„Tanári etűdök” az öltözők világából VI.

AMIKOR LAKAT KÁROLY ELŐRE MENT…

… nemcsak fejelni (!)

„Nincs ütőképes csatársor! … Nincs tervszerű, folyamatos támadójáték!”

Újkeletű ferencvárosi panaszok? Ne higgyük. Elhangzottak ezek – szóról szóra ugyaní­gy – például a negyvenes években is.

1941 nyarán a Fradi bajnokcsapatát ünnepeltük; ősszel már szomorkodhattunk az együttes visszaesésén. Kudarc kudarcot követett és ha később mutatkozott is némi javulás, a Csepel egymás utáni két bajnokságát, majd a Nagyváradi AC fölényes biztonsággal elnyert első helyét ez a – Gyetvai sérülése miatt meggyengült – gárda nem tudta veszélyeztetni.

Lakat gólt fejel a DVSC-nek az 1943-as bajnoki mérkőzésen. Balról: Sárosi dr., Nagy, Lakat

Amint emlí­tettem: elsősorban a csatársort hibáztatták az eredménytelenségért. 1944-ben úgyszólván hétről hétre változtattak ezen a soron. Fiatal támadók mellett védőjátékosokkal is kí­sérleteztek elől; í­gy nem ment meglepetésszámba, mikor Berkessy Elemér edző Rudas Ferencet próbálta ki a középcsatár helyén.

Rudas – sokak szerint: minden idők legnagyobb magyar jobbhátvédje – rendkí­vül gyors volt, remekül lőtt és cselezett. Logikusnak látszott az edzői elképzelés: ezeknek az erényeknek a csatársorban is érvényesülniük kell. A közönség bizakodva várta a Kispest elleni bajnoki mérkőzést, amelyre a Fradi 1944 kora őszén a következő összeállí­tásban futott ki az Üllői úton: Csikós-Nagy II., Kéri, Tátrai-Sárosi III., Lakat-Sipos, Gyulai, Rudas, Sárosi dr., Lukács.

A Rudassal kapcsolatban leí­rt felsőfok mellé felsorakoztathatunk még három „leg”-et: Sipost jobbszélen azokban a hónapokban a legjobbnak tartották, Gyulai volt a legtechnikásabb ifjú ferencvárosi csatár, Sárosi dr. pedig – itt már a legendáshí­rű legnagyobbak körébe érkeztünk, ha tudjuk is, hogy e legenda inkább Gyurka doktor harmincas évekbeli teljesí­tményéhez fűződik.

Mindennek dacára a csatársor most is vergődött. A vaktában előrevágott, magas labdákkal Rudas nem törhetett kapura. A Kispest szellemes játékkal – a fiatal Bozsik és Puskás is ott volt már a pályán! – az első félidőben 3:1-re húzott el. A közönség fütyült, méltatlankodott, tüntetett Berkessy ellen…

Az edző a szünetben változtatásra szánta el magát. Visszavonta jobbhátvédbe Rudast, Nagy II. András is a szokott helyére, balfedezetbe került. A támadósort a Sipos, Gyulai, Sárosi dr., Lakat, Lukács ötös alkotta.

Lakat Károly balösszekötőbe állí­tását mindenki szükségmegoldásnak tartotta. Nem volt csatár, nem rúgott gólokat. Rossz átadásairól mindig vidám öniróniával beszélt; nem tartotta nagy osztogatónak magát.

Inkább szerelő, romboló tí­pusú fedezet vagyok – mondta egy nyilatkozatában.

A Fradi a második félidőben feljavult és 4:3-ra megverte a Kispestet. Aztán ebben az összeállí­tásban egymás után fektette kétvállra -tervszerű csatárjátékkal! – ellenfeleit … Ekkor bontakozott ki igazán Gyulai tehetsége, Lukács kapuratörő játéka; Sárosi dr. fénynapjaira emlékeztetett. Amikor a bajnokság, röviddel befejezése előtt, a háborús események miatt félbeszakadt, a csapat az első helyen állt.

A siker magyarázata? Véleményem szerint: a megszülető jó kapcsolat a csatársor és a hátsó formációk között. Előre került egy ember, akinek laposan le lehetett tenni a labdát. Lakat roppant agilitása, mozgékonysága, helyezkedési érzéke szinte vonzotta magához az átadásokat és ő lendületes előretörés után jól hozta játékba a leshatáron helyezkedő társait. Képes volt ugyanis megcáfolni saját tréfálkozását, szerény nyilatkozatát. Tudott pontosan passzolni. Csak el kellett szánnia magát, hogy megszabaduljon a labdától és ezen a helyen egy-egy rossz átadás következményeitől kevésbé félhetett; hiszen érezhette, hogy csatárként nem várnak tőle csodát…

Vagy kis szó felcseréléssel: nem tőle várják a csodát.

Hajnal Gáspár
1992