Száger Mihály
Az FTC ifiben játszott, s pályafutása végén ismét visszatért az ifikhez és a kölyökcsapatokhoz. Közben az első csapatban is megfordult. 1926 őszén a Rapid elleni mérkőzésen 1 gólt szerzett, összesen két mérkőzésen szerepelt.
„Vedd le a labdát!” majd „Vedd le a labdát és emeld fel a fejed!” Ezek besulykolása után már „Tedd a labdát!” a jelszó.
Mindez az egy mindenkiért, mindenki egyért szellemében.
A II. világháború után évtizedekig a fenti gondolatok jegyében nevelte a ferencvárosi futballgenerációkat. Lelkes munkája nyomán a kis kölykökből válogatott labdarúgókat nevelt. Több tucat híres játékos nőtt fel a kezei alatt. Az FTC egyik legjobb nevelőedzőjét tisztelhetjük személyében, az FTC örökös tagjában.
Gyémántcsiszoló az Üllői útról
Inkognitóban érkezett a Ferencváros kölyök labdarúgóinak edzésére.
Tökmagot, szotyit, cukorkát osztogatott, tréfás történeteket mesélt a köré sereglett gyerekeknek. Nagy volt a vidámság, a kacagás.
— Most pedig ti meséljetek magatokról, hogy tanultok, mi a kedvenc játékotok?
A ferencvárosi kissrácok pedig beszámoltak mindenről ennek a rokonszenves ismeretlen bácsinak, akit első látásra a szívükbe zártak.
De vajon mikor kezdődik az edzés? Az új edzőnek már itt kellene lennie!
A pálya szélén nemsokára feltűnt Izsák „Zsazsa” bácsi, a zöldfehérek népszerű intézője.
— Szervusz, Miska! — nyújtotta a kezét a „cukros” bácsinak, majd a gyerekek felé fordulva így szólt: „Látom, már összeismerkedtetek az új edzőtökkel, Száger Misi bácsival.
A srácok csodálkozva összenéztek. Hát ez a bácsi lenne az új edző? Hiszen nem említette egy szóval sem! Miska bácsi hunyorított egyet:
— Mondjátok meg őszintén, ha elárulom, hogy én leszek az edzőtök, akkor is ilyen bizalmasak lettetek volna hozzám?
— Hát …
— Így kezdődött az edzői pályafutásom 1945 őszén — emlékszik vissza mosolyogva Száger Mihály, a ferencvárosi utánpótlás egykori kiváló nevelője.
Bicskei—Vépi, Fábián, Dalnoki—Juhász, Bálint— Szőke, Varga Zoltán, Albert, Tichy, Rákosi
Miska bácsi nevelőedző volt. Két évtizeden keresztül csak a legkisebbekkel foglalkozott. A ferencvárosi kissrácok, amikor megjelentek a pályán, elsőnek vele találkoztak, ő volt az, aki megtanította őket a labdarúgás ábécéjére, formálta a tudásukat, jellemüket. A magyar labdarúgás legnagyobb gyémántcsiszolója volt. Keze alatt válogatott játékosok sora nőtt fel. Ízelítőül egy Száger-csapat: Bicskei—Vépi, Fábián, Dalnoki—Juhász, Bálint—Szőke, Varga Zoltán, Albert, Tichy, Rákosi. Ugye nem rossz gárda? A felsorolt játékosokat aligha kell bemutatni, valamennyien válogatottak voltak, koruk kiemelkedő játékosegyéniségei közé tartoztak.
Misi bácsi jó ideje nem edzősködik már. A labdarúgáshoz azonban nem lett hűtlen. 1984-ben 77 esztendősen az edzői albizottság tagjaként hétről hétre járta a pályákat, hogy megírja észrevételeit az ellenőri jelentésében.
Ebben a funkciójában is mindenütt szeretettel fogadták, hiszen tudták róla, hogy ellenőri ceruzáját is a segítő, jobbító szándék vezeti.
Ha rajta múlna még ma is tenné a dolgát.
— 1985 elején közölték az MLSZ-ben, hogy nem tartanak igényt további szolgálataimra. „Jobb, ha pihen a fájós lábaival” — szomorúan az ölébe ejti a kezeit. — Pedig ha tudnák, hogy nekem az a pihenés, ha a labda pattogását hallgathatom. Mit tehetek? Tudomásul kell vennem, hogy nincs szükség rám.
Leveszi a szemüvegét, megdörzsöli a szemét.
— Beszéljünk vidámabb dolgokról — javasolom. — Benne van egy kis nosztalgiázásban?
Mosoly jelenik meg az arcán:
— Csak a szépre emlékezzünk …
— Érdekelne, milyennek látta egykori tanítványait. Milyenek voltak rövidnadrágos kissrácként a későbbi nagy klasszisok: Tichy, Albert, Rákosi, Varga Zoltán, Dalnoki, Bálint?
— A Ferencváros kölyökcsapatának edzésén túl a Bp. Építők gyerekeit is én oktattam. Nos, amikor ott voltam, akkor kezdett játszani Tichy Lajos is. Lajcsi gyerek hamar felhívta magára a figyelmemet. Erős testalkatú, szorgalmas, remek rúgóképességgel megáldott kis emberke volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne játszani, határozottan kijelentette, hogy centercsatár akar lenni, mert érti a góllövés mesterségét. A gyerek nem beszélt a levegőbe, hiszen páratlan gólképességét számtalanszor bizonyította. Nagyon szerettem őt, mert mindent készségesen megcsinált, amire kértem. A Bp. Építőkben komoly segítőtársam lett, a különböző gyakorlatokat ő mutatta be elsőnek a többieknek. Egy idő múlva egy tízes csoport vezetésével is megbíztam. Remekül ellátta ezt a feladatát is. Már akkor lehetett benne látni a későbbi edzői erényeket. Lajos pályafutását akkor is figyeltem, amikor már elkerült tőlem. Ott voltam az első és az utolsó válogatott mérkőzésén is. A búcsúnál könnyezve borult a nyakamba. „Vége, Misi bácsi!” — mondta. „Nincs még vége, edzőként tovább fogsz élni ezen a pályán. Neked nem kell magyaráznom, hogy kell csinálnod, láthattad nálam elégszer.”
– A drága, csupaszív Száger Misi bácsinak rengeteget köszönhetek — emlékszik vissza Tichy Lajos egykori mesterére — Szidott, dicsért, szapult, biztatott, egyszóval gyúrt, formált olyan szeretettel, mintha a saját gyereke lettem volna. Nem szabad elfelejteni, egy véres háború után voltunk, kiéhezve a szeretetre. Csodálatos volt az a melegség, kedvesség, amit kaptunk tőle. Nem véletlenül rajzottak Misi bácsi körül a magamfajta kis prolisrácok.
— Folytatom a sort Albert Flórival. Sohasem felejtem el, a papájával együtt jött le az Üllői útra. „Mester, nézze meg ezt a fiút, lesz-e belőle futballista?” Odadobtam Flórinak egy labdát: „Hadd látom, hogy tudsz dekázni?” Elámultam. A gyerek jobbal, ballal, fejjel táncoltatta a labdát. „Játszottál már csapatban?” — kérdeztem tőle. „Még nem, csak a hercegszántói réten.” Rögtön leigazoltuk. Mondtam is a vezetőknek: kincsre bukkantam. Viharos gyorsasággal gyarapodott a tudása, hamar kiemelkedett a társai közül.
— Sohasem volt baj vele?
— Egy esetre emlékszem: új gyerekcsoport jelentkezett az Üllői úton. A kissrácoknak adtam egy új labdát, hadd lássák, milyen jó érzés egy vadonatúj bőrt rúgni. Egyszercsak odajön hozzám az egyik kisember: „Misi bácsi, az egyik fiú elvette a labdánkat.” „Mutasd meg, ki volt az?” A nyomok Albert Flórihoz vezettek, ő volt az, aki „letartóztatta” a labdát. Akkor nagyon megszidtam: „Nemcsak az egyesület tekintélyét rontod ezzel a cselekedeteddel, olyan ez, mintha valakinek a szájából kivennéd a falatokat.” Flóri elvörösödött, elnézést kért, és visszaadta a labdát.
– Sokszor eszembe jut Misi bácsi, mintha második apám lett volna, úgy nevelt. Nemcsak focira, tisztességre is tanított minket — nyilatkozta az egykori aranylabdás csatár.
Rákosi Gyulára is szeretettel emlékezik:
— Gyuszit is a papája hozta le az első edzésre. ,,Mit szeretnél játszani?” — kérdeztem tőle. „Csatárt” — felelte. „Aztán melyik poszton?” Vállat vont: „Az már tökéletesen mindegy!” Jobbösszekötőnek jelöltem a kétkapus játéknál. Amikor a középcsatár legurította Gyuszinak a labdát, tett vele néhány lépést, majd felnézett, kereste melyik társa van jó helyzetben és annak gurította le a bőrt. Mondtam is az apjának, hogy hozhatják a három fényképet, leigazoljuk a fiút. Rögtön láttam, ez a gyerek érti a játék lényegét, hiszen kezdő létére is lát a pályán. Ez az örökmozgó srác már tízévesen végigrohanta a két félidőt. Felnőtt játékosként sem változott, igazi perpetuum mobile lett.
— Varga Zoltán?
— Élénken emlékszem még ma is arra a kis szőke srácra. Nagy cselező volt, egy-egy jól sikerült trükk után a füléig húzódott a szája. Sokat korholtam, mert rácsavarodott a labdára, nehezen vált meg tőle. Használt a szidás, mert később forintos lasztikkal szolgálta ki a társait. Nem volt könnyen kezelhető gyerek, lelkiző alkat volt, hamar megsértődött. A bátyja, Béla is nálam játszott, de az idősebb Varga közel sem volt olyan tehetséges, mint amilyen Zoli volt.
— Dalnoki Jenő? Elmosolyodik, amikor egykori tanítványa nevét említem:
— Kis oroszlán volt, akit szelídíteni kellett. Hamar méregbe gurult, ezt látva a társai sokat cukkolták. Ilyenkor kiabált, megzavarta néhányukat. Ekkor ragadt rá a „Puha vagy Jenő” jelző. Egyébként szorgalmas, céltudatos, már akkor is roppant kemény kis legényke volt.
— Bálint László? Ellágyul a tekintete:
— Laci gyerek a kulcsjátékosom volt. Igazi nyerőember. Sok mérkőzést szinte egyedül nyert meg. Ő volt az egyetlen, akinek nem adtam feladatot. Kötetlenül játszhatott. Ki is használta ezt a lehetőséget, feltűnt a pálya minden pontján, magával tudta ragadni a társait. Határozott egyéniség volt kissrácként is.
Sohasem volt kedvencem
— Sok-sok tanítványa közül, kik voltak a legkedvesebbek? (Felhúzza a szemöldökét)
— Sohasem volt kedvencem, mindegyik gyereket egyformán szerettem. Tehetséges és kevésbé tehetséges játékossal egyforma odaadással foglalkoztam. Jól tudtam, senkivel sem szabad éreztetni azt, hogy benne van a pikszisben, de azt sem, ha éppen nincs benne. Ha egy edző feltűnően különbséget tesz a játékosok között, abból jó nem sülhet ki, előbb-utóbb bukással jár.
— Mennyire hálásak a régi tanítványok?
— Bármelyikükkel találkozom szeretettel, tisztelettel köszöntenek. — Egy dobozt vesz elő. — Ebben gyűjtöm azokat a leveleket, képeslapokat, amelyeket egykori játékosaim küldenek nekem a világ különböző részeiről. Flóri meghívott az esküvőjére, és a lakásszentelőjén is ott voltam. A legnagyobb öröm az számomra, amikor arról hallok, hogy a régi tanítványaim az életben is megtalálták a helyüket, hiszen mindig azt „papoltam” nekik, hogy a futballista pályafutása véges, egy életen át nem lehet belőle megélni, mellette tanulni kell mást is. Úgy tűnik, megfogadták a tanácsomat, legtöbbjükből derék, a társadalomnak hasznos tagja lett.
— Végig háttéremberként dolgozott. Sohasem vágyott NB I-es felnőtt csapathoz?
— Soha! Úgy éreztem, hogy adottságaim révén — a türelmemmel, nevelő készségemmel — leginkább a legkisebbek mellett tudok hasznára válni a magyar labdarúgásnak. Aki nem csinálta, el sem tudja képzelni, milyen öröm ezekkel a romlatlan gyerekekkel együtt dolgozni. Csodálatos érzés látni, hogy fejlődik a labdarúgópalánta, tanúja lenni, hogyan sajátítja el a mesterfogásokat. Nem vágytam soha élvonalbeli csapathoz, igaz, nem is hívtak, igazán a gyerekek mellett éreztem jól magam. 1966-ban rövid ideig felnőtt csapatok mellett is dolgoztam. A Danuvia labdarúgóinál mindössze három hónapig tevékenykedtem, de nem sok időt töltöttem el a Rákospalotai Növényolaj csapata mellett sem. Mindkét helyen magam mondtam fel, a szerződés lejárta előtt. Nem tudtam elviselni, hogy a játékosaim félvállról vették a focit, nem akartak rendesen edzeni, a szertáros edzés végén bort és kártyát hozott nekik. Az elvesztett mérkőzések után egyedül én szomorkodtam, a játékosok csak nevetgéltek. Elmenekültem, az nem az én világom volt. A kis kirándulás végképp meggyőzött arról, hogy a gyerekek mellett a helyem.
— Mi volt az edzői módszere? (A fotelben hátradől, úgy magyarázza)
— Amikor a kis újonc megjelenik az első edzésen, tele van félelemmel, gátlással. Az edző dolga, hogy feloldja a görcsösséget pár jó szóval, simogatással. Az edző előtt az rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a gyereknek van-e labdaérzéke vagy nincs. Ha van, nem szabad elküldeni, még akkor sem, ha a bemutatkozáskor nem nyújt semmi különöset a pályán. Módot kell adni neki, hogy több alkalommal bebizonyíthassa, mit is tud. A felnőtteknél is, ha valaki új környezetbe kerül, kis időre szüksége van a beilleszkedésre. A gyerekek esetében még több türelemre van szükség. Utána már minden recept szerint megy: „Vedd le a labdát!” majd „Vedd le a labdát és emeld fel a fejed!” Ezek besulykolása után már „Tedd a labdát!” a jelszó. Nagyon fontosnak tartottam a csapatszellem kialakítását: egy mindenkiért, mindenki egyért. Igyekeztem jó hangulatú edzéseket tartani, nem szégyelltem sohasem leszállni a gyerekek hullámhosszára. E nélkül elképzelhetetlen a jó kapcsolat.
Misi bácsi húsz éven keresztül dolgozott a Ferencvárosnál. Szívét-lelkét adta bele a munkájába. Sok száz gyereket tanított ki a labdarúgás mesterségére. A már említett játékosokon kívül több csapatra való élvonalbeli futballistát nevelt az egyetemes magyar labdarúgás számára. Elévülhetetlen érdemeit aligha kell bizonygatnom.
A Fradi hálája egy élet munkájáért, egy levelezőlap
Hamar kiderül, hogy milyen naiv vagyok, amikor megkérdezem tőle, hogy mivel hálálta meg mindezt neki hőn szeretett egyesülete?
— Egy levelezőlappal — válaszolja. Látja rajtam, hogy nem értem a választ. — Egy levelezőlappal, amelyen az állt, hogy megköszönik eddigi munkámat, de a továbbiakban nem tartanak igényt a tevékenységemre.
— Ez nem lehet igaz… — hitetlenkedem. (Könnybe lábadnak a szemei, lehajtja a fejét)
— Amikor elolvastam a levelet, én is ezt mondtam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyet megtehettek velem. Velem, aki élt-halt a zöld-fehér színekért, aki húsz éven át nevelte a játékosokat az egyesületnek. Berohantam az elnökségre. Útközben találkoztam Dalnoki Jenővel: „Szegény Misi bácsi, megy a vágóhídra” — jegyezte meg egykori tanítványom, aki már tudott a dologról. A klub elnökének hiába hivatkoztam a múltamra, eddigi tevékenységemre, széttárta a karjait: „Ez van!”—mondta és indok nélkül bocsájtott az utamra. Végtelenül szomorú voltam. Kisemmizettnek éreztem magam, hosszú ideig nem találtam a helyemet. Még ma is elszorul a szívem, ha rágondolok.
— Senki sem szólt az érdekében?
— A világon senki! Pedig, ha Albert, Rákosi és a többiek, akik akkor befutott, tekintélyes játékosok voltak, mellém állnak, aligha kötöttek volna útilaput a talpamra. Nemcsak magamat sajnáltam, azokat a gyerekeket is, akiket ott kellett hagynom. A Fradinak volt egyszer egy toborzója, ahova 680 gyerek jelentkezett. Reggel 9-től késő estig válogattunk közülük. Kilencvenkét gyereket tartottunk meg közülük, akikkel hónapokon át foglalkoztam. Amikor elbocsájtottak, Friedmanszky került a helyemre, aki az összes kissrácot elküldte. Pedig ki tudja mi lehetett volna belőlük, közülük jó páran nagyon ügyesek voltak.
— Úgy tudom, néhány év múlva rehabilitálták…
— Amikor Losonczi Tibor került oda elnöknek, felhívott telefonon: „Misikém, hogy-hogy te nem vagy nálunk?” „Hát nem tudod? Éppen az elődöd zavart el.” „Az új elnök megkért, hogy menjek vissza, megint foglalkozzam az utánpótlás nevelésével. „Tudod, nem megy úgy a munka, mint a te idődben, szeretném, ha újra fellendülne a legkisebbeknél is a munka.” Nem kellett sokat kapacitálnia, mentem én szívesen. Nagy lelkesedéssel fogtam újra a munkához, öreg fejjel, lefeküdtem a fűbe, megmutatni a kapusnak, hogy kell vetődve elcsípni a labdát. Ám hamar lehűtötték a kedvemet. Négy hónap után keserű szájízzel hagytam ott, most már végleg, álmaim csapatát, a Ferencvárost.
— Mi történt? — érdeklődöm. (Nem válaszol azonnal. Törölgetni kezdi a szemüvegét.)
— Az akkori NB I-es csapat edzője, az egyik úttörőcsapatunk edzőjétől elvette és másnak adta azt a gárdát, amellyel az illető szakember már két esztendeje foglalkozott. Ésszerűtlennek, logikátlannak tűnt számomra a dolog, ezért megpróbáltam meggyőzni, hogy nem helyes, amit csinál. „Elismerem, hogy a felnőtt játékosokhoz jobban ért, mint én, de a gyerekekhez én jobban értek” — mondtam neki. Ő begurult és gorombán lekapott: „Maga csak arra jó, hogy az elnökhöz járjon mószerolni, az ilyen ember nem való a Ferencvárosba. Jobb lesz, ha eltakarodik innen.” Megszégyenülten csuktam be magam után az ajtót. Azóta sem tettem be a lábam az Üllői útra.
— Mit szólt mindehhez Losonczi Tibor?
— Kérlelt, hogy jöjjek vissza, majd ő lerendezi a dolgot. De nem tudott rábeszélni, hogy visszamenjek. Hogy néztem volna a szemébe annak, aki később is a főnököm lett volna?
— Mennyi a nyugdíja?
— Háromezerhatszáz forint, de ezt nem az edzői állásom után kapom. Sohasem voltam főállású edző.
— Ha arra gondol, hogy a mai edzők mennyit keresnek?
— Nem irigylem tőlük. Nem voltam anyagias, évekig társadalmi munkában, teljesen ingyen csináltam a dolgomat. A futball szeretetét nem lehet megfizetni. A Fradiban nem is fizették meg. Ma sem értem, hogy miért nem kaptam soha a munkám után egy fillér pénzjutalmat sem.
Ha valami hiányzik az életemből, az a mesteredzői cím
— Felsőbb elismerés?
— Megkaptam a Sportérdemérem bronz fokozatát és a kiváló edzői oklevelet. Szakedzőivel rendelkeztem, gondolom tudja, hogy nem sok úttörőedző rendelkezik ilyen végzettséggel. Pedig, ha rajtam múlna, az utánpótlás mellé tenném a legjobb szakembereket, megkövetelném, hogy állandóan képezzék magukat, hogy minél többet tudjanak nyújtani azoknak, akik a magyar futball jövőjét jelentik.
— Misi bácsinak ki volt az edzői példaképe?
— Tóth Potya István, nem tagadom, rengeteg dolgot lestem el tőle, amikor a keze alatt játszottam.
Száger Mihályt mint kölyök-, és úttörőnevelőt ismerte mindenki. Kevesen tudják róla, hogy egykor maga is futballozott, nem is akárhogyan. Az FTC neveltje, a már említett Tóth Potya Istvántól tanulta meg a labdarúgás tudományát. Középcsatárként igen gólerős játékos volt, középhátvédként ifjúsági válogatottságig vitte. Néhányszor a 20-as években, játszott az FTC első csapatában, olyan nagyhírű játékosok társaságában, mint Schlosser, Kohut, Bukovi, Kalmár, Lázár, Turai. Az 1927/28-as idényben az Újpestben játszott balösszekötőt Ströckl, Wilheim II., Avar, P. Szabó társaságában. Szerepelt még (szerk: a Vasasnál), az Ékszerészeknél és a BSE-ben is. 1936-tól pedig az FTC-öregfiúk gárdáját erősítette.
— A mai edzők közül kit tart a legtöbbre?
— Verebes Jóskát, örülök, hogy egykor a tanítványom volt. Sokra tartom Palicskó Tibort is, annak ellenére, hogy a tudását rendszerint alsóbb osztályú csapatoknál kamatoztatja.
— Azt mondják, a kispad kemény, rázós ülőalkalmatosság. Misi bácsit mennyire viselte meg a kispad világa? (Nevet:)
— Egy cseppet sem. Mindig nyugodtan viseltem el, ha jobb volt az ellenfél és nem mi győztünk. Mérkőzés után sohasem mulasztottam el bemenni az ellenfél öltözőjébe, hogy gratuláljak a játékosoknak és az edzőknek. Nemcsak győzni, veszteni is tudni kell!
— Ha mérleget kellene készítenie, elégedett-e a pályafutásával?
— Igen — vágja rá határozottan. — Mindig azt csináltam, amit a legjobban szerettem. Csodálatos éveket töltöttem el a pályán gyerekek között, akikben mindig örömömet leltem. Soha nem volt körülöttem csinnadratta, a magyar labdarúgás egyszerű közkatonájának vallom magam. Nem az a fontos, hogy engem ismerjenek, azokra emlékezzenek, akiket neveltem. Ha valami hiányzik az életemből, az a mesteredzői cím. Úgy érzem, megadhatták volna …
Kissé ijedten néz rám: — Nem fognak ezért a kijelentésemért nagyképűnek tartani?
Megnyugtathatom, kedves Misi bácsi, senki nem tartja annak. Nem is tudom, miért felejtették el megadni.
Azért ne búsuljon.
Amit letett a magyar labdarúgás asztalára, az mesteri munka volt…
Kemény György, 1987
Edzők, mágusok, varázslók könyvet én írtam, benne egy nagy fejezetet Száger Misi bácsiról-
Ha már itt is lehozták, talán oda kellett volna írni a szerző nevét is.-
Még élek, pótohatják. Kemény György
Tisztelt Kemény Úr!
Biztos elkerülte a figyelmét, de a bejegyzés végén a jobb alsó sarokba, ahogy minden könyvismertetőnél a megjelenés pillanatától ott a szerző neve, így az Öné is: Kemény György, 1987.
Sőt a cimke kategóriába is fel van tüntetve, ami szintén a megtalálható a végén a lapnak, vagy a cimkeszűrőbe a neve alatt az összes Önhöz köthető bejegyzés: https://www.tempofradi.hu/tag/kemeny-gyorgy
“Az FTC egyik legjobb nevelőedzőjét tisztelhetjük személyében, az FTC örökös tagjában.”
Kedves Jòzsef. Köszönöm a fantasztikus cikk közlését.
Nagyon kiderül, hogy a “kisgyerekekkel” valò foglalkozí s milyen tipusù embert kiví n.
Olyant, aki sají t magí ròl azt hiszi, hogy nagyképû, de pont ellenkezôje.
Alí zatos.
Friedmanszky belépése az utí npòtlí sban nagyon negativen tûnik. Elküldte a kissrí cokat.
Meg kell adni a fiataloknak a jí téklehetôséget, akkor is, ha elôször nem is bizonyìtanak, vagy nem is mutatnak sokat a pí lyí n.
Bölcs mondat.
A Ferencví rosi vezetôség meg — Miksa bí csi menesztelése korí n — mí r egészen “modern”.
Olcsòn beví sorolni a tehetségeket és nem bajlòdni tùlzottan az utí npòtlí sal.
Sajní latos magatartí s.
Ezért a cikk mégis reményt ad. Egyszer mí sképp Volt, és egyszer mí sképp is fog megint lenni.