Peti, Dragi és az utolsó mohikán

Gyepes Gabi miatt jutott eszembe az egész. Csütörtöki hí­r, miszerint Bobby szerette volna hazahí­vni a válogatott játékost. Gyepi nem jön, köszöni szépen jól van a ködös Albionban és egyelőre nem vágyik arra, hogy ismét zöld-fehér mezt húzzon magára.

Majd talán egyszer, ha túlságosan nagy köd húzódik a brit partok felett, akkor jön, és akkor tényleg csak a Fradiba fog visszatérni. De vajon már minek? Levezetésnek, vagy egy kis fényben való fürdésre a pályafutása végén? Ez a rész ütött szí­ven. Már csak ennyit érünk? Ha nem csak tőle hallom ezt a mondatot, talán észre sem veszem. De mostanában divat a légióséletet élő, volt fradisták udvarias magyarázkodása, í­gérete.

Érthető a maradásuk? Minden bizonnyal. A pénz, az egzisztencia ahhoz túlságosan átitatta mindennapi életünket, hogy ne ez legyen az emberi gondolkodás alapja. Azért mert vannak lelkes és néha erőszakos globalizációellenes tüntetések, a fényre még mindig többen vágynak, mint csupán a szí­vük hí­vó szavára.

Egyáltalán elvárható bárkitől is, hogy feladja a jobb létet azért, hogy segí­tsen felépí­teni egy teljesen lerombolt várat? Jó lenne tudni a választ. Szeretném azt hinni, hogy minden morál, minden elvárás, minden szokás, minden illem és nevelés hamis, ha nem arra taní­t meg, hogy a döntő pillanatokban hallgass a saját szí­vedre, a saját lelkiismereted hangjára.

Annyira azért én sem vagyok naiv, hogy tudjam, nem ilyen időket élünk. De álmodozni még lehet róla. Titkon remélni, hogy mégsem rossz irányba fordult a világ és reménykedni abban, hogy átérezvén a helyzetet, hazajönnek a légióséletet élő fradisták.

Lassan már feltehetjük a kérdést: vajon ki lesz az utolsó Mohikán? Lipcsei Peti és Dragóner Attila után lesz még olyan játékosunk, aki tudni fogja, hogy mit jelent nekünk, Fradistáknak a hátrahagyott 110 év? Sajnos, nem vagyok benne biztos.

JF Cooper regényében Csingacsguk mellett egy ideig ott van még Unkasz, akinek megpróbálja átadja a mohikánok zászlaját, hogy vigye tovább. Talán a sors iróniája, hogy a regény és a mi valóságunk egy kicsit összecseng. Hiszen Csingacsguk végül egyedül marad, mint utolsó mohikán, már nincs kinek átadni az örökséget.

Fiatal Unkaszok nálunk is voltak, de elmentek, vagy nem tudták áttörni a gátakat. Vajon ez kinek a felelőssége? A mostani helyzetben biztos, hogy nem az angolok a hibásak. Ők hozták a pénzt, hozták a szakmai hozzáértést, hozták a gyorsan beilleszkedő Lowton-t, Ashmore-t, Wedgebury-t. Bármennyire is kedveljük őket hozzáállásuk, mentalitásuk miatt, ők nem lehetnek Unkaszok. Ahhoz hosszú idő kell, ahhoz türelem és kitartás kell, ahhoz örökség kell. Ráadásul a végeredmény sem biztos. Ahogy Unkasznak sem sikerült, igaz neki nem is adatott meg, hogy átvegye és tovább vigye a mohikánok örökségét.

A mai fiatalok előtt azonban nyitva az út. Nem sima, nem problémáktól mentes, de már látszik az út vége, ahol Lipcsei Peti és Dragóner Attila még tudja mutatni a jó irányt.

A kérdésem már csak az: lesz, aki követni akarja őket? Mert nagyon nem szeretném, ha Peti és Dragó lennének a Fradi utolsó mohikánjai.

(Lalolib)