Napirenden a bázis: 1962 kontra 2011

Az irattárunk feldolgozása során számtalan érdekes és értékes dokumentumra, újságcikkre és könyvre bukkanunk. Ezek rendszerezése folyamatban van és terveink szerint az elkövetkező időkben több sorozatot is indí­tunk (van olyan mely már a közeli napokban fog megjelenni). Amikor elkezdtük „gyűjtési akciónkat” még mi sem gondoltuk, hogy ennyi újságcikk és egyéb dokumentum őrzi a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltját. A részletes mérkőzés beszámolókon és a játékosokról szóló í­rásokon kí­vül több olyan különleges cikket is találtunk, mely az adott korról szól, de több év múltával ha olvassuk, már önálló életre kel és a múlt mellett a jelennek is tartogatnak meglepetést és tanulságot.

Szerkesztőtársam egy ilyen, 1962-es Képes Sport cikket tett elém. Amikor megláttam a főcí­met: „napirenden a bázis”, először egy űrbázisos filmre gondoltam, de mivel a cikkben nem szerepelt Farah Fawcett képe (ő volt a film főszereplője), csak a három nagy fővárosi klub cí­mere, már tudtam, hogy teljesen másról van szó. Bár az elnevezés elég fura, de a hatvanas évek elején kezdett kialakulni a nagy sportegyesületek társadalmi bázisa, mely magába foglalta a szakosztályokat, a létesí­tményeket és az ezeket üzemeltető gazdasági hátteret.

Az 1962-es í­rás meg egyszerűen csak összegez. Három nagy fővárosi klubot (MTK, Vasas, FTC) vesz górcső alá és szinte felsorolásszerűen ad tájékoztatást arról, hogy ezek az egyesületek hogyan is állnak a társadalmi bázisukkal. Ezekben az években erősebb lett a vasfüggöny, a nyugati világ mindent elkövetett, hogy az erőszakos kommunista rezsim előretörésének gátakat állí­tson. A szovjet-blokk országai meg úgy gondolták, hogy egyetlen kitörési pontjuk van, mely ráadásul még szórakozási lehetőséget is nyújtott az elcsigázott lakosság számára, a sport. Emlékezzünk az olimpiák sikeres szerepléseire, mely Magyarországot is a sportnagyhatalmak közé emelte és természetesen a focira, mely az aranycsapat sikereit folytatva a hatvanas években sikert sikerre halmozott. Ezek tartópillérei voltak a „társadalmi bázisok”, élükön a Ferencvárossal, mely az ötvenes évek megszűntetési kí­sérlete után ismét az ország vezető egyesületévé kezdett válni.

A sport is Budapestre összpontosult, mivel a hatalom úgy gondolta, í­gy jobban szem előtt vannak és a sporteseményre kilátogató több tí­zezer embert is jobban kordában tudja tartani. A 2011-es jelenünkkel az első változást itt érhetjük el. A jelenünk éppen fordí­tva gondolkodik, a labdarúgás vidékre „költözött”, a pesti csapatok meg a túlélésükért küzdenek. Köztük a Fradi is, melynek az 1962-es szóhasználatát használva, szinte teljesen elveszett a társadalmi bázisa. Ha megnézzük az alábbiak közölt cikk megállapí­tásait, szinte csak olyan elemeket találunk, melyek a 2011-es jelenünkben már csak az álom kategóriájába tartozik.

Néhány érdekes adatot és megállapí­tást külön is kiemelnék. 1962-ben 16 szakosztály működött a Fradiban, mely már akkor is létesí­tmény gondokat okozott. Csupán a „kiemelt” szakosztályok: a labdarúgás, a kézilabda, az atlétika, a birkózás és az ökölví­vás folyt saját létesí­tményben, a többiek bérleményekben sportoltak. Hogyan lehetett ezeket fenntartani és finanszí­rozni? Természetesen azokban az években az állam vállalta pénzügyes szerepét, de ebben a Fradi azért kivételnek számí­tott. 1962-ben négyezren gondolták úgy, hogy pártoló tagként támogatják a Fradit! Ugye mindenki emlékszik még Dámossy elnök tagsági akciójára a közelmúltunkból, amikor is a klub kilátástalan anyagi helyzetét a szurkolók befizetéseiből akarta megoldani. Talán még kétezren sem voltunk, akik 2006-ban (vagy talán 2007-ben) anyagilag is támogattuk a Fradit.

Természetesen azóta nagyot változott a világ és manapság már elképzelhetetlen lenne egy 78-22 %-os arány. Pedig 1962-ben a működési költségek 78 %-át a támogató tagsági befizetésből valamint a rendezvények belépő jegyeiből oldották meg, bár ezt egy kicsit kételkedve fogadom, mert olyan „álomszerűen” hangzik. Pedig azokban az években a jegyeladásból igenis nagyon jelentős bevételre tettünk szert, melyben a foci járt az élen, a Népstadion teltházas (60-80 ezres) szurkolói számával. Melynek valószí­nűleg elsősorban politika „okai” voltak, hiszen a vasfüggöny és a kemény diktatúra miatt tényleg az egyetlen igazi szórakozási lehetőséget a foci jelentette. Persze ehhez minőségi játék és nemzetközileg elismert eredmények is párosultak, mely a gondtalan kikapcsolódás mellett igazi sportélményt is jelentett.

Azt is régóta tudjuk, hogy az eredményes sport záloga, a saját utánpótlásképzés. A Fradi akkori elnöke erről í­gy vélekedett: „Utánpótlásunk bázisa az FTC népszerűsége… Az erősí­tést minden sportágban elsősorban a saját nevelésű fiataljainkkal igyekszünk megoldani.” A recept tehát adott volt: sok szakosztályt működtető klub, aránylag megoldott létesí­tményhelyzettel, több ezer pártoló taggal, nemzetközileg is jegyzett eredményekkel, és sikeres utánpótlás neveléssel. Csak ennyi lenne a titok? Természetesen nem, hiszen a kerek egészből nem vonhatjuk ki a politikát, a kor társadalmi berendezkedését. Azt sem tartanám helyesnek, ha egy 1962-es modellt kérnék számon a 2011-es Ferencvárosi vezetésen.

De egyben biztos vagyok. A politikai viszonyokat leszámí­tva, sportolóként és szurkolóként jobb volt 1962-ben. A rendszerváltás során valamit nagyon elszúrtunk. Bár utána még évekig tartani tudtuk a lépést, de volt egy év, egy nagyszerű siker – a régi dicső éveket idézve – melynek kedvező anyagi vonzatait nem tudtuk kihasználni. Az 1995-ös BL szereplés utáni elkótyavetyélt pénzügyi lehetőség után lassan, de biztosan elindultunk a lejtőn. Ma már ott tartunk, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva próbáljuk valahogy rendbe hozni a dolgainkat. Az esélyünk meg van, mert a Ferencváros, története során többször bebizonyí­totta, hogy talpra tud állni és meg tud újulni. Mert ez kötelessége is egyben. A dicsőséges múlt hí­vja tetemre a jelent.

Aki Fradista, az tudja: nincs más lehetőségünk, csak a létezés.

– lalolib –

Nagyí­táshoz klikk a képre!