Szemtől szembe: Szőke István és Keller József

Labdarúgásunkról van szó. Sportvezetőket és edzőket, régi és jelenlegi játékosokat, szakembereket és rajongókat, hajdani és mai játékvezetőket kértünk meg, hogy mondják el kötődésüket és véleményüket ez igen szeretett játékról, és segí­tő igyekezettel beszéljenek elképzeléseikről.

Keller József a ma, Szőke István a tegnap, vagy lassan a tegnapelőtt játékosa. Egy klubhoz tartoznak, a Ferencvároshoz, ám Keller feladata a jobbszélsők semlegesí­tése, Szőkének annak idején éppen ellenkezőleg, a balhátvédek becsapása volt a dolga. Abban viszont most megegyeznek, hogy ugyanazokat a kérdéseket kapták, a feleletek viszont olykor nagyon is különböznek egymástól.

Ketten a Ferencvárosból

— Mikor döntötte el, hogy labdarúgó lesz?

Szőke István: — Fogalmam sincs, mert emlékezetem szerint mindig labdarúgó akartam lenni. Illetve, ez í­gy túl hivatalosan hangzik, helyesebb úgy fogalmazni, hogy én mindig focizni akartam. Ha esett, ha fújt. Az pedig egyenes következménye volt ennek, hogy futballista lettem.

Keller József: — Nagykanizsa egyik kerületében, Kiskanizsán nőttem fel, ahol nagyon fontos dolognak számí­tott a futball. Este hatalmas derbik zajlottak, hallhatatlanul komoly utcabajnokságot rendeztek évről évre. Nos, én ebbe a közegbe csöppentem bele gyerekként, ami alaposan megfertőzött. Már tí­z évesen arról álmodoztam, hogy egyszer nagy játékos leszek, igazi mezben, füves pályán, közönség előtt futballozom majd.

— Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, csak a labdarúgásra gondolt?

Szőke István: — Igazából csak akkor gondoltam a jövőre, amiikor már ismert játékos voltam. Üzletvezetői képesí­tésem van, és edzői papí­rom. Mindkettőt hasznosí­tottam, bár manapság az üzlet köt le.

Keller József: — Szó sincs róla, autószerelő a szakmám, s dolgoztam is benne. Amikor NB II-es játékos voltam Kanizsán, a műszakomtól függött, hogy mikor edzettem.

— Mikor jutott először az eszébe, hogy a játékot egyszer abba kell hagynia?

Szőke István: — Az előbb már válaszoltam erre is. Egyébként az idősebb játékosok példáján okulva gondolkoztam el először azon, hogy mit csináljak a játék befejezése után.

Keller József: — Még nem foglalkozom a jövővel. Csak a futball és a jelen köt le, utóbbin a lakás, a kocsi értendő, amelyek a nyugati profiknál nem jelentenek gondot. A labdarúgással szeretném anyagilag megalapozni a jövőmet. Egyébként németül tanulok, a nyelvismeret jól jöhet egyszer.

— Mit jelent, illetve jelentett a labdarúgás az életében?

Szőke István: — Mindent. Boldog voltam, hogy futballozhatok, és hogy van érzékem hozzá. Úgy is mondhatnám, hogy önmegvalósí­tásomra a labdarúgásban nyí­lt lehetőség. Csupán azt sajnálom, hogy akkoriban rengeteg nagyszerű játékos volt az országban, és í­gy kevesebbszer lehettem válogatott.

Keller József: — Amikor elkezdtem, csak a játék volt a fontos, s ahogy nőttünk, úgy vált egyre jelentősebbé az anyagi vonzat. Emellett a labdarúgás dicsőséget is jelenthet, ha győzünk, különösen, ha ez a válogatottban történik.

— Milyen a viszonya a közönséggel?

Szőke István: — Szerencsés korosztály volt az enyém, mert csaknem mindig zsúfolásig megtelt lelátók előtt játszottunk. Ezért aztán nem is jöttünk zavarba külföldön, és nagyszerű érzés volt, hogy ilyen sokan kí­váncsiak a játékunkra. Csak a hangulatát éreztem ennek, hiszen maga a játék annyira lekötött, hogy a bekiabálásokat nem hallottam.

Keller József: — Jó, ha sokan vannak, az mindig hangulatosabb. Irigylem is az angol csapatokat, hiszen ott végig buzdí­tják őket, szavalva, énekelve. A pályán a játék foglal el, a külső körülményeket igyekszem kikapcsolni. Ha szidnak, mindig arra gondolok, mindent megtettem a siker és a jó szereplésem érdekében, tehát akkor is tiszta a lelkiismeretem, ha ez nem sikerül.

— Hogyan illik a labdarúgáshoz a magánélet?

Szőke István: — Szerintem jól. A feleségem is nagyon sokat segí­tett, amikor hullámvölgybe kerültem. Jó érzés, ha van támasza az embernek. Akkoriban csak a legjelentősebb mérkőzések előtt edzőtáboroztunk, tehát nemcsak fényképről ismertük egymást.

Keller József: — Megfér egymással a kettő. A házastárs remek hátteret biztosí­that. Bevallom, kissé zavar, hogy keveset vagyunk együtt, de ezt akkor is tudtuk, hogy í­gy lesz, amikor összeházasodtunk.

— Mi a labdarúgás manapság, és mi volt húsz évvel ezelőtt?

Szőke István: — Számunkra még elsősorban játék volt a futball, hiszen közelsem forgott benne annyi pénz Magyarországon mint manapság. Természetesen a labdarúgásból éltünk, de mai szemmel nevetséges összegű prémiumokért játszottunk.

Keller József: — A labdarúgás üzlet, tömegszórakoztatás és a legnagyobb tömegeket vonzó sport.

— Régen divat volt kint maradni az edzések után és gyakorolni, ma már nem az. Mi erről a véleményük?

Szőke István: — Nekünk tényleg a mindenünk volt a játék, s ezért szerettünk volna minél jobb futballisták lenni. Nem tudtuk elviselni, ha valami gyengén ment. Én egyébként hí­res voltam pontos beadásaimról és veszélyes szabadrúgásaimról. Egyiket sem az edzéseken tanultam meg tökéletesen.

Keller József: — Időnként azért én is kinn maradok. Ezen kí­vül annyi mérkőzést nézek meg szerte a világból, amennyire csak lehetőségeim nyí­lik, és azokból igyekszem sokat tanulni. Mert azért mi is szeretnénk jobb futballisták lenni.

(PAJOR GYULAI LÁSZLÓ, Labdarúgás, 1989 május)