A zöld-fehérek „perpetuum mobilé”-je örökmozgó középpályás játékos, törékenynek tűnő termetével kifogástalanul bí­rja a szakadatlan mozgást. Szinte az egész játéktér az övé. A válogatottban a támadósor valamennyi helyén szerepelt már. Rendszerint különleges taktikai megbí­zással lép pályára. Rákosi játéka nagyszerűen megfelel a korszerű labdarúgás követelményeinek. Derekasan kiveszi a részét a védekezésből és lankadatlanul indí­tja, szövi a támadásokat. Érthető, hogy az egész mezőnyre kiterjedő játéka közben ritkán nyí­lik alkalma a gólszerzésre. Páratlan munkabí­rása jó labdakezeléssel, magas fokú taktikai érettséggel és fegyelmezettséggel, valamint harcos küzdőmodorral párosul. Lövőereje ugyan átlagon felüli, de az „irányzékkal” gyakran baj van. A mai, rengeteg mozgást igénylő labdarúgásban az ilyen tí­pusú fáradhatatlan játékos nemcsak hasznos, hanem — nélkülözhetetlen is.

– í­rja róla az Antal-Hoffer szerzőpáros az Alberttől Zsákig c. könyvben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Rákosi Gyula (fotó: Hargitai Károly gyűjteményéből)

Közel 15 évig volt az első csapat tagja és Sárosi dr., Fenyvesi dr. és Mátrai után negyediknek érte el az 500-on felüli mérkőzésszámot! Szerepelt olimpián, EB-n és két VB-n! Ősfradista, egész életében csak FTC-mezben játszott! Illetve kezdetben az „átkeresztelt” trikóban.

– 13 esztendős voltam és minden vágyam az volt, hogy az olimpiai siker után labdaszedő gyerek legyek az egyik Üllői úti mérkőzésen. 1952-ben leadtam az igazoláshoz szükséges három fényképet. Száger Misi bácsi pedig – aki az első edzőm volt – dörmögve mondta: „Elférsz a többiek között”, majd beosztott labdaszedőnek. Az Egressy útról azonban későn érkeztem, már kifutottak a pályára a labdaszedők is. Ott, az Üllői úti pályán, a kerí­tésnek dőlve zokogtam, hogy én máskor nem kések el sehonnan! Aztán a Kinizsi ifivel két bajnokságot is nyertem. Az ifjúsági válogatottban csak egyszer játszottam, hiszen az utánpótlásba (7), a B-válogatottba (9) és az olimpiai válogatottba (10) rendre meghí­vásokat kaptam. Először persze a Fradiban kellett bizonyí­tanom. Tudtam, hogy nem vagyok született zseni, csak azzal emelkedhetek ki a társaim közül, ha kétszer annyit futok, mint a többiek. Rengeteget túlóráztam, egy-egy mozdulatot, elfutást százszámra végeztem. A szélről történő beadásoknál a társak csak kiáltottak, hogy „Matyi”, és én már í­veltem is a labdákat … Becenevem politikai eredetű. Az ötvenes években a Rákosi névhez a Matyi dukált. Már az iskolában rám ragadt ez a név, azóta is viselem. Kezdetben bosszantott, hogy mindenki ezzel zrikált, idővel már oda sem figyeltem, ha netalán valaki Gyuszinak szólí­tott … Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →