Negyven nap a túlsó féltekén I. – Már az Arany Kupa fülét fogták

Hargitai Károly, Pusztai László, és Ebedli Zoltán elbeszélése után, szabadon, Várkonyi Sándor tollából.

NEGYVEN NAP A TÚLSÓ FÉLTEKÉN: Már az Arany Kupa fülét fogták

Kicsiny, de elszánt „sereg” várta a gépbe szállást január 9-én a Ferihegyi repülőtéren. Volt köztük csepeli fiú, meg salgótarjáni, dunaújvárosi és tatabányai, ám a gerincet ferencvárosiak alkották, egészen pontosan: Zsiborás és Pogány kivételével itt volt a teljes első csapat, sőt még egy tartalék is. Ferencvárosi volt a vezetőség, az edző, a sportorvos és a gyúró is, „gyűjtőnéven” titokban mégis mint liga-válogatottat emlegették őket.

Minden együtt volt az utazáshoz. A megszokott csomagok, több koffernyi mez, nadrág, ilyen cipő, olyan cipő, melegí­tők, „Taki” bácsi csodaszerei, az alig, vagy jól palástolt drukk az elkövetkezendő igencsak hosszú repülőúttól. Akik még Európát sem repkedtek keresztül-kasul, azok fokozott izgalommal néztek a nagy kaland elébe, a világ utazók viszont hanyag eleganciával dőltek hátra az ülésekben, és szenvtelen, rezdülés nélküli arccal – féltek. Már csak úgy, egy kicsit . . . Az ablak mellől még volt, aki ki-kisandí­tott, nézte a lent rohanó betont, amí­g megszűnt az utolsó kis döccenés is. Aztán mind kisebb lett lent lenni a táj, makettekké váltak a toronyházak is, jött a légikisasszony, újságokat kí­nált… egy szó, mint száz, a kocka el volt vetve. Elindult negyven-napos tengerentúli túrájára a ligaválogatott.

Bármennyire is hosszú volt az út, egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor az egyik bájos utaskí­sérő hölgy csilingelő hangon belerebegte a mikrofonba, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, mert leszállás következik, Bogota repülőterén. Itt a -„protokoll-hurcolkodás”, a szállodai elhelyezkedés után előbb futólag a várossal, később közelebbről az elkövetkezendő VB-selejtezőkre készülő román labdarúgó-válogatottal ismerkedett meg a magyar csapat.. Az első amit megtudtak róluk, hogy — jó formában vannak. A második, hogy sok gondot okoznak majd a mieink számára a két tétremenő összecsapáson, a VB-selejtezőkön. A technikás, sokoldalú középpályás Dinu karmesterként dirigálta a gárdát, mindenki fürgén, sokat mozgott, különösen a két szélső csinált félelmetes „rumlikat” a magyar térfélen. Örültek is a védőink, amikor mindkettőt lecserélte a mester, Kovács István.

Később már nem örültek. Csak loholtak. A két új jövevény után, akik, ha lehet, még mozgékonyabbak, még fifikásabbak voltak elődeiknél. Manapság két jó szélső is nagy kincs, de hogy valakinek négy legyen belőlük? … Nos, szomszédainknak ennyi van, s energikus, lendületes fiatal gárdájuk ellen majd jó lesz alaposan felkészülni. A ligaválogatott kitett magáért ezen a találkozón. Tetszetősen játszott, s a nagy csata vége 2-2 lett.

Az európai „családi összecsapást”

a hazai olimpiai válogatott elleni mérkőzés követte. Kolumbia volt az újabb ellenfél. Ők már bekerültek a moszkvai olimpia legjobb csapatai közé, Argentí­nával együtt.

Arról, hogy mit tudnak, most némi fogalmat nyerhettek a mieink. Az első benyomás: ők is a tipikus dél-amerikai futball „előadói”. Sok passz, még több csel, s rengeteg ritmusváltás. Meg kellett szenvedni az 1-1-es döntetlenért, de sikerült, már csak azért is, mert egyre jobban játékba lendült az alkalmi társulás. Igaz, a csapat a Ferencvárosra épült, ám akadt, csapatrész, mint például a közvetlen védelem, ahol a kulcsfontosságú pozí­ciókra egymást csak hí­rből ismerő fiúk kerültek. A középhátvéd posztot a többnyire hátvéd és beállós szerepkört ellátó tatabányai Udvardi kapta, mellé beállósnak a dunaújvárosi Tóth került, balhátvéd pedig a zöld-fehérek állandó, középhátvédje, Judik lett. Ez a sor lényegében véve azzal kezdte közös ténykedését, hogy először is bemutatkozott egymásnak. Aztán elkezdett focizni úgy, mintha világéletében együtt játszott volna.

Kolumbia válogatottja után kezdődött csak az igazi tánc. A Coppa de Oro. Ez a torna, a Real Madridé után a legnagyobbnak számí­t a „műfajban”. Ezt a menedzser is mondta, s a játékosok hitték is, különösen azután, hogy megtudták, kikkel kell az elkövetkezendő napokban megmérkőzniük. A négy argentin csapat mindegyike márka a maga nemében. Az Independiente Világ Kupát nyert, a Boca Juniors úgyszintén. És hogy mit tud a Racing és a River Plate, azt sem szükségeltetett senkinek sem külön elmagyarázni. Tulajdonképpen Ardiles és Kempes kivételével a teljes VB-győztes argentin válogatottal találkoztak a szóban forgó „társas összejövetel” keretében. Elkövetkezett hát a nagy erőpróba, s a ligaválogatott minden várakozást felülmúlóan helytállt a küzdőtéren. Remek csatában legyőzte a Racingot 3-2-re, a River Plate-et 1-0-ra, majd 1-1-et döntetlenre játszott a Boca Juniors és az Independiente ellen. A torna utolsó mérkőzése előtt egy ponttal vezettek a mieink, az Independiente egyelőre mögéjük szorult, de hátra volt a River Plate, elleni összecsapásuk. A tét a „torony nagyságú” trófea és az: marad-e itt, vagy elviszik Európába.

A magyarok időközben már elutaztak Mar del Platóból, s Buenos Airesben, szálláshelyükön, televí­zión nézték a sorsdöntő viadalt. Ha kikap az Independiente, a ligaválogatotté a kupa. Ha döntetlen, akkor nekik is, az Independientének is azonos a pontszáma, s a kií­rás értelmében új mérkőzésen döntik el az elsőség kérdését.

A mérkőzés látványos volt.

Rendre a River vezetett, de mindig egyenlí­tett az Independiente. 3-3 után az izgalom a tetőfokára hágott volna, ha a mieink egészen naivan szemlélik a dolgokat, s nem gondolnak némi kis szorongással arra, mi lenne, ha mondjuk a River-játékosok többségének eszébe jut egy pajzán gondolat, miszerint egy ilyen szép kupának a legjobb helye mégis csak ezen a féltekén van., így aztán senki sem ugrott fel ültéből, amikor az Independiente támadója egyszer csak hopp… kiugrott a védők sűrűjéből, s mire azok felocsúdhattak, már csak a szép nagy számot nézhették a hátán. S ha már ott járt egyedül a kapu előtt, csak bevágta a döntő gólt, s a mieink szeme koppant. Pedig ez volt az első eset, hogy igazán szí­vesen utaztak volna potom ezer kilométert azért a döntő meccsért. í­gy végül veretlenül „csak” másodikak lettek, de legalább olyan elismerést arattak, mint a kupagyőztesek.

Az újságok felsőfokon beszéltek tetteikről, s egyöntetű volt a vélemény, miszerint a magyar válogatott ezzel a játékkal feledtette korábbi argentí­nai „fekete pontjait”, amiket a VB-n szedett össze. Friedmanszky Zoltán vezető edző tett néhány gyenge kí­sérletet. . s elkezdte magyarázni, hogy ez nem a nagyválogatottunk, meg hogy a legjobb magyar játékosok most nem tudtak mind eljönni… mindez azonban elveszett az éterben. A tollforgatók rövid úton eldöntötték, hogy ez a nagyválogatott, s ebből nem voltak hajlandók engedni. Szerencsére ebben az időben a játékosok sem cáfollak rá a tévhitre, sőt inkább táplálták e feltételezést.

A magyar labdarúgók sok szépet érdekeset láttak Mar del Platában, mély benyomást tett rájuk a város, a környék, úgyszintén néhány serdülő futballcsapat. Ez utóbbiak rendszeresen élőmérkőzést játszottak a Copa de Oron, s valósággal lenyűgözték a mieinket. A zöm kifejezetten az apró labdarúgók kedvéért igyekezett ki a mérkőzés szí­nhelyére, gyorsan legyúratott és iszkolt fel a lelátóra. Ott letelepedett és elkezdett gyönyörködni. Érdemes volt, hiszen a minijátékosok egészen nagyvonalú labdarúgást mutattak be. Mint megannyi kis zsonglőr, dugdosták el egymás orra elől a lasztit, mértani pontossággal indí­tottak, úgy csaptak össze, úgy feszí­tették egymásnak a vállukat, hogy öröm volt nézni. Egyszer lágyak, andalí­tóak voltak, máskor, mint megannyi harcos, kemény kis kakas, felettébb szigorúan csaptak össze a labdáért, fetrengtek, hemperegtek, sziszegtek, jajveszékeltek. Ennyi tehetséget egy kupacban, bizony, kevesen láttak a mieink közül.

Esténként a szállóban

elolvastatták magunknak a szalagcí­meket. A Magyar Akadémia cí­mű cikknél egy kicsit elidőztek, a Ki veri meg a magyarokat? í­rást viszont már a sajt kiéneklésének tartották…

Várkonyi Sándor