Simon Tibor, az üzletvezető

Simon Tibor a Ferencváros védőjátékosa szinte egyik napról a másikra besétált az NB I-be. Nem volt mögötte szépreményű serdülő és ifikor, nem tartották kiugró tehetségnek, egy ideig úgy tűnt, egy azok közül a srácok közül, akik legfeljebb valamelyik kiscsapatnál ragadnak majd meg. Pasaréti úti gyerekként a Pénzügyőrben kezdett focizni, Agárdi Ferenc taní­tványaként. Később átigazolt a KSI-be, ott volt ifista és onnan került a Fradiba. Pontosabban, már nem is játszott, amikor Vincze Géza rátalált, s vitte az Üllői útra, a junior csapathoz.

— Tulajdonképpen az ifi után abbahagytam az aktí­v játékot. Más kérdés, hogy kedvtelésből fociztam, de őszintén megmondva, nem voltak illúzióim. Már nem gondoltam arra, hogy valaha is közelébe jutok a legjobbaknak — meséli a védő.

Mi szegte kedvét?

— Egyszerűen felmértem a helyzetet. Ahhoz, hogy egy futballistát észrevegyenek az élvonalba, tehetségnek kell lennie. Én pedig igazából nem voltam az. Azon pedig nem morfondí­roztam, hogy elmenjek egy területi csapathoz. Ott a legtöbb helyen megvannak a klikkek, egy névtelen ifistának nem sok reménye van abba bekerülni. í­gy aztán eldöntöttem, a továbbiakban már csak hobbiból futballozgatok.

És amikor jött az FTC meghí­vása?

— Az feldobott, ettől függetlenül nem láttam nyomban rózsaszí­nben mindent magam körül. Lejártam s szorgalmasan edzettem, de egy percig sem éreztem magam fenejó játékosnak. Nem is kértem állást a klubtól, továbbra is maradtam ami voltam — amatőr.

És mivel keresett pénzt?

— Volt állásom. Üzletvezető voltam s mint ilyen, legfiatalabb a szakmában. A Hűvösvölgyben a régi Balázs vendéglőt vezettem. Aztán ahogy teltmúlt az idő, feljebb léptem. Dalnoki Jenő már odavett az első kerethez, velük edzettem s a nagycsapat kispadjára is odaültem. Másfél évvel ezelőtt már szerződést ajánlott a klub. Elfogadtam, ugyanis abban az időben csak szerződtetett játékos szerepelhetett az élvonalban.

Ha üzletvezetőként is futballozhatott volna az NB I-ben, lehet, hogy ma is vendéglős?

— Elképzelhető. Engem ugyanis nem a pénz vonzott a legjobbak közé, hanem a játék. Mert futballozni nagyon szeretek. Ha van időm a hivatalos mellett, még a kispályán is játszom. Barátok között. De ezt nem kell leí­rni, mert lehet, hogy nem veszik jónéven a klubnál.

Miért lehet baj, ha egy NB l-es labdarúgó „maszekol”, hisz minden különóra a játéktudást gyarapí­tja. Régi nagyjaink is többet játszottak, mint amit a hivatalos kötelmükben előí­rtak.

— Azért nem szeretik az ilyesmit, mert megsérülhet az ember.

Született hátvéd Simon Tibor?

— Nem. Valamikor középpályás voltam. Itt a Ferencvárosban viszont zömmel a védősorban kaptam szerepet. Játszottam jobbhátvédtől balhátvédig mindent.

Hol volt jobb, középen, vagy a védősorban?

— Minden posztnak megvan a maga szépsége. Bár leghátul több a kötöttség, mint a középpályán, vagy a támadósorban, de egy hátvéd is játszhat, a szó igaz értelmében. Ha felmegy, ha egy cselt is meg tud csinálni, akkor akár be is fejezhet akciót. Én sem ácsorgók mindig az emberem mellett. Ha úgy hozza a játék, elindulok előre. Ez nem csupán az én igényem, ezt az edzőm is elvárja tőlem.

Vannak példaképei?

— Inkább úgy mondanám, hogy több labdarúgót is csodálok. És több csapatot. Például az olaszokat, meg a hollandokat.

Megszokta már az NB I-et?

— Talán már elmondhatom, hogy igen. Legalább tí­z mérkőzés kellett ahhoz, hogy levetkőztem a lámpalázamat.

Szemlátomást egyre magabiztosabban játszik s bí­rja a mérkőzések iramát is.

— Bí­rom a strapát. Ha futni kell, akkor sincs gondom, mert nem dőlök ki egykönnyen a sorból. 1986-ban elindultam az IBUSZ maratonin, s lefutottam a távot. Mégpedig elég jó idővel.

Milyen alkalommal került a nevezők közé?

— Egyszerűen kí­váncsi voltam arra, hogy végig tudok-e futni negyvenkét kilométert.

Nehéz volt?

— Borzasztóan. Az ilyen versenyre speciális felkészülés szükséges. Külön étrendet kell összeállí­tani, edzésként nagy távokat futni. Én meg csak úgy nekivágtam. Mit mondjak, a célban már egy kicsit megrogyva érkeztem. Mindebből viszont nem következik, hogy imádok futni. Én is, mint a legtöbb játékos akkor gyakorlok a legszí­vesebben, ha ott van velem a labda is.

Milyen csapat a mostani Fradi?

— Egységes, küzdőképes együttes. Tudunk egymásért hajtani, és ez sokat számí­t.

Milyen labdarúgó Simon Tibor?

— Nehéz kérdés. Olyan játékos, akinek még sok a tanulnivalója. De olyan, aki imád focizni.

(Várkonyi Sándor, Labdarúgás, 1988 november)