés van a lábamon, járókötés a szó szoros értelmében. Minden nap két kilométert kell ugyanis orvosi utasí­tásra járnom. Ki sem mondhatom, milyen boldogan gyalogolok az elmúlt hetek ágyhoz kötése után. Az eddigi vizsgálatok bí­ztatóak. Persze, azért sokáig kell járnom ebben a gipszcsizmában. Szeptember 8-án veszik le (a dátumra kéretik figyelni: 1969 szeptemberéről van szó. A szerk.) s, ha nem jön közbe semmi, akár már aznap elkezdhetem az edzéseket. Úgy számí­tom, hogy egy hónapnyi tervszerű munkával már októberben játékképes leszek. Ott akarok lenni a bajnokság hajrájában a fiúk között. Nagy boldogság számomra, ha annyira formába lendülnék, hogy a válogatottba is visszakerülhetnék.”

Az interjú az 1969. július 15-én jelenik meg a Képes Sportban.

Flóri októberben már játszani akar.

Legközelebb 1970. április 26-án lép újra pályára zöld-fehérben, NB I-es bajnoki mérkőzésen…