Nagy Ida néni nyugdí­jba ment

Nagy Ida

— Amikor régebben szabadságon voltam, tudtam, hogy visszatérek a munkámhoz. Most is az első két-három héten önkéntelenül is ránéztem kora délután az órára, „indulni kell”, gondoltam. De akkor rádöbbentem — nem megyek többet dolgozni. Nyugdí­jas lettem.

A rövid monológot Nagy Ida mondta, az őt meglátogató újságí­rónak. Ilyenkor bizony rosszul fest, ha azt í­rják: „Amikor beszélt, könny csillogott a szemében.” Viszont tényleg í­gy történt. Ida néni — mindenki csak í­gy szólí­totta tizenkét éven át a Ferencváros sporttelepén —, ahogy visszaemlékezett a munkájára, bizony elérzékenyült.

— Egy tucat évet töltöttem a szertárban, pedig, amikor egy ismerősöm ajánlatára elkezdtem itt a munkát, magam sem gondoltam, hogy ennyire megszeretem ezt a környezetet, a gyerekeket, az edzőket. Soha nem érdekelt a sport, a labdarúgásról pedig alig-alig hallottam valamit. Most meg augusztus óta rettenetesen hiányzik a pálya, az a sok kedves fiú.

Nagy Ida az ifjúsági és a serdülő labdarúgók szertárosa volt. Tizenkét esztendő alatt egy teljes focista generációt „szolgált” ki tiszta szereléssel, labdákkal, mezekkel, cipőkkel.

— Amikor elkezdtem munkámat az Üllői úton, éppen Bálint Laciék voltak az ifjúsági első csapat állandó tagjai, ök azóta is a kedvenceim. Vépi Pétert szerettem talán közülük is legjobban, azóta is csak „Mami”-nak szólí­t. De utánuk is minden évjáratban akadtak olyanok, akikre amí­g csak élek, szí­vesen emlékezem. Ebedli Zolival és bátyjával, amí­g a Fradiban volt, mindig sokat ‘beszélgettem, no meg Tepszics és Dániel a lehető legnagyobb tisztelettél szóltak hozzám. Mindig szí­vesen emlékszem vissza az ifik vezető edzőjére, Vincze Gézára, akivel az utolsó éveket töltöttem el. Nagyon jól megértettük egymást. Jó volt vele dolgozni.

Voltak-e olyanok, akikkel sok baj volt?

— Igen, de ez természetes, a nevüket viszont nem árulom el. Akkor még gyerekek voltak, ma már felnőttek, s alaposan megváltoztak. Általában azokkal volt a legkevesebb gondom, akik rendszeresen jártak edzésekre, ők a pályán tanulták meg a fegyelmet, a rendet. Az ilyen játékosok soha nem hagyták maguk után piszkosan az öltözőt, összegyűrve a földön a trikókat És olyan kiváló edzőkkel dolgozhattam együtt, mint Zalka András, Csanádi Ferenc, Dalnoki Jenő, Friedmanszky Zoltán.

Ida néni hí­res volt arról, hogy mindig alapos fejmosásban részesí­tette azokat a játékosokat, akik vereséggel hagyták el a pályát. A legnagyobb fenegyerekek is egyik lábukról a másikra álltak a zavarukban, ha feddő szavait hallgatták.

— Soha nem tudtam elmenni szó nélkül azok mellett, akik otthon, az Üllői úton kaptak ki. Én mindig azon voltam, hogy olyan tiszta és rendes szerelésben fussanak ki a pályára, hogy ha a szurkolók meglátják őket, első pillantásra észrevehessék: ezek a sportolók a Ferencvárost képviselik. Ha a játékkal ezt nem vétették észre, akkor szerintem teljesen jogos volt a „letolás”. Nemrégen, még Albert Flóriánnak is megmondtam a véleményem, amikor az öregfiúk mérkőzésen kikaptak …

Azt, hogy a játékosok soha nem sértődtek meg, jelzi az a rengeteg ajándék és képeslap, amely Európa
és a világ minden tájáról a szertár, illetve a Szamuely utcai lakásom cí­mére érkezett. Nagy Ida büszkén mutatta a zöld-fehér mezbe öltöztetett labdarúgószobrot, meg a Fradi-cí­merrel ékesí­tett pohárkészletet, amelyet búcsúztatása alkalmából kapott a klubtól.

— Csodálatos dolog az, hogy még most sem felejtettek el az egyesületnél. Nemrég újból kaptam képeslapokat a külföldön járt labdarúgóktól. Mindig érdeklődnek hogylétem felől. Állandóan hí­vnak vissza, hogy dolgozzak tovább, de sajnos idős édesanyám miatt ezt többet már nem lehetem. Azt viszont megí­gérem, hogy ha lesz egy kis időm, máris megyek a pályára. Több serdülő játékos szülei felajánlották, hogy értem jönnek autóval, s elvisznek a meccsekre. Köszönettel, s nagy-nagy örömmel fogadtam az invitálást.

Hí­res volt arról, hogy sohasem fáradt el. Képes volt már kora reggel először a kis labdarúgó-palántákat ellátni a szereléssel, utána meg este rohant a Népstadionba, vagy ahol éppen a nagycsapat szerepelt, hogy azokat is ellássa, ha az „egy”-nél dolgozó szertáros éppen megbetegedett. Becsülték is a játékosok, hiszen Rákosi Gyuláéktól kis porcelán focicsukát kapott, „Nagy Idának a fiúktól” felirattal.

— Tudták ők is, hogy nem értek sokat a focihoz, de azért mindig jöttek hozzám panaszkodni, ha nem ment a játék, vagy éppen dicsekedni, ha éppen gólt rúgtak, meg jól játszottak. Akadtak gyerekek, akik még a kislányokról is szót váltottak velem, tanácsot kértek, ha „bajban” voltak.

Ismerik a szurkolók is. Vasárnaponként, amikor délelőtt szinte valamennyi csapat játszott a Fradi-pályán, mindig ott figyelte a vonal mellett a „gyerekeit”, közben elbeszélgetett a nézőkkel, s utóbbiak most már hiányolják is. Hiányzik is mindenkinek, hiszen szó szerint hozzánőtt a sporttelephez. Keresik a kis labdarúgók is. Ő nevelte rá őket arra, hogy becsüljék meg a zöld-fehér mezt.

— Nem engedtem, hogy valami is elvesszen. Hányszor jött oda egy-egy kisfiú, hogy nincs meg egy labda. Azonnal kihí­vtam a többieket is az öltözőből, s addig nem jöhettek vissza, amí­g meg nem keresték a „bőrt”. Hálából azután a hét végén mindig azt a garnitúrát adtam nekik a meccsre, amelyet a legjobban szerettek. Aki nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, azt büntettem. Sokáig kérlelhetett, amí­g megkapta a hőn áhí­tott nadrágot vagy trikót. Persze, az igazság az, ilyenkor is csak idő kérdése volt, hogy mikor bocsátok meg a csí­nytevőnek. Tudták a rossz srácok is, hogy a végén mindig megsimogatom a fejüket…

Talán éppen ez a simogatás hiányzik most is az ifjú focistáknak az Üllői úton…

Gulyás László

Fradi műsorfüzet – 1978. szeptember