Rózsa András
“Juci” vallomása az akaratról
Úgy érzem magamat, mintha műsort kellene szerkesztenem a rádióban, alaposan megvágva a felvett anyagot, majd a részeket összeillesztve a „hiteles egészet” visszaadnom, kiemelve minden lényegest, és eldobva a lényegtelent, Lapozom jegyzetfüzetemet, agyamban akárha kis magnetofon forogna, hallom Juhász István hangját, amint hol szaggatottan, hol nekibuzdulva mondja életét. S íme, csak most fogom fel: ez az életmondás egyetlen nagy vallomás az akaraterőről…
— A Málta elleni VB-selejtezőn voltam kilencedszer nagyválogatott. Óriási dolog ez, ha jól belegondolok, mert hiszen én sohasem váltam futball-zsenivé. Engem csupán az állhatatosság, a szigorú edzésmunka juttatott el idáig. Emlékszem, keresztapámtól, Nagy Kálmántól, kaptam egyszer egy igazi futball labdát. Kettes nagyságú, fűzős foci volt. Azt rúgtuk reggeltől estig az Alsónémedi srácokkal. Még a suliban is, a tízperces szünetekben. Sok ablak volt az ára ennek a szenvedélynek, de apám zokszó nélkül fizetett, az igazgató úr meg elnézte, mert elég jól tanultam.
Két pillanat…
… Géczi Pistával
A kapus nyolcszor volt válogatott.
Tulajdonképpen már hét esztendeje, 1964-ben megízlelhette, milyen csodálatos dolog ott lenni a legjobb nemzeti tizenegyben. Ott lenni és érezni, hogy most milliók izgulnak vele együtt. Tudni, hogy milliók mozdulnak vele együtt a kapuja felé süvöltő labdákra.
Hét esztendeje mindössze kétszer érezhette ezt a különös és izgalmas boldogságot. Aztán szálltak az évek, a róla, mintha megfeledkeztek volna a szövetségi kapitányok. Pedig csapatában derekasan helyt állt. Kínozta, edzette magát a végkimerülésig, a mérkőzéseken meg a lelkét kitornázta. De, mintha hiába lett volna minden! Más talán már feladta volna, ő azonban bízott, reménykedett.
Klubháznézőben
Vihar a Ferencvárosban
— … és a Ferencváros túlél valamennyiünket! …
Az idős férfi szemmel láthatóan, meghatottságával küszködött. Nemcsak megformálta és kimondta ezt a mondatot, hanem át is érezte minden szavát. Kissé olcsó hasonlattal élve: úgy sugárzott ez a mondat hosszú-hosszú beszélgetésünk végén, ahogy vihar után a nap áttöri felhőtakaróját.
