Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 8.
Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor…
Az ÉDOSZ-korszak beköszönte (1950. január), és Rudas Feri drámai sérülése (1950. március 19.) között olyan kevés az idő, hogy az egyszerű Fradi-szurkoló szinte azt sem tudta, mi is történik voltaképpen a kulisszák mögött, mi a jól megfogalmazható, pontosan meghatározható, a dolgok (akár politikai szempontból vizsgálódva is) logikus egységbe illeszthető oka annak, ami szerelmetes csapatával történik.
Erős gyanúja, sejtése (jó sejtése…), persze van mindenkinek, ám ezek nem azok az évek voltak, amikor a sejtések nyilvánosan is megfogalmazódhattak volna, vagy bármilyen formában és fórumon eljuthattak volna az illetékesekhez.
Ha valaki önmagát, a családját, vagy az állását hozzávetőlegesen biztonságban akarta tudni, jobban tette, ha nem nagyon firtatta a változások okát, hiszen még azt sem tudhatta százszázalékos biztonsággal, hogy ki áll mellette a meccseken a lelátón; hogy akár a legártatlanabb megjegyzése nem jut-e az „illetékesek” fülébe; hogy már ott, a helyszínen, a stadion lelátóján nem emelik-e ki a tömegből.
Természetesen nem az a 15-18 zöld-fehér mezben futballozó játékos jelentette a fő veszélyt az akkori hatalomra, aki Ferencváros (majd később ÉDOSZ illetve Bp. Kinizsi) néven a pályára kifutott, hanem az az irdatlan tömeg, amely köréjük szerveződött, hiszen a Fradi-tábort közel sem az a 18-20 ezer néző alkotta, akik az Üllői úti stadionban, a meccseken megjelentek.
A fradizmus ekkor már régen országos méreteket öltött. Ha valóban az lett volna a cél (miként azt a politikusok sugallták), hogy jöjjön létre egy olyan, nemzetközi téren is számottevő, a válogatott gerincét is adó klubcsapat, mint amilyenné a Bp. Honvéd később valóban vált, sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lett volna Bozsikot és Puskást az Üllői útra igazolni, mint elemeire szedni a Ferencváros valaha volt egyik legnagyszerűbb, 1948-49-es bajnokcsapatát.
(Ha Bozsiknak nem is, de Puskásnak voltak ferencvárosi „gyökerei”, hiszen kölcsönjátékosként részt vett a Fradi 1947-es monstre mexikói túráján – 9 meccsen 7 gólt rúgott. -, s mint ez apámmal, évtizedekkel később folytatott levelezéséből fehéren-feketén kiderül, élete egyik legszebb emlékeként gondol vissza a közösen eltöltött napokra. Többek között arra, amikor Fradi melegítőben Rudassal, Kispéterrel és a szintén kölcsönjátékosként kint lévő Szuszával összeborulva kedvenc nótáját, a „Nótás kedvű volt az apám” kezdetű dalt próbálták megtanítani a helyi bár közönségének.)
Futball-történelmi felvétel: Puskás Ferenc és Szusza Ferenc, Fradi mezben, Mexikóban. Álló sor balról: Csanádi, Kispéter, Puskás, Rudas, Ónody I., Hernádi, Szusza, Opata Zoltán edző. Guggolnak: Kéri, Csikós, Mészáros, Lakat, Sárosi dr. (Frank Mike és Rudas Ferenc gyűjteményéből)
Ha szigorúan futballszakmai szempontból közelítem meg a kérdést, akkor azt kell mondanom: ők ketten voltak azok, akik a Fradiban azonnal a kezdőcsapatban kaptak volna helyet, mert a további kilenc poszton azt a 140 góllal, 11 pontos előnnyel, 59 Deák-góllal aranyérmet szerző csapatot nem lehetett egy napon említeni az akkor még Kispest, majd később Bp. Honvéd néven játszó alakulattal.
Talán még Grosics Gyula sorsa is másként alakul, hiszen őt a Teherfuvarból 1950-ben szintén a „szupercsapat” építése jegyében igazolták Kispestre, csak ez a lépés akkoriban senkiből sem váltott ki érzelmi viharokat, hiszen ugyan mi a fene politikát lehetett volna feltételezni abban, hogy valaki egy derék kiscsapatból, egy patinás, nagy klubhoz igazol?
Ha Farkas Mihályék (mert azt tudni kell, hogy a döntések háttérében az amúgy futballimádó, de minden szempontból könyörtelen akkori honvédelmi miniszter állt), a Fradiból akarnak Bp. Honvédot csinálni, akkor átlépnek Henni Géza családi jellegű zsarolhatóságán, s ő marad a kapus, hiszen a válogatott mezét is ő viselte. Rudasnál jobb jobbhátvédet nem találtak volna az országban, s azokban a fényes években Kispéter is összehasonlíthatatlanul prímább középhátvédnek számított a kispesti Tóth III-nál. (Ne felejtsük el, hogy Lóránt Gyula ekkor még a Bp. Vasasban játszik, s csak 1951-ben igazol Puskásékhoz.) Azon lehet vitatkozni, hogy balhátvédet a fradista Szabó „Pajtás” Ferenc vagy Bányai Nándor játszott volna, de ez nem meghatározó kérdés, ám az igazsághoz tartozik, hogy az elkövetkezendő évek történései Bányai neve mellé húznak strigulát.
Egy fordított irányú „nagycsapatosítás” nagy vesztese Kéri Károly lett volna, aki remek játékos volt, de Bozsik Cucu klasszisával nem versenyezhetett, fedezettársa, Lakat Károly valószínűleg megőrzi helyét Patyival (vagy a később egy sorral előbbrelépő Bányaival szemben, arról nem is beszélve, hogy egy életre megszabadult volna a Puskással való, legendás hírű csatározásaitól (Puskás Öcsi meg tőle…). A Budai-Kocsis jobbszárnyat ne tegyük mérlegre, hiszen ha őket vitték el elsőnek, akkor vélhetően, ha minden marad a régiben, akkor is övék a 7-es és a 8-as számú mez, Deák „Bamba” 59 góljával a Kispest akkori centerei közül Budai I és Városi sem tudott volna versenyezni.
A legpikánsabb helyzetbe (már amennyiben az érintett esetében a pikáns jelző fedi a valóságot.), Mészáros Dodó került volna, aki 1940 és 1948 között éppen a Kispest egyik erőssége volt, ám miután a pályán betöltött pozíciója szinte száz százalékig lefedte Puskás posztját, egy idő után már nem tudta állni a versenyt a kispesti zsenivel. Ezért inkább az Üllői útig „menekült”, hogy ott aztán egy nagy bajnokcsapat nagy játékosává váljon, s kitartson a csapat mellett, egészen 1957-es visszavonulásáig.
Ennek ellenére, természetesen, ha Puskásék jönnek a Fradiba, akkor a 10-es mez gazdája nem kérdéses, Öcsit nemhogy Mészáros, de a világ egyetlen játékosa sem tudta volna akkor kiszorítani a kezdőcsapatból.
A balszélső posztra szintén ne vesztegessünk sok szót: a Ferencváros 11-es számú játékosát eleve Czibor Zoltánnak hívták!
Egy szó, mint száz: ha valakik ott nagyon, nagyon felül úgy akarják, akkor az első olyan bajnoki meccset, amelyet a Fradi már Henni, Budai, Kocsis és Deák nélkül játszott le (1950. augusztus 3.) azt lejátszhatta volna: Henni – ?, Kispéter, Szabó – Bozsik, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor összeállításban is.
(S ez még mindig közel sem zárja ki, hogy akár 1950 nyarán, akár később, Grosics Gyulát és Lóránt Gyulát is leigazolják, küzdjenek meg a helyükért Hennivel és Kispéterrel.)
És itt, ezen a ponton a jobbhátvéd posztjára biggyesztett kérdőjelnek főhősünk szempontjából óriási jelentősége van, hiszen tovább játszva azzal, az amúgy egyáltalán nem logikátlan gondolattal, hogy nem a Fradit szedik szét, hanem a két igazi gyémántot, Bozsikot és Puskást igazolják a zöld-fehérekhez, Rudas Feri akkor sem játszhatott volna, hiszen, mint tudjuk, 1950. március 19-én eltörik a lába.
Ettől azonban maga az alapképlet még nem válik logikátlanná, csakhogy esetünkben nemhogy a Fradi további erősítése, hanem éppen a Fradi-tábor szétrobbantása volt a fő feladat.
Nem létezik olyan (hangsúlyozom: futballszakmai) érv, amely ne azt támasztaná alá, hogy a Bozsik- Puskás kettős „mozgatása” lett volna ott és akkor az igazán jó megoldás, de hogy ne essünk a történelmietlenség csapdájába, szögezzük le: mindez már csak azért is teljesen történelmietlen, mert… nem így történt!
A Kispestből Bp. Honvéd, a Ferencvárosból előbb ÉDOSZ, aztán Bp. Kinizsi lett, amelyek egyik közös jellemzője volt, hogy Feri egyikben sem játszott.
Pedig a lelátó népe már nagyon várta vissza.
„Ha a Ruck gyorsan nem épül fel, kiesünk…”- mondogatták egyre gyakrabban az emberek egy-egy olyan vereség után, amely korábban elképzelhetetlen volt a zöld-fehérek életében.
Vidéki kiscsapatok vitték a pontokat az Üllői útról, a legfájóbbak mégis az olyan eredmények voltak, amikor valamelyik ősi rivális páholta el jó alaposan a kedvenceiket.
A Textilessé lett MTK, a Bp. Dózsának hívott Újpest is sokkal könnyebben viselte a változásokat, mint a zöld-fehérek, nem beszélve a Bp. Honvéddá változott Kispestről, amely egyenesen lubickolt kibélelt, minden szempontból kedvezményezett helyzetében.
A Fradi esetében a legnagyobb baj az volt, hogy náluk nemcsak a játékosállományhoz, hanem a szívekhez és a lelkekhez is kíméletlenül hozzányúltak, s ez talán még annál is rombolóbb volt, minthogy csak a Budai, Kocsis, Deák hármassal szezononként minimum 60-70 gól is távozott az Üllői útról.
Feri is érezte, hogy a helyzet lassan válságosra fordul, mind a csapat, mind az ő életében.
Randevúi számát drasztikusan csökkenteni kezdi (azt tulajdonítsuk apám kíméletlenül csípős nyelvének, miszerint ez volt számára a legnehezebb), hetente már csak kétszer vagy háromszor néz bele az éjszakába a „törzstagokkal”, sőt, még arra is hajlandó, hogy rendszeresen elkezdjen gyógytornászhoz járni.
Lassan egy éve már, hogy az a végzetes ütközése Henni Gézával megtörtént, s bár kivételesen szerencsés adottságainak köszönhetően rendszeres tréning nélkül sem hízott egyetlen grammot sem ahhoz képest, mint amennyivel játszott, érzi, hogy néha bizony már liheg, amikor az éppen aktuális kedvesnek a Várban támad kedve sétálni egy kicsit, sőt, még a Halászbástyát is megmászatja vele.
Titokban, amikor a téren srácokat lát focizni, s felé gurul a labda, megpróbálja ugyanolyan mozdulattal visszarúgni, mintha egy bajnokin Mészáros Dodót indítaná egy keresztlabdával, de azt még apámnak sem vallja be, hogy a lába nem olyan, mint régen.
„Majd elmúlik…” nyugtatgatja magát, de azért már rendszeresen feljár a Szabadság-hegyre futni, megpróbálja fizikailag kifogástalan állapotba hozni magát.
Ez viszonylag könnyen sikerül is neki, olyannyira, hogy amikor a sérülése után egy évvel és hét nappal (1951. március 26-án) az akkori edző, Urbancsik Gábor egy, az ÉDOSZ-serlegért lejátszott mérkőzés előtt a felől érdeklődik, hogy: „Ferikém, lenne kedve beszállni?”, igennel válaszol a kérdésre.
A Bp. Kinizsi – Élelmezési válogatott mérkőzésen a Szabó II – Magyar A., Kispéter, Dalnoki – Ombódi, Dékány – Szabó F., Rudas, Guba, Mészáros, Óvári összeállítású kezdőcsapatban tér vissza. Mint jobbösszekötő! Abban, hogy a Bp. Kinizsi 5:2-re nyer nincs különösebb szenzáció.
Abban már jóval több, hogy Feri jobbösszekötőként, ha nem is játszsza végig a meccset, de még gólt is lő.
A legérdekesebb talán a Bp. Kinizsi balszélsőjének a személye.
Igen, az az Óvári, aki elöl a lábtörése előtti végzetes pillanatban elkanalazta a labdát.
Lakat T. Károly
