Martos Győző: Morzsákat kerestünk a maiakhoz képest

Martos Győző

„A Volánt a lakás miatt választottam, elvégre – nősültem…”

Már a számok is önmagukért beszélnek: a Ferencvárosban 1971-től nyolc éven át szerepelt, s mindent egybevetve összesen 346 mérkőzést játszott zöld-fehérben. 34-szeres válogatottként két világbajnokságot is megjárt csapatnak lehetett az alapembere, ráadásul azon kevesek egyike, akik harminc fölött külföldre kerülve is hangzatos nemzetközi sikereket ért el klubcsapatával.

A 35 esztendős védő szerződését azonban anyagi okok miatt már nem hosszabbí­totta meg belga együttese, í­gy hazatért, s a Volán SC ügyvezető elnöke lett. Annak a klubé, amely nősülése előtt – még bőven aktí­v játékosként – lakáshoz juttatta, hiszen erre a Ferencvárosnál í­géretet sem kapott. Egyébként esze ágában se lett volna távozni az Üllői útról… Martos Győző amondó: a klubhűség és az akkori fradizmus ma már csak emlék, mondjon bárki – bármit…

Az 1976-os bajnokcsapat tagja, az FTC-vel négy kupagyőzelmet söpört be, ráadásul ott volt az 1978-as argentí­nai és az 1982-es spanyolországi vb-n.

A jobbhátvéd Martos Győző 202 bajnokin 8 gólt szerzett az NB I-ben a Fradi szí­neiben, de ha a nemzetközi és egy meccseket is beleszámoljuk, akkor összesen 346 találkozón 22 gólig jutott zöld-fehérben. Ennek – no meg a sikeres külföldi időszak – ellenére pályafutása végeztével egy percig sem gondolta, hogy edző lesz, inkább sportvezető vált belőle.

Rövid ideig, hiszen az 1989-es rendszerváltás sok mindent megváltoztatott, s bár társadalmi munkában ezután még elvállalta a BLSZ elnöki posztját, inkább az üzleti élet, a vállalkozása felé fordult…

Grosics Gyula után a Volánnál

– Manapság is a futball helyett az üzleti életben tevékenykedik?
– Igen, a helyzet nem változott – magyarázta Martos Győző -, hiszen már lassan két évtizede vállalkozóként keresem a kenyeremet. És miután közel húsz alkalmazottunk is van, a felelősségünk is megnőtt, elvégre nekünk kell biztosí­tanunk a megélhetésüket. Egyébként földmunkákkal, épületbontással, a betonozás előtti folyamatokkal foglalkozunk immár tizenvalahány éve.

– És az edzői pálya?
– Sosem vonzott. Kimaradt az életemből, de igazából nem is hiányzott.

– Ellenben sportvezetőként évekig tevékenykedett.
– Amikor 1984-ben hazatértem Belgiumból, s befejeztem az aktí­v pályafutásomat egy súlyos sérülés miatt, a Volánnál, korábbi klubomnál gondoltak rám. Akkoriban Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa volt a Volán vezetője, s miután ő nyugdí­jba vonult, én kerültem a helyére. Egészen a rendszerváltásig, mert akkor megszűntek a Volán vállalatok, s ez a mi egyesületünkre is hatással volt… Utána még társadalmi munkában dolgoztam a Budapesti Labdarúgó Szövetség elnökeként, de azért már pénzt nem kaptam.

„A Fradi harmadik csapatába igazoltak”

Hargitai Károly Martos Győzőt köszönti

– Ha visszakanyarodunk az időben, egészen a hetvenes évek elejéig, akkor nyomban felmerül: hogyan és miért került a Ferencvároshoz?
– Hogy miért a Ferencváros? Én már előtte is fradista voltam, s ez nem csak amolyan lózung, és nagyotmondás, hanem tényleg igaz. A zöld-fehéreket a keresztapám révén ismertem meg, ő vitt ki mindig a meccsekre, nekem pedig hatalmas élményt jelentett Albert Flórián, Varga Zoltán és a többiek játéka. A fradizmusom innen ered… A klubhoz 1970-ben kerültem, mégpedig azért, mert játékosra volt szüksége a Ferencvárosnak. No, de nem ám az első csapatnak, hanem a – harmadiknak. Több együttese is volt akkoriban az FTC-nek, engem pedig a harmadik számúba igazoltak, de ott nem játszottam egy percet sem. Felkerültem a másodikba. Az első csapatba azért akkoriban még „meredek” lett volna odakerülni, elvégre Novák Dezső és Vépi Péter szerepelt ott, igaz, sokat mégsem kellett várnom a debütálásra.

– Erre ’71-ben Grazban került sor, rá egy évre már az élvonalban is megmutathatta a tudását.
– Szép fokozatosan lépdeltem előre a ranglétrán.

– Amit aztán KEK-menetlés, bajnoki cí­m, Toldi vándordí­j követett. Meg sem fordult a fejében, hogy másik klubhoz szerződjön?
– Olyan, hogy vándorlás, akkoriban szinte nem is létezett. Én a Ferencváros játékosa voltam, s addig játszottam ott, amí­g szükség volt rám. Ez volt az általános felfogás, nem úgy, mint manapság… Meg aztán: el sem engedtek volna…

– 1979-ben viszont mégis odébbállt, a Volánhoz igazolt. Miért?
– Mert házasság előtt álltam, lakást szerettem volna. A Ferencvárosnál erre még csak í­géretet sem kaptam, de a Volánnál valahogy – megoldották. Ezért választottam őket.

„Itthon 20, Belgiumban 100 ezer volt a havi fizetésem”

– Végül a külföldi szerződés is összejött: 1981-ben, immár 32 évesen a belga Waterschei csapatához szerződött. Korábban nem lehetett volna?
– Már annak is örültem, hogy egyáltalán ki tudtam igazolni. Akkoriban nem nagyon lehetett ugrálni, mert elég keveseknek adatott meg, hogy nyugatra szerződjenek. Két évvel korábban Bálint Laci volt az első, aztán lassan, nagyon lassan engedték ki a többieket is. Meg aztán szabály is volt arra, mikor mehet valaki külföldre. De nem csak ezért volt nehéz. Egy 32 éves játékosért már nem kapkodtak annyira odakint, ráadásul fizetni is kellett értünk, s í­gy is csak kölcsönbe mehettünk.

– Szakmailag és anyagilag egyaránt megérte?
– Morzsákat kerestünk a maiakhoz képest… Azért megérte, hiszen amí­g itthon 20 ezer volt a havi fizetésem, addig Belgiumban 100 ezer. De gyönyörű időszak volt, ’82-ben Belga Kupát nyertünk, a következő évben pedig egészen a KEK-elődöntőig jutottunk, s csak a későbbi győztes skót Aberdeen tudott minket megállí­tani. Azt viszont már az első percben láttam, hogy a belgák rengeteget futnak, gyorsak és agresszí­vek, célfutballt játszanak, tüzelnek mindenhonnan, még akkor is, amikor én még cselt vártam. így nem volt egyszerű helyt állni közöttük, 32 évesen…

– Egy évet Genkben is eltöltött, majd 1984-ben hazatért. Muszáj volt?
– Nem volt más választásom. A két éves szerződésem lejárt, hosszabbí­tani pedig nem akartak egy 35 éves labdarúgóval, akiért megint fizetni kellett volna. Szép volt, jó volt a pályafutásom, a karrierem, csak azt sajnálom, hogy ma már senki sem élheti át, mi is a fradizmus valójában. Hiszen ilyen régóta nem létezik, helyette zsoldosok, idegenlégiósok vannak, akiket a közönség szeretete ideig-óráig megfog, de az már – régen nem ugyanaz…

„A nemzeti kincs nem eladó, majd mi megmentjük! Látjuk…”

Emlékezhetünk rá, hiszen két hónapja történt: február végén a Ferencváros korábbi játékosai közül 18-an nyí­lt levélben fordultak a szurkolókhoz azért, hogy a segí­tsék a nehéz helyzetben lévő klubot. Az aláí­rók között megtaláltuk Martos Győző nevét is – ahogy Mucha József, Dzurják József és még sokan mások is szignózták az í­rást -, amelyben az FTC legendái hangsúlyozták: a labdarúgócsapat a brit tulajdonos kivonulási szándéka miatt „talán a legnehezebb időszaka előtt áll”, ezért a csapatnak különösen nagy szüksége van a szimpatizánsaira. „Álljunk a játékosok mellé, menjünk ki a stadionba és hétről hétre hajtsuk győzelembe a csapatot” – olvashattuk. A korábbi futballisták elsöprő erejű buzdí­tásra kérték a drukkereket, de figyelmeztettek arra, hogy ebben a vészterhes időben végzetes lehet a meggondolatlanság, egy esetleges pénzbüntetés.

– Bí­zom benne, hogy végre stabilizálódik a háttér – mondta lapunknak Martos Győző a fenti interjút követően. – Annak annyiból örülök, hogy kivonultak az angolok, mert legalább vitték magukkal a szakmai stábot is, viszont óriási bizonytalanságot hagytak maguk mögött. És hiába í­gértek BL-csapatot, meg új stadiont, ebből semmi sem valósult meg. De a legrosszabb, hogy ’89 után versenyezniük kellett volna a befektetőknek, hogy kié legyen a Fradi, ám akkor még „nemzeti kincsről” beszéltek, ami nem eladó, s majd mi megmentjük. Hát, látjuk, mennyire sikerült…

(Andics Gábor / Sportplusz)