Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 9.
A Kikeletben is a Fradi-indulót húzza a harmónikás
1951 olyan esztendeje volt a magyar labdarúgásnak, amikor Szegedet két csapat is képviselte az élvonalban. Ezt a meglehetősen unikális tényt talán még a legkifinomultabb futballemlékezetűek sem rögzítették magukban, sőt, vélhetően teljesen a múlt ködébe veszne, ha főhősünknek, Rudas Ferencnek nem lenne nagyon is sok köze a Bp. Kinizsi, az egyik szegedi csapat ellen lejátszott mérkőzéséhez.
Ám nagyon is sok köze van, hiszen a sérülését követő több mint egy esztendős kihagyás után, amikor (jószerivel csak próbaként, „lássuk, mit tud a lábam, ha NB I-es meccsről van szó…”) a tétet magában a legnagyobb jóindulattal sem hordozó Élelmezésipar válogatottja ellen lejátszott egy félidő után legközelebb újra pályára lép, éppen az egyik Tisza-parti csapat, jelesül a Szegedi Petőfi az ellenfél.
A „próbajáték” és a voltaképpeni nagy visszatérést jelentő első bajnoki meccs között újabb három hónap szünet következik, s, hogy a Rudas dráma a maga teljes valóságában kiteljesedjék: Ferinek 1951-ben ez a Szeged elleni fellépés jut összesen!
Sőt, annak is csak az első félideje, mert a szünetben kénytelen jelezni az edzőnek, Urbancsik Gábornak: annyira fáj a lába, hogy nem tudja folytatni a játékot.
1950. március 19. és 1951. június 3. között kétszer egy félidőt van pályán (mindkétszer jobbösszekötőt játszik), ami önmagában véve súlyos trauma egy nemcsak a Fradiba, hanem a válogatottba való visszatérésről is álmodozó futballistának, arról már nem beszélve, hogy még a 16 000 néző előtt (a sereghajtó Szegedi Petőfi ellen…), lejátszott meccsen sincs pályán abban a pillanatban, amikor a győzelmet a Kinizsi megszerzi. A szünetben ugyanis még 1:1-re állnak a csapatok. A kezdő együttesbe (Szabó II – Magyar A., Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány – Horváth Ö., Rudas, Szabó F., Mészáros, Csoknyai) a Rudas helyére beszálló Guba Balázs ölelgetheti Csoknyait, aki a maga második gólját is megszerezve biztosítja a győzelmet. A „piros-fehérek” abban a biztos tudatban jönnek le a pályáról, hogy a mérkőzést megelőzően, a lelátó népe által óriási ovációval fogadott társuk, a jövő héten már újra közöttük lesz.
Súlyosan tévednek! 1951 ezek után úgy múlik el, hogy Rudas Feri egyetlen egyszer sem játszik már a „Ferencváros” első csapatában!
Legközelebbi fellépéséig 1952. március 23-ig kell várni (figyelem: két év és négy nap telik el úgy, hogy kétszer 45 percet tölt a pályán), márpedig ez akkora kihagyás, amelyet még egy rudasi fizikummal sem lehet észrevehetetlenné tenni.
De ne rohanjunk előre ekkora tempóban, hiszen Ferinek a Szegedi Petőfi elleni visszatérését megelőzően a Kinizsinek sorozatban szembesülnie kell azzal a lélekromboló ténnyel, miszerint nemcsak a csapat nevét vették el, nemcsak a színeit változtatták meg, hanem a játékerejét is minimum a felére (s akkor még visszafogottan fogalmaztam), ha nem a harmadára csökkentették!
Henni Géza, Budai László, Kocsis Sándor és Deák Ferenc távozását (tekintsünk most el attól, hogy mindez kényszer hatására történt), nemhogy a Fradi, de a világ akkori egyetlen csapat sem bírta volna ki, arról nem is szólva, hogy azokban az években még elképzelhetetlen volt az, ami ma mindennapos gyakorlat: nem lehetett akár egy hét alatt egy komplett új csapatot összevásárolni.
1951 tavaszát már Czibor sem az Üllői úton, hanem Csepelen kezdi (ekkor indítja meg nagy kalandját a Bp. Honvédot elkerülendő, amely végül nem jár sikerrel), ráadásul, csakhogy még tovább szomorítsa a Fradiért rajongók szívét, a Csepel gólját ő szerzi az idénynyitón, az akkor éppen Bp. Bástyának hívott MTK elleni (igaz 3:1-re elveszített), mérkőzésen.
A Bp. Kinizsi illetékesei szétnéznek a „ háztáji kertben”, ahol mindig remek a termés, de most valahogy nem sikerül igazán „érett gyümölcsökre” lelniük.
Az 1948-49-es aranycsapatot ekkor már csak Kispéter, Kéri, Lakat és Mészáros képviselte.
Mindennél többet mond, hogy a bajnoki rajton a Szabó II (Tóth I.) – Magyar A., Kéri, Dalnoki – Anda, Lakat – Horváth Ö., Szabó F., Ombódi (Guba) Mészáros, Óvári összeállítású csapat 4:0-ra veri ugyan a Dorogot, de a futballhoz igazán értő fradista tábor tudja, érzi, látja: ez a csapat – nem az a csapat.
Nagy Domokos Imre, akiről nehéz lenne eldönteni, hogy irodalomtörténésznek, hadtörténésznek, erdészet- és vadászattörténésznek vagy Fradi-történésznek kiválóbb-e, nem véletlenül emlékeztet arra: a csapat házatáján ekkoriban akkora volt a zűrzavar, a káosz, az összevisszaság és a bizonytalanság, hogy egy bajnokságon belül a jobbhátvédként bemutatkozó Magyar Aladár a bajnoki hajrában már sorozatosan a csatársorban játszik, Ombódi „Csudina” Imre pedig mérkőzésről mérkőzésre ingázik a támadósor és a védelem között. Az örök kincsesbányának számító tartalékok között ebben az időszakban nincsenek olyan játékosok, akiket az eltávozott zsenik helyére lehetne állítani.
Pontosabban lehet, hiszen természetesen a Bp. Kinizsi ekkor is 11 emberrel fut ki a pályára, ez a mostani együttes azonban annak a bizonyos réginek (eltekintve az átfedésektől), legfeljebb a tartalékcsapata lehetett volna.
Kiváltképp két vereség fájt nagyon az ebben az évben is a Fradi-Kinizsi mellett kitartóknak. Az egyik, amikor a Bp. Bástya 6:1-re veri (az MTK-pálya felújítása miatt a Megyeri úton lejátszott találkozón), a „zöldeket”, de ez még tulajdonképpen semmi ahhoz képest, amit Kispesten kell elszenvedniük.
Az akkoriban már nagyon összeérő Bp. Honvéd 8:2-re mossa le a pályáról kedvenceiket, ráadásul úgy, hogy Kocsis Sanyi háromszor is betalál a régi barátok kapujába.
A korszak remek, ám a politika által vitathatatlanul összegründolt csapatának, a Kispestnek azonban még az ilyen kiütéses győzelmek sem voltak elegek ahhoz, hogy bajnokságot nyerjen. A sokszor oly csalóka emlékezet úgy őrzi ugyan az emberekben, hogy 1950 és 1956 között a Bp. Honvéd zsinórban nyerte a bajnokságokat, ami 1951 és 1953 kivételével igaz is, (mindkétszer Hidegkutiék vitték el az aranyat Puskásék elől.), a Kinizsi ezekben az években sokkal inkább az életben maradásáért, mint a bajnoki érmek valamelyikéért küzdött.
Ha belegondolok, akkor a nagy Ferencvárosnak a politika által tökéletesen „lebutított” változata, a Bp. Kinizsi, az ominózus esztendőben (1951) a maga végső, hatodik helyezésével még nem is szerepelt annyira rosszul, mint amennyire rosszul szerepelhetett volna. Még akkor sem, ha a fővárosi csapatok, az egyetlen, s végül kieső VL Sortex kivételével valamennyien (a Csepel is, már Cziborral…) megelőzték.
Rudas Feri egyre nagyobb kétségbeeséssel tapasztalta, hogy minden erőfeszítése ellenére a lába csak nem akar tökéletesen meggyógyulni.
Akkor, persze, még fogalma sem volt arról, hogy voltaképpen minden baját az elbliccelt gyógytorna-óráknak köszönheti. Az ottani speciális gyakorlatok segítségével elkerülhette volna, hogy a bokája szinte teljesen lemerevedjen, az izmok letapadjanak, hiszen hiába tartotta a versenysúlyát, hiába őrizte meg kivételes gyorsaságát, ha minden lépésnél a csillagokat látta a fájdalomtól.
De fantasztikus akaraterejének, szívósságának és kitartásának köszönhetően soha, egyetlen szóval sem panaszkodott senkinek.
Az edzéseket együtt végezte a többiekkel (már amit el tudott végezni egyáltalán), szinte minden nap ott volt a levegőben, hogy a hétvégén már akár játszhat is.
Annyira azonban szerette a csapatát, becsülte, tisztelte társait, hogy „félig jó” állapotban soha nem vállalta volna, hogy bajnoki meccsen pályára lép.
S amit csak nagyon kevesen tudnak: még az úgynevezett „fakóban” (a tartalékcsapatban) sem volt hajlandó „elalibizni ” (ott természetesen a „féllábú” Rudas is bármikor játszhatott volna), mert olyan közegben nőtt fel, olyan klubban lett futballista, ahol az edzésen, az egymás játék közben is a szívét teszi ki egy játékos a győzelemért, ha Fradi-mez van rajta.
Annak ellenére, hogy hittel hitt felépülésében, s egyben természetesen abban, hogy a Fradiban és a válogatottban is visszaszerzi a helyét, ezek voltak azok a hónapok, amikor először kezdett el gondolkozni azon: mi lesz vele, ha soha többé nem lesz jó a lába, és abba kell hagynia a labdarúgást?
Azokban a hónapokban a megszokottnál is sokkal többet volt együtt apámmal, mintha belőle akart volna hitet és erőt meríteni.
„Igazad volt, Tanár, hogy tanultál. Sokszor hecceltünk az öltözőben, hogy mindig Adyval, Kosztolányival, Szép Ernővel, meg Arany Jánossal jössz, de ha veled, ne adj’ Isten, bármi történik, még mindig elmehetsz bármelyik iskolába történelmet meg magyart tanítani. De mi lesz velem, ha többé nem futballozhatok?” – kérdezte egyszer tőle, amikor az útjuk (gondolom, a teljes a „vak véletlennek” köszönhetően), éppen a Fillér utca tetején lévő Kikelet vendéglőn érintésével vezetett haza, holott erős túlzás lett volna állítani, hogy bármelyikjüknek is útba esett volna.
Ám választ csak napokkal később kaphatott, mert, ahogy a zongorista meglátta őket, már kezdte is játszani a Fradi-indulót, amelyhez aztán a helyiség összes vendége azonnal csatlakozott, s a spontán kialakult karének lehetetlenné tette, hogy Feri jövőjét az ügyet megillető komolysággal és alapossággal megvitassák.
Apám egy percig sem vette igazán komolyan, hogy barátját jövőjének alakulása foglalkoztatja, részint azért, mert biztos volt abban, hogy Feri már a hétvégi meccsen magára húzza az első csapat 2-es számú mezét, részint azért, mert tisztában volt azzal is: Feri ezerszer talpraesettebb, életrevalóbb, gyakorlatiasabb és a mindennapok világában sokkal jártásabb, mint például ő, amolyan a „jég hátán is megél” típus, így, ha valakinek nem kell tartania a futballpályafutáson túli élettől, akkor azt a valakit Rudas Ferencnek hívják.
Feri azonban (apámmal szöges ellentétben), azt mindenkinél pontosabban tudta, hogy a lába milyen ramaty állapotban van, s visszatérést nem napokban, de még csak nem is hónapokban mérik.
Esténként, otthon nem véletlenül jutottak eszébe mind gyakrabban a kezdet csodálatos, semmi mással össze nem hasonlítható évei.
Az a pillanat, amikor életében először lépett be a Ferencváros első csapatának öltözőjének ajtaján, s ahol őt, a Kőbányai TC-ből induló, majd a Törekvésbe igazoló, onnan a Fradival szoros kapcsolatot tartó, a Mester utcában székelő Szent István Felsőkereskedelmi Iskola KISOK (Középiskolai Sportkörök Országos Központja – a szerk.) együttesében játszó, egyben a Standard SE színeiben a Cégligát is megjárt, de már a Fradi-ifiben rendszeresen szereplő 19 éves srácot a kor futballóriásai úgy fogadták, mintha tegnap is köztük játszott volna a Vasas vagy a Hungária ellen.
Csikós Gyula, a két Sárosi, Tátrai „Pubi” Sándor, Kiszely „Lapaj”, Polgár „Drumi”, Finta Karcsi, Gyetvai.
Amerre nézett egy Nemzeti Sportos címlapsztár nézett vissza rá.
1941-et mutatott a naptár.
A „kis Ruck” úgy érezte, a mennyországban jár.
S a “Szent Péterrel” való találkozás még csak ezután következett.
Lakat T. Károly