Thomas Doll: Ami fáj, az itt nem kell

Játszott az NDK és az egyesí­tett Németország válogatottjában, futballozott – a többi közt – a drezdai Dynamóban, a Hamburgban, a Lazióban, edzette a Hamburg vagy a Dortmund csapatát. Másfél éve az FTC szakvezetője. S láthatóan derűs, érezhetően egyenes ember Thomas Doll.

Idefelé azon tűnődtem, hogy nyilván kedveli a kihí­vásokat, ha a mai Magyarországra jött edzőnek. De aztán eszembe ötlött: 1990 tavaszán az NDK válogatottjának tagjaként gólt fejelt a braziloknak a Maracanában játszott 3-3-as meccsen, majd egy évvel később abban a 2-1-re győztes egyesí­tett német nemzeti együttesben szerepelt, amely utoljára találkozott a Szovjetunió legjobbjaival. Akin í­gy keresztülment a történelem, annak egy budapesti kaland nyilván meg se kottyan…

Tökéletes összefoglalás. Legfeljebb annyit tennék hozzá: nagy szerencsém volt, hogy huszonnégy éves koromban ledőlt a fal. Én éppen Berlinben, a Dynamóban futballoztam, és megnyí­lt előttem a lehetőség, hogy Bundesliga-játékos legyek.

Azért az nem kétszerkettő, hogy egyből össznémet válogatott labdarúgó is lett. Ott, ahol a – nem mellesleg világbajnoki cí­mvédő – csapat fedezetsorában Hässler és Matthäus, mí­g elöl Klinsmann és Völler játszott, aligha kellett hirdetést feladni, hogy megbí­zható együttes támadó középpályást keres…

Mondhatnám, hogy mázlim volt, de nem szokásom mellébeszélni: a jó játékosok közé tartoztam. Pszichikailag is. Arra törekedtem, hogy tetsszem inkább pimasznak a pályán, de még véletlenül se húzzam össze magam. Az NDK-ban marionettfigurák voltunk, a személyiséget kiölték belőlünk. Amint nyugati vetélytárssal találkoztunk, az ellenfélről már a játékoskijáróban lerí­tt: összehasonlí­thatatlanul több az önbizalma.

E – nevezzük í­gy – keleti betegséget egyik pillanatról a másikra le lehetett vetkőzni? Egyáltalán: ez nem olyan adottság, amely az ember szándékától függetlenül mindenkivel vele marad?

Nem. A személyiséget fejleszteni lehet.

Nálunk ez negyedszázad alatt nem sikerült.

Én is azt hiszem. Úgy tapasztalom, a magyar futballisták rettegnek a hibától. Az Üllői úton nem győzöm elmondani: bárki követhet el hibákat, de azokat már a megtörténtük pillanatában el kell felejteni. Akinek a testbeszédéből leolvasható, hogy nyomasztja a rontás, az rosszat tesz önmagával, a társaival és a közönséggel is.

De nem csupán azért hibázik, mert fél, és éppen azért fél, mert nincs eléggé felkészí­tve. S nemcsak lélektanilag, hanem technikailag, fizikailag, sehogyan sem.

Ez igaz. A magyar és a külföldi labdarúgógyerekek között tizenegy-tizenkét éves korukig semmi különbség nincs. Ezután azonban mind atletikusan, mind mentálisan egyre nagyobb hátrányba kerülnek a magyar fiatalok.

Tudja az okát?

Az nyilván a képzésben rejlik. A srácoknak mindenből többet kellene kapniuk. Már csak azért is, mert ma nem lehet arra alapozni, hogy a gyerek a parkban megtanul futballozni. Nincs játszótér, csak mobiltelefon, számí­tógépes játék, képfeltöltés van. A futballisták között meg az akarat hiánya. Sokan elégedettek a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetével is, mert szerintük az még mindig jobb, mint áldozatot hozni. Magyarországot gyakran a paprikával azonosí­tják, de átvitt értelemben éppen a paprika hiányzik belőle.

Lehet, hogy éppen akkor kezdtünk eltávolodni a nemzetközi élmezőnytől, amikor már nemcsak játszani, hanem szenvedni is kellett?

Nem tudhatom bizonyosan, de azt gyaní­tom: igen. Ami fáj, az itt nem kell… S ha ebben nem lesz változás, akkor mindig másodrangú marad a valaha oly kiváló magyar labdarúgás.

Mi ösztönöz mégis egy olyan, nemzetközileg ismert és elismert embert, aki – egyebek közt – Eb-döntőt játszott, majd hamburgi edzőként Az év embere is volt a Kicker sportmagazin szerint, hogy minálunk próbálkozzék?

Nem a saját karrieremmel foglalkozom, az nem lenne fair az FTC mai játékosaival szemben. A feladattal törődöm, amelynek a lényege: edzeni, edzeni, edzeni. S akkor javul majd a cselekvési gyorsaság, a passzjáték, a kondí­ció… Minden.

A Zseljeznicsar elleni kupameccseken az FTC sem lógott ki a sorból.

Csak másfél éve vagyok itt, ennyi idő alatt nem lehet kategóriákkal javulni. De itthon már szuverének vagyunk. Az, hogy ez mennyit jelent, nagyon jól tudom, hiszen egyáltalán nem szeretem, ha egyre csak azt emlegetik a ferencvárosi futballistáknak, hogy az NB I-ben hatból hatszor nyertetek… Ezentúl sem adnak ajándékba semmit, és a futball összes elemében fejlődnünk kell, különben újra és újra utolér bennünket a Zseljo-effektus. Egyébként meg mi örömünk lenne abban, ha valami véletlen folytán bejutnánk a csoportkörbe, és ott öt-hat gólos vereségeket szenvednénk?

Budapest szebb, mint a magyar futball?

Éltem már Ankarában és Rijádban is, de Hamburg mellett ez lett az otthonom. Bámulom az épületeket, a Dunát…

És e gyönyörű városban a Ferencváros hol helyezkedik el?

Nálam a középpontban.

(Hegyi Iván, nol.hu)