Sárosi László

A Vasas balhátvédje, 1956 és 1965 között 46 alkalommal játszott a magyar válogatottban. Tagja volt az 1958. és 1962. évi világbajnokságon szerepelt együttesnek.

A piros-kékek rokonszenves, sportszerű, kiváló képességű védőjátékosa kitűnően helyezkedett, mindkét lábbal biztosan rúgott, jól fejelt. Mindehhez nagy gyorsaság, rendkí­vüli lelkiismeretesség, taktikai érettség és fegyelmezettség járult. Ellenfelét szorosan őrizte, de nem feledkezett meg a korszerű hátvédjáték támadással kapcsolatos követelményeiről sem.

Mint balszélső kezdte pályafutását. A csatársorban szerzett tapasztalatait hátul is jól hasznosí­totta. Ügyesen vezette fel a labdát és pontosan í­velte a kapu elé. A magyar válogatottnak csaknem egy évtizeden át rendkí­vül hasznos tagja volt. Balszerencséjére elég sok sérülés érte, amelyek miatt rövidebb-hosszabb pihenésre kényszerült. Visszavonulása után befejezte egyetemi tanulmányait és doktorátust szerzett. A válogatottban legkiválóbb teljesí­tményét 1962. május 31-én, a chilei világbajnokság során Anglia ellen ví­vott mérkőzésen (2:1) nyújtotta. Legjobb formáját ezen a világbajnokságon érte el.

Játékos-pályafutását 1966-ban, tulajdonképpen Dalnoki Jenővel egyszerre fejezte be, majd edzősködni kezdett a Vasas ifjúsági csapatainál.

Bár nem készült edzőnek, rövid számí­tástechnikai tevékenység után már a kispadon ült, méghozzá az NB II-es Debrecent próbálta az első osztály felé kormányozni – sikertelenül. Aztán évekig egy nagyon jó szellemű társasággal dolgozott, a Szállí­tók csapatával, ugyancsak a másodosztályban. A hetvenes évek elején felkérték az ifjúsági válogatott irányí­tására, majd hamarosan az utánpótlás-együttest is rábí­zták az Eb-sorozaton. Sárosi ekkor szerzett igazán nevet edzőként. Remekül felépí­tett csapatot alakí­tott ki, bizonyí­tva, hogy a sokat szapult utánpótlásból igenis lehet számottevő nemzetközi eredményekre képes együttest kiállí­tani. Az 1974-es tavaszi mérkőzéseket már kisebbfajta futballáz kí­sérte, a szurkolók egyre jobban magukénak érezték a kezdetben nem túl sokra taksált fiatalokat.

Nem sütkérezett a siker fényében, hanem elfogadta a Haladás invitálását. A szövetség vezetői nem értették, miért nem marad, de neki hiányzott a rendszeres pályamunka, a napi kapcsolat a játékosokkal. Számára a szombathelyi csapat addig arról volt emlékezetes, hogy első bajnoki góljait a Haladásnak rúgta, ezúttal pedig NB I-es edzőként mutatkozhatott be az együttesnél. Az első idényben nagy csatában maradt bent a csapat az élvonalban, és a tapasztalokat hasznosí­tva egy masszí­v alakulatot rakott össze, többek között Kereki Zoltánból ő faragott beállóst, aki hamarosan a válogatott alapemberévé vált. A második szezonban a szisztematikus munka eredményeként, óriási meglepetésre a 7. helyen végzett az együttes, az 1976/77-es idényben pedig a legjobb vidéki csapatként 5. lett a Haladás, a klub fennállásának addigi legjobb bajnoki teljesí­tményét produkálva. Öt Szombathelyen töltött év után váltott, az újonc Volánt tartotta bent az NB I-ben, majd a fennállása során első í­zben a kiesett MTK csapatát kormányozta vissza a legjobbak közé. Szerette a nehéz, kockázatos feladatokat és rendre megoldotta őket. 1985 tavaszán egy másik bajba jutott sztárcsapat kérte a segí­tségét. A Ferencváros szokásával ellentétben a kiesés ellen hadakozott, egyre kevesebb reménnyel, amikor Sárosi László átvette a csapat irányí­tását. Játékosként és edzőként is mindig csak ellenfele volt a zöld-fehér együttesnek, kicsit furcsa is volt számára az Üllői úton edzést tartani, ám ezen külső körülmények eltörpültek amellett, hogy egy nagymúltú csapatot kellett a kieséstől megmentenie. Ezúttal is sikerrel dolgozott, noha nem volt ideje elmélyült munkára, hiszen azonnal eredmény kellett és folyamatosan. A Fradi pedig elkezdett nyerni és bentmaradt.

A nyolcvanas évek második felében ugyancsak “lécrezgős” feladatokat vállalt, szerette a kiélezett helyzeteket. Öt év alatt három együttest hozott fel a másodosztályból: a Szegedet, a Volánt és régi szerelmét, a Haladást. Az 1991-es szombathelyi siker után megbeszélésre készült a vezetőkkel és még az irodába vezető úton sem tudta eldönteni, hogy milyen feltételekkel í­rja alá az új szerződését, ám a vezetők nem erről akartak tárgyalni vele, hanem megköszönték a munkáját.

Számtalanszor tapasztalta, hogy mennyire rögös az edzői pálya, de ez a pofon, amit Szombathelyen kapott, sok volt neki. Bár még dolgozott a BKV Előre csapatánál, más feladatot már nem vállalt. Talán ha a Vasas hí­vta volna.

Sárosi László a kép jobboldalán (fotó: Hargitai Károly gyűjteményéből)

Névjegy:

A játékos:

Posztja: Balszélső, majd balhátvéd
NB I-es mérkőzés/gól: 316/25
Válogatottság/gól: 46/0
Klubjai: Törekvés (1946–49), Vasas (1949–66)
Legnagyobb sikerei: 5x magyar bajnok (1957, 1961, 1962, 1965, 1966), 1x Magyar Kupa-győztes (1955), 3x KK-győztes (1956, 1957, 1962), BEK-elődöntős (1958), Eb-bronzérmes (1964), vb-negyeddöntős (1962)

Az edző:

Klubjai: Debrecen (1968), Fősped Szállí­tók (1969–71), ifjúsági és utánpótlás szövetségi kapitány (1971–74), Haladás (1974–79), Volán (1979–81), MTK (1981–83), Vácszentlászló (1984-85), Ferencváros (1985), al-Naszr (kuvaiti, 1985–86), Szeged (1986–87), Volán (1987–88), Haladás (1990–91), BKV Előre (1993–95)
NB I-es mérkőzésszám: 301 (1974–1987)
Legnagyobb sikerei: Utánpótlás Eb 1. hely (1974), NB I 5. hely (Haladás, 1976–77), Bajnoki cí­m a másodosztályban: MTK (1982), Szeged (1986), Volán (1987), Haladás (1991)

(Antal Zoltán, Hoffer József és Budai Miklós í­rásainak felhasználásával)