Schaffer Alfréd

Itthon csak Spécinek nevezték, a németek találtak neki igazi méltó becenevet: ő lett a Futballkirály (Fussballkönig).

Valóban királyi jelenség volt, legalábbis, ami a játéktéren nyújtott teljesí­tményét illeti. Fölényes biztonsággal kezelte a labdát, s szinte bármilyen távolságból hihetetlen pontossággal lőtt kapura.

A klubelnökök irodájában épp olyan király volt, mint a pályán. Tökéletesen tisztában volt saját képességeivel, értékével, s mindig megérte szolgálatainak árát. (Még „amatőr” korában is, hát még profiként! Jellemző történet, hogy amikor Bázelben játszott, a helyi polgármester félig tréfásan ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Ön a hí­rek szerint többet keres, mint én.” Spéci azonnal kész volt a válasszal: „Valóban, de ön nem tud futballozni, én meg tudok!”) A klubhűség sohasem volt nagy erőssége, akár két-három mérkőzés után is egyesületet változtatott, ha nem találta aktuális állomáshelyét megfelelőnek.

Életének nagy részét három helyszí­nen töltötte: a futballpályán, a szállodában és a kávéházban. Szavahihető szemtanúk állí­tása szerint legalább olyan virtuóz módon bánt a dákóval, mint a bőrlabdával. Igaz, napi átlagban mintegy három órán át biliárdozott, ennyi idő alatt mesterfokon meg lehet tanulni bármilyen játékot …

A futballt persze már egészen ifjan mesterfokon művelte. Tizenkilenc esztendősen addigi pályafutásának nyolcadik klubjában, Tatabányán fenomenális góljaival segí­tette a TSC-t előbb a nyugati kerületi, majd az országos vidékbajnoki cí­mhez, végül az országos bajnoki döntő helyett megrendezett barátságos találkozón (a kor zűrzavaros viszonyai közt az MLSZ „elfelejtette” kií­rni a szokásos mérkőzést, de a csapatok már korábban megállapodtak az időpontban …) három gólt lőtt az FTC kapujába! Más kérdés, hogy a csapat í­gy is 4:3-ra vesztett.

A mesterhármasokkal amúgy sem fukarkodott: bemutatkozó válogatott meccsén ugyancsak hármat rámolt be az osztrák kapus, Kraupar hálójába (1915. november 7., 6:2 az Üllői úton). A kezdet jelképes, legalábbis ami a válogatottbeli mérlegét illeti. 15 cí­meres mezes mérkőzése közül 14-et az osztrákok ellen játszott (nem ő tehet róla: a kora…), s összesen 17 gólt lőtt! A legalább öt mérkőzésen szereplő játékosaink közül az utódok sorában csak kettő akadt, aki ezt a bravúrt – több gól, mint meccs – meg tudta ismételni: Deák Ferenc (27/20) és Kocsis Sándor (75/68) …

Kevésbé a háború, mint inkább az állandó hazai futballtorzsalkodások miatt „csak” háromszoros bajnokként és kétszeres gólkirályként szerződött először külföldre, Svájcba. Igaz, ebben szerepet játsz(hat)ott az a tény is, hogy a Kommün időszakában Bokányi népbiztos közvetlen munkatársaként tevékenykedett. (Elég beszédesen árulkodik erről egy fényképfelvétel, amely az inkriminált nyári időszak egyetlen válogatott meccsén készült, s amelyen Spéci – puskával a kezében látható …)

Spéci az MTK 1919 nyári németországi túráján érezte úgy, hogy ezúttal nemcsak klubot, hanem országot is kell váltania. Lemaradt a csapattól, Szabó Petárral, az MTK másik csatársztárjával együtt, aki 1. FC Nürnberg együtteséhez szerződött, nem sejtvén persze, hogy ezzel mintegy „történelmi folyamatot” indí­t el. A későbbi időkben öt további magyar edző dirigálta a klub csapatát (többek közt Konrád Jenő és Orth), és rajtuk kí­vül három játékosa is volt az egész Németország-szerte népszerű „Clubnak”. Spécit viszont egy ügynök már az FC Basel konkrét szerződéstervezetével várta, í­gy Helvétföldre tette át székhelyét. Bázelben egyébként a szintén korábbi válogatott és szintén nagy világvándor Nemes-Neufeld Sándor, valamint az osztrák Putzendoppler társaságában erősí­tette az FC sorait. Még volt klubcsapata, az MTK ellen is pályára lépett a svájciak szí­neiben, 1920 júliusában. A kék-fehérek 3:1-re megnyerték a meccset, az iróniára mindig hajló Kertész II pedig a szállodában í­gy „biztatta” a főportást: „Ugyan, kérdezze meg már Schaffer urat, hogy miért nem játszott ellenünk!” Biztos nem szégyenében bujdosott el a csatár, de tény: néhány nappal később odébbállt Bázelből, s az újdonsült német bajnokot választotta.

Noha kevesebb mint fél esztendőt töltött Spéci Nürnbergben, valósággal elbűvölte a rajongókat játékával. Ekkor kezdték el Fussballkönignek becézni. Az első számú sztárrá nőtte ki magát, noha a csapatban német válogatottak is futballoztak, például a középfedezet dr. Hans Kalb (15), vagy az egész évtizeden át stabilan a nemzeti csapatban védő, 21-szeres válogatott Heinrich Stuhlfauth. Utóbbi annyira hí­res játékos volt, hogy dr. Theo Riegler könyvet is í­rt pályafutásáról. Ebben a szerző í­gy áradozik Schafferről: „Micsoda erősí­tés a Clubnak! A kerek labda varázslója, a zsonglőr Rastelli taní­tómesterként elárulja a nürnbergieknek receptje titkát. Magával ragadó rendező, csodálatos csapatszerkezetet teremt, amely egy precí­z gép jól olajozott, finom kerékszerkezetéhez hasonlí­t. Minden játékos összehangoltan játszik, mindegyik ösztönösen érzi, mit is akar a másik. Schaffer azt taní­tja társainak, hogyan kell folyamatos és átgondolt összjátékkal tökéletes és elegáns gólt elérni, hogyan lehet okos helyezkedéssel a labdát megszerezni. Ez a mozgékony óriás a játéktér művésze, mesterien uralja és kezeli a labdát, gondolkodó labdarúgó, aki minimális erőkifejtéssel maximális hatást ér el.”

Stuhlfauth maga í­gy vélekedik játékos-edző csapattársáról: „Schaffer nem becsvágyó, nem maga akar sok gólt rúgni, hanem kiszolgálja társait, lőjenek olyan gólokat, amilyeneket akarnak. Ő maga ritkán rúgott gólt, de ha igen, az minőségi, klasszisgól volt. Spéci egyszer egy Fürth elleni meccsen olyan erősen és gyorsan lőtte meg a labdát, hogy a bí­ró nem látta, túljutott-e a gólvonalon, vagy sem. Az egyetlen bizonyí­ték az volt, hogy a nedves labda nyomot hagyott a belső kapufán.

Egy másik alkalommal, az offenbachi Kickers ellen a pályát számos pocsolya borí­totta, akkora eső esett korábban. Az ellenfél kapuja előtt egy akkora hatalmas ví­zzel telt gödör volt, hogy csaknem elfedte az egész tizenhatost. A labda beleesett a tócsába és beleragadt. Az offenbachiak odarohantak, hogy kihozzák. Schaffer nem akart vizes lenni, odébb várta, amí­g az ellenfelek nagy nehezen kihalásszák, majd mikor a szárazra értek vele, villámgyorsan elvette tőlük a labdát, hogy szinte észre sem vették. Amikor egy offenbachi odarohant hozzá, hogy visszavegye, magyaros akcentusával odabökte: »Mit akarsz itt? A labda már rég a túloldalon van!«”

Nürnbergben sem várta meg a bajnoki idény végét, a Wacker München csapatába lépett át. Új együttesét is a délnémet bajnoki cí­mig juttatta (az elsőt „statisztikailag” a Nürnberggel nyerte, a német bajnoki döntő idején azonban már nem volt a csapat tagja), a Tschammer-kupáért ví­vott nagynémet bajnoki döntőn pedig először 5:0-ra verték az Arminia Bielefeldet, de az elődöntőben 4:0-ra kikaptak a későbbi bajnok Hamburger SV-tól.

A müncheniektől októberben, idény közben szerződött el prágai csábí­tásra, a cseh klassziscsapat Spartánál azonban csak egy hónapot töltött – egyetlen bajnokit játszva – s máris összeveszvén a vezetőkkel, továbbállt.

1922 telén csatlakozott egykori csapatához és részt vett a téli szünetben lebonyolí­tott, hosszú és eredményes MTK-portyán, amelyen ő, a vendég „vándor” (akkoriban í­gy hí­vták a ma „idegenlégiósként” emlegetett játékosokat) szerezte a csapat legtöbb gólját.

Mégsem tért haza a kék-fehérekkel, inkább leszerződött Bécsbe, az Amateure együtteséhez. A két volt csapattárssal, a Konrád fivérekkel csodát műveltek. Remeklések egész sorával kápráztatták el az igazi focií­nyenc bécsi publikumot, első í­zben velük duplázott, azaz megnyerte a bajnokságot és az akkor (egészen 1950-ig) Bécsi Kupának nevezett tulajdonképpeni osztrák kupát is a lila-fehér gárda.

Népszerűsége az egeket verdeste. Egy alkalommal meghí­vót kapott az operabálra. Egy picit megkésett, az előcsarnokban egy fotóriporter sajnálkozva fogadta. „Kár, hogy csak most jött, Herr Schaffer. Ha előbb ideér, együtt lefényképezhettem volna Piccaverrel, a világhí­rű tenoristával, aki az imént ment be.” A középcsatár azonnal rávágta: „Sose bánja, öregem. Piccaver már elég hí­res, nem szorul rá a külön reklámra!…”

1925 februárjában a Képes Sportlap munkatársa Bécsben kereste fel a futballkirályt, s megállapí­thatta, hogy remekül szabott angol öltönyében éppoly „fess fiú”, mint mindig.

„Futballozom, fizetnek érte, jól élek” – kezdte a beszélgetést Spéci.

„Azt beszélik, hogy elkészül Bécsből …”

„Én mindig, mindenhonnan elkészülök” – hangzott a válasz.

Valóban: hiába marasztották a császárvárosban, a bajnokság megnyerése és a kupagyőzelem után nem maradt. Fél év kihagyás, hosszas tárgyalgatások után egy másik fővárost tüntetett ki kegyeivel, újra a prágai Spartát választotta.

Az arany Prágában is játékos-edzőként működött, s ott sem sokáig. Az első í­zben megrendezett, teljes idényű profibajnokság alig több mint fele után összeveszett a vezetőséggel és elhagyta a csapatot. Igaz, akkor már olyan fölénnyel vezettek a bajnokságban a Sparta-fiúk, hogy azt már nem lehetett elveszteni. Szóba került Bécsbe való visszaszerződése is, de egy időközben -gazdasági okokból – hozott idegenellenes törvény ezt meghiúsí­totta.

Végleg befejezte a játékot, csak edzősködni ment vissza – Németországba. Sokfelé hí­vták, ő mégis a korban csak a negyedik számú (Wacker, 1860, Bayern volt az akkori sorrend) bajor fővárosi csapatnak számí­tó DSV Münchennek mondott igent.

Egy évre rá már persze a Wackernek! De a sikerek – pedig korábban mintha karon fogvajárt volna Fortunával – egy ideig elkerülték. A „nagy” Münchennél sem termett számára babér, ha csak azt nem vesszük annak, hogy a nagynémet bajnoki finálén (amelyben délnémet másodikként indulhatott a csapattal), az elődöntőig verekedte magát a Wacker, ott azonban alulmaradt a későbbi ezüstérmes Herthával szemben. A Király – visszatért Bécsbe. Tanulságos a sürgöny váltás, amit 1929 márciusában az akkor már Austriának nevezett lila-fehér klubbal folytatott, még a szerződéskötés előtt.

„1000 örömmel megyek – stop – havi 2000 schillingért” – táviratozott Spéci Bécsbe. „Jöjjön 2000 örömmel – stop – havi 1000 schillingért” – szólt a válasz. Mit volt mit tenni, odament feleárért. Persze nem árt tudni, hogy a havi átlagkereset akkoriban Bécsben 300 schilling volt …

A rövid, alig hat hónapos kaland kudarccal zárult. Az Austria csak a 8. helyen végzett a bajnokságban, a kupadöntőbe sem sikerült beverekednie magát, a Fussballkönig tehát sietve Berlinnek vette útját. S bár a német fővárosban sem járt több sikerrel, mégis „visszafogadták” a bajorok. Ezúttal két évig kitartott (bajnoki és kupadiadalok nélkül), s csak aztán szerződött tovább Frankfurtba. S ami a bajor fővárosban nem sikerült, másfélszáz kilométerrel odébb sem.

1933 tavasza újra Budapesten találta. Mi több, ismét megpróbálkozott a játékkal is! A Nemzeti Sport március 8-i száma hí­rül adta: “Schaffer a Hungária mai kétkapus edzésén kipróbálja magát, s ha megfelelőnek tartja játékát, szolgálattételre jelentkezik a klubnál”. A mozgás jól sikerült, az edzőmeccset váltott ellenfelekkel (VI. ker. FC, amatőr MTK) 4:2-re nyerték meg Schafferék. Spéci a március 19-i, a csehek elleni válogatott meccs miatti bajnoki szünetben 18-án, szombaton, a Kispest elleni barátságos meccsre ismét kék-fehér mezben lépett pályára. S noha a próbameccsen 40 esztendősen (!) két gólpasszt adott Dudásnak és a második félidőben maga is betalált, a bajnoki rangadóra, az Újpest elleni ki-ki meccsre nem mert kí­sérletezni Senkey edző. Schaffer a B-csapatok találkozóján irányí­totta a Hungária csatársorát, aztán kisvártatva újra visszatért Németországba.

Nürnbergbe kellett mennie, hogy Fussballkönigből végre „Trainerköniggé” legyen. Keze alatt a csapat, a Club nemcsak megnyerte a bajor birodalmi bajnokságot, de a nagynémet bajnoki döntőbe is beverekedte magát, ahol viszont már nem bí­rt a Schalkével.

Schaffer pedig ismét nem bí­rt a nyughatatlan vérével, amely ezúttal újra hazahajtotta.

A Hungária, pontosabban Brüll Alfréd ajánlott pazar feltételeket és igen nehéz munkát. A kőkemény Spéci azonban a kék-fehérek elkényeztetett sztárjaival is elbí­rt, noha igen szigorúan bánt velük. Csodálatos rúgótechnikája még a korábban zabolázhatatlannak hitt Cseh „Matyit” is megszelí­dí­tette. A fáma szerint felakasztotta sétapálcáját a kapufára és azt célba véve rendezett versenyt taní­tványával.

A mester – nagy fölénnyel győzött – tí­zből nyolcszor eltalálta a pálcát a 16-os vonalra letett labdából. Cseh II pedig attól fogva igencsak respektálta trénerét …

Egy másik alkalommal edzés után a mester kapura lődözött Szabó Tóni-nak, a válogatott kapusnak. Schaffer í­gy szólt játékosához: „Most nagy erővel a bal sarokba lövöm a labdát, úgy tí­z centivel a léc alatt, egy-két centire a bal kapufától. Előre elvetődhet érte, de úgysem tudja védeni!” Nekifutott, s a labda szinte hajszálnyira ott vágódott a hálóba, ahová másodpercekkel azelőtt szánta …

A két év alatt megnyert két bajnoki cí­m (1935/36, 1936/37) után nem lehetett kétséges, hogy őt kérik fel szövetségi edzőnek, aki Dietz kapitány mellett a pályamunkát végzi a vb-re készülő csapattal.

Spéci pedig megtett minden tőle telhetőt. Nem rajta múlt, hogy a csapat végül elveszí­tette a világbajnoki nagydöntőt. Schaffernek tehát köze volt – méghozzá igen tevékeny köze – a magyar futballhistória holtversenyben legjobb világbajnoki szerepléséhez. Sokak szerint szakértelme és hagyományos szerencséje miatt, ha ő állí­tja össze a döntőben pályára lépő tizenegyet, talán még a világbajnoki cí­met is a magyar csapat nyerte volna …

S bár az MLSZ is szerette volna, ha marad, ő inkább megköszönte a bizalmat és távozott. Sok-sok egyesületi ajánlat közül végül a bukaresti Rapidét találta a legjobbnak, s bár sokáig tárgyalt a román vezetőkkel, éppen idejében érkezett ahhoz, hogy a bajnokságban bukdácsoló együttest kupagyőzelemig vezesse.

A Rapid egy évre rá is megnyerte a kupát, a mester azonban addigra már az itáliai kávéházak biliárdtermeivel ismerkedett: áprilisban áttette működése szí­nhelyét Rómába.

Az odaérkezésekor 13 esztendős AS Roma (1927 júliusában alakult, négy római klub, az Alba – Bukovi egykori csapata -, a Fortitudo, a Roman és a Pro Roma egyesülésével), amely korábban mindössze két ezüstre volt képes, Schafferrel megnyerte első bajnoki cí­mét, amit az utódok csak 41(!) év múlva tudtak megismételni. Ráadásul mindezt úgy, hogy odaérkezése után először csak a 7., a következő esztendőben pedig 11. lett a gárda. Schaffer következetes edzői munkája az 1941/42-es idényre ért be, amikor csapata a legtöbb győzelemmel és a legkevesebb vereséggel, a legkevesebb kapott góllal, négy pont előnnyel szerezte meg a scudettót.

Ezek után – nem hosszabbí­tott szerződést a Romával! Hazajött, átmeneti szabadságra. A Képes Sport oldalas interjút közölt vele Képessy József tollából, amelyben némi anekdotázás és szakmai elemzéssor mellett elhangzott az alcí­mként vastag betűkkel kiemelt mondat: „Ha megfelelő helyre állí­tanak, szí­vesen hazajövök.”

Mi lehet megfelelő hely egy Schaffer-formátumú egyéniség számára? Természetesen csak a Fradi, esetleg az Újpest kispadja. S mivel a sajtó a korban is nagyhatalom volt, a lapok többször is célozgattak a Ferencváros önmagához és játékosállományához képest gyenge szereplésére (a harmadik-negyedik helyen haladt, a Gammával és a Salgótarjánnal csatázva a zöld-fehér csapat), a szakvezetés erélytelenségére, szinte sugallták a döntést, amely 1943 májusának végén bekövetkezett.

„Schaffer Alfrédot, a világhí­rű labdarúgó-edzőt leszerződtette a Ferencváros” – adja hí­rül június 1-jei számában szintén a képes sportlap, az alábbi bevezetővel: „A Ferencváros váltakozó sikerű szereplése nagy személyi változást hozott. A Fradi vezetősége megunván a csapat gyenge szereplését s a meglazult fegyelmet, leszerződtette edzőként Schaffer Alfrédot, az Olaszországból nemrég hazatért kiváló oktatót.”

A mérce persze magas volt: a zöld-fehérektől a játékosállomány ereje és a karizmatikus edző személye miatt mindenki bajnoki cí­met várt a következő bajnoki esztendőben. Nem í­gy történt! Az egyre dinamikusabban fejlődő, bombacsatársorával valóságos gólfesztiválokat rendező Nagyvárad leiskolázta a mezőnyt, 13 ponttal (!) előzte meg a végül másodiknak befutó, de 30 bajnokijának egyharmadát elvesztő zöld-fehér együttest! Még az sem vigasztalta a Fradi-rajongókat, hogy az első, a Hungária úton döntetlennel végződő (2:2) találkozó után Kolozsvárott, az ellenfél otthonában aratott 3:1-es győzelemmel sikerült megvédeniük az előző évben, már Schaffer irányí­tásával elnyert Magyar Kupát.

Spéci levonta a konzekvenciákat – a bajor fővárosba szerződött. Pályafutása során már a harmadik müncheni csapat vezetését vállalta el, a Bayernét. Edzői zsenijéből még tellett egy „fél bajnokságra” – a téli szünetben jelentős pontelőnnyel vezetett a Bayern a birodalmi bajnokság délbajor-müncheni csoportjában -, de a Fussballkönig nem vállalta a második félévre már a csapatot. Ezt a cí­met is beszámí­tva nem kevesebb mint huszonkét nagy tétel (bajnoki cí­m, gólkirályság, kupasiker) szerepel a dicsőséglistáján!

(szerk: 1945 augusztusának utolsó napján, szívödéma következtében hunyt el. Prien am Chiemsee-ben temették el, a kis helyi temetőben.)

Az örök világvándor örökre megpihent. Az évszázad első felének egyik legkiemelkedőbb labdarúgó-egyénisége – akárcsak hatalmas kortársai közül Guttmann, Orth vagy Sárosi doktor – idegen földben nyugszik, immáron véglegesen …

(Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók)