Elfeledett ellenfelek
Elfeledett ellenfelek – Budai 11
A XX. század elejét a történelem “boldog békeidőként” jellemzi. Magyarországon, a dualizmus idején rohamos fejlődés és ennek következtében életmódváltás vette kezdetét. A dualizmus korának kormányai jelentős szerepet vállaltak az ország művelődésének, infrastruktúrájának, gazdaságának fejlesztésében. A magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. Azonban ez a kor sem volt tökéletes, aki olvasta Kodolányi János “Boldog békeidők” regényét, azok szembesülhettek a Monarchia utolsó éveinek kíméletlen őszinteségű társadalmi kórképével, a század eleji polgárság kiúttalanságának ábrázolásával, a kis sváb cseléd, Kádi sorsán keresztül. Labdarúgásunk kezdete is az évszázad nyitányához köthető, szeretett csapatunk 1900. március 25-én játszotta le első, barátságos mérkőzését a Soroksári úton az Óbudai Torna Egylet csapatával. Tudni kell, hogy ekkor még csak kihívásos alapon, ötletszerűen jöttek létre mérkőzések. Az Elfeledett ellenfeleink sorozatunk mai emlékezete egy olyan klubot szeretne a feledésből néhány Fradihoz köthető emlék felidézésével közelebb hozni, mely alig-alig ismert a jelenben. Mely soha nem nyert bajnokságot, ezért “jelentős szerepet sem töltött be” a magyar labdarúgásban. 1900-ban 33 sportbarát alakította Óbudán a “33 Football Clubot. Hogyan lett a 33-ból 11? Erre még visszatérünk, de egyenlőre maradjunk a kezdeteknél. A klubnak saját pályája nem volt, így mindig “vándorolt” az épp bérelt pályák között. Vetélytársuk, Óbuda másik csapata a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet, akik három évvel hamarabb, 1887-ben alakultak és ők is több alkalommal szerepeltek az első osztályban. A két óbudai klub 1911 és 1937 között együtt szerepelt az első osztályban (a III. kerület az 1996/97-es, és a az 1998/99-es bajnoki idényben tagja volt az NB I-nek) mi mégis a Budai 11 csapatát választottuk, mert velük több bajnoki mérkőzést játszottunk, melyek közül van kettő, melyek jelentősen befolyásoltak egy elvesztett bajnoki címet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Elfeledett ellenfelek: Tatabánya
Csepel után Tatabányára utazunk, egy olyan ellenfélhez mely közel 60 éven át számtalan alkalommal tört borsot az orrunk alá. Emellett harminc éven át jelentős szerepet is játszott a magyar labdarúgásban, és bár bajnoki címet nem szerzett, de kétszer ezüstérmes és négy alkalommal bronzérmes lett a magyar bajnoki mezőnyben. Csepelen a gépgyár, Tatabányán a bányászat adta a keretet a labdarúgáshoz, de míg Csepelen a két háború között is volt élvonalbeli labdarúgás, addig a tatabányai foci sikerei kizárólag a szocializmus évtizedeihez fűződnek, pedig a klubot 1910. február 6-án alapították. Akkor már több mint száz éve folyt a bányászat a Gerecse és a Vértes közötti völgyben, ahol a XVIII. században fedezték fel a szénmezőket. Az igazi fellendülés a XX. század első évtizedére tehető, amikor más iparágak is megtelepedtek a városban: brikett és cementgyár épült a boldog békeidők éveiben. Ezek jelentősen hozzájárultak a Tatabányai Sport Club megalakulásához, bár az I. Világháború meggátolta a tatabányai labdarúgás fejlődését is, de a húszas években már a legnépszerűbb sport volt a bányászok között. Annyira azért nem volt tőkeerős a labdarúgásuk, hogy a 1925/26-ban bevezetett profi bajnokságban nevezni tudjanak, de élvonalbeli álmaikat egy pillanatra sem adták fel. A fellendülést, a változást, a sikereket a második világégés után, a szocializmus magyarországi térhódítása hozta el. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra és történetük során először az 1948/49-es bajnoki idényben szerepeltek a legjobbak között (edzőjük az egykori ferencvárosi összekötő, Székely Béla volt), ahol csak a 13. helyen végeztek, így azonnal visszaestek a másodosztályba. Az 1950-es csonka idényben újra felkerültek az élvonalba, de a bajnoki tabella utolsó helye ismét a kiesést jelentette a bányászcsapat számára. Az újabb fordulatra hat évet kellett várni, mely egy újabb félbeszakadt bajnokságot eredményezett a Forradalom és Szabadságharc évében. Bajnokot nem hirdettek (nem is lehetett, hiszen volt csapat mely 22, és volt olyan aki csak 17 bajnokit játszott), ettől függetlenül a Tatabánya a 7. helyen végzett és megtartotta NB I-s tagságát. Egészen 1992-ig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Elfeledett ellenfelek – Csepel
Amikor először felmerült a gondolat az elfeledett ellenfelek sorozatról, több csapat is “beugrott” a kosárba. A Csepel nem tartozott közéjük, és ha megkérdezték volna, hogy a vasgyári csapatot milyen időszakhoz kötném, kapásból a hetvenes éveket mondtam volna, azt is egy “Fradi kötődés” miatt, hiszen emlékszem egy mérkőzésre, amikor is Branikovits László nem zöld-fehérben, hanem a Csepel színeiben lépett a pályára az Üllőit úton. Sokunk számra, ha valaki azt mondja, hogy Csepel, nem a foci ugrik be, elsőre a gyár, majd a szimbolikus teherautó (aki volt katona annak végképp nem kell bemutatni), vagy csak simán egy budapesti kerület, mely mellesleg a Duna egyik legnagyobb szigete is, rajta a lakihegyi adótoronnyal. Pedig ennél sokkal többet érdemel, hiszen szerves része a történelmünknek. Az Acél- és Fémművek közel száz évig nem csak Csepel fejlődését határozta meg, hanem fontos láncszeme volt a magyar gazdaságnak. A gyárat a XIX. század végén, több kisebb gyár összevonásával alapította Weiss Manfréd. Az első világháború idején főleg hadiüzem, majd jöttek a szerszámgépek, majd az “acélkorszak”, benne autó- és repülőgyártással. 1944-ben a németek, 1948-ban a kommunisták vették birtokukba a gyárat, 1956-tól a rendszerváltásig “eltörölve” Weiss Manfréd nevét, Csepel Vas- és Fémművek néven működött a gyár. Ezen idő alatt a csepeli labdarúgás is a gyárhoz kötődik, sikerei, majd hanyatlása elválaszthatatlanok a gyár történetétől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó helyett: Elfeledett ellenfelek
Normál körülmények között most éppen az aktuális bajnoki ellenfél (03.21. Felcsút) elleni beharangozónk kerülne ki az oldalunkra. De jött, látott és reményeink szerint nem fog győzni egy aprócska, de annál veszedelmesebb vírus mely karanténba küldte a fél világot, bezárva minden rendezvényt, legyen az koncert, színház, vagy sokunk kedvenc szórakozása, a labdarúgás. Félbeszakadt a bajnokság és bár magabiztosan vezetjük a tabellát, útban vagyunk a bajnoki címvédéshez, de március 16-tól minden bizonytalanná vált. Hogyan tovább? Mi lesz a bajnoksággal, az ebből adódó nemzetközi szerepléssel? Bármennyire is szeretnénk a harmincegyediket és egy újabb csoportkört, most ez nem fontos. Nagyon, de nagyon nem fontos. Először a ránk törő vírust kell legyőzni, kisöpörni a világunkból, újból nagyot szippantani a levegőből, élvezni a tavaszi virágzást, a rügyező fákat, sétálni az utcán, átölelve a szerelmet, kezet fogni a baráttal, az ismerőssel és utána lehet újból tervezni, álmokat szőni és a Szentély lelátóin énekelni a himnuszunkat. Talán hosszú lesz az út, de biztos vagyok benne, hogy győzni fogunk. Addig sem süllyedhetünk apátiába, bár kerülni kell minden közösségi életet, nekünk Fradistáknak van miből erőt meríteni. A “lábaink” előtt hever labdarúgásunk 120 éves története, benne örökké emlékezetes győzelmekkel, legendás játékosokkal, kalandos túrákkal (főleg a két háború közötti években), melyekből sok az évek során a feledés homályába merült. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
