Turay József

Turay a magyar labdarúgás legkiválóbb és legérdekesebb egyéniségeinek egyike. Az egyszerű munkásfiú szinte egyik napról a másikra került a sportélet élvonalába. A nagyszerű tulajdonságokkal rendelkező, rokonszenves fiatalember mégis nagy utat tett meg, mí­g “Suttyó”-ból “Császár” lett.

Szikár termetű, szí­vós, páratlanul munkabí­ró játékos volt. Mindkét lábbal kitűnően rúgott és nagyszerűen fejelt. Játéka hű tükre volt emberi egyéniségének. Nem a csillogás, hanem az egyszerű, de értékes és hasznos megoldások hí­vének bizonyult. Mint középcsatár jó érzékkel osztogatott. Lábbal és fejjel egyaránt veszélyt jelentett az ellenfél kapujára.

Turay, a pék

Turayt Tóth Potya edzőnk hí­vta egy kis egyesületből az FSC-ből a Fradiba. A kiváló szakember ezúttal is jó kézzel nyúlt egy csiszolatlan futballgyémánthoz. Ő csiszolta, taní­totta és az őstehetség Turynak hamarosan elérkezett a bemutatkozás ideje. A DFC Prága elleni mérkőzés az Üllői úton volt. Másnap ezzel a szalagcí­mmel jelent meg a mérkőzés tudósí­tása: Turay, az új Orth. A premierről pályafutása végén í­gy emlékezett meg:

“- A kezdést jelentő sí­pjelre Dán elém pöccintette a labdát, én visszarúgtam neki és rohantam előre, mint egy bolond. Dán egy cselt csinált és szöktette Kohut Vilit, ő leviharzott csaknem a kornerzászlóig, s onnan magas í­vben hátrafelé beadott. Valamivel a 16-oson belül álltam és láttam, hogy a labda felém száll. Összeszedtem minden erőmet és irtózatosan megvágtam. Mint a veszett fene úgy szállt kapura a laszti. A cseh kapus oda se szagolhatott volna, ha a labda nem csattan a felső lécen. Első ténykedésem eredménye a Fradiban ez a kapufa volt. De ezt a kapufát olyan tapsvihar fogadta, mintha három gólt lőttem volna egyszerre. Éreztem, hogy ez a tomboló taps valójában nem is a kapufának szól, hanem nekem, az új fiúnak. Lábamból a reszketés pillanatok alatt eltűnt, s közel másfél évtizedes pályafutásom alatt sohasem tért vissza többé.”

Suttyó élt-halt a pályán. íme egy vérbeli Turay-eset:

“Mindig tudtuk, hogy a zöldfehérek közszeretetben álló Suttyója munkabí­rás, kötelességteljesí­tés tekintetében mintaképe az igazi futballistának. Ő igazán nem profi futballista, nem csak a pénzért, a fizetésért játszik, hanem rajongó szeretettel csüng klubja szí­nein és minden mérkőzésen egész szí­vét, lelkét beleadja a küzdelembe. Érdekes példája volt ennek egy eset, mely a Ferencváros—Somogy meccsen történt meg vele. A derék Suttyó a 16. percben megsérült a bokáján és hiába próbálkozott lábra állni és tovább játszani, nem ment. Fájó szí­vvel le kellett vánszorognia a pályáról. Ott aztán kezelgette Potya mester, Fukszi, a zöldfehérek kondí­ciótrénere is odasietett. Lehúzták a lábszárvédőjét, masszí­rozni kezdték a lábfejét és már bontogatni kezdték a cipőzsinórját, hogy lehúzzák a cipőjét, mikor egyszerre se szó, se beszéd, fölugrik, széjjellöki a köréje gyülekezett egész társaságot és úgy, ahogy van, sántikálva, a sajgó fájdalommal nem törődve, berohan a pályára.

— Suttyó, hová mész?! — kiáltott rá Máriássy doktor.
— Nem látja, doktor úr, hogy korner van ellenünk? — felelte Turay. — Megyek a fiúknak segí­teni — mondta és ment védeni a kaput …”

Hamarosan eljött az idő, amikor az ellenfelek kezdtek reszketni arra a hí­rre, hogy Turay játszik. Egy Vasas elleni meccs után í­gy í­rtak a Nemzeti Sportban Turayról, a mezőny legjobbjáról:

“A 10 emberrel játszó Ferencváros a nagyszerű Vasas ellen is megmentette Turay révén a 2 pontot. Eposzi hőssé magasodott ezen a mérkőzésen. Turay, ez az őserő, ez a csupa csont, izom, szí­vember, aki nem ismerve fáradtságot, tűrve a legkeményebb faultokat, mindenütt ott volt, passzolt, fejelt, szerelt, lőtt, s a csapatba az ő hidegvére önfeláldozása öntött lelket. Technikája szinte tökéletes, nem ismeri a pipogyaságot, kemény, rengeteget elbí­r, csodálatos futballintelligenciája van.”

Apropó, intelligencia! Sokan lenézték az eredetileg péksegéd Turayt, sőt olyan hí­rek is megjelentek a bulvársajtóban, hogy még í­rni sem tud … A Suttyó becenév azonban nem innen származik. Idézzük ismét Turayt:

“- Belgrádba utaztunk játszani. A vonaton angyalföldi emlékeimről mesélek és csak úgy közbevetőleg megemlí­tem, hogy arra mifelénk a rendőr neve: Suttyó. Ezt a szót egetverő siker fogadja. Mesém unalomba fullad, de ez a szó életben marad. Obitz Gábor javasolja, hogy az én nevem ezután Suttyó legyen … Egyhangú lelkesedés fogadja az indí­tványt, s néhány hét múlva már azt í­rja az egyik lap, hogy „Suttyó” a középcsatár az osztrákok ellen. A közönség kórusban kiáltja a Suttyó nevet és egy időre mindenki elfelejti, hogy Turay a becsületes nevem. Ami pedig a következő becenevemet illeti, nos az az MTK-pályához fűződik. A Bástya ellen játszottunk. Remekül megy a játék, berúgom az első gólt, a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket! A közönség őrjöng: – Császár! – kiáltja egy öblös hang az állóhelyről. Sok százan ordí­tják tovább: Császár! Császár! Ettől kezdve hol Suttyónak, hol Császárnak becéztek. Tetőpontjára jutottam a népszerűségnek – két becenevem is volt! Egy szegény szobrász megkér, hogy álljak modellt neki, szobrot akar csinálni rólam, s a kis szobrokat árulni fogja. Három napig Sződligeten modellt álltam … Felkérnek, hogy gengsztert játsszak egy magyar filmben. Megmagyarázom nekik, hogy nem vagyok szí­nész, megnyugtatnak, hogy nem fontos, rövid jelenetről van szó, azt akarják, hogy minden Fradista megnézze a filmet. Kétszáz pengőt kaptam a félpercnyi szerepért, a „Kí­sértetek vonata” azonban nem ér el valami fényes sikert az én közreműködésem ellenére sem.”

Pályafutásának második felében, a középfedezet helyén két ember számára is elegendő munkát végzett. Fáradhatatlanul harcolt a védelemben is. Pontosan irányí­tott, rövid és hosszú átadásaival nagyszerűen segí­tette a támadásokat. Harci szelleme, küzdőképessége mindenkor töretlen volt. A sikerek soha nem kápráztatták el. Csábí­tó külföldi ajánlatok sem tudták elszakí­tani családjától és hazájától.

Magánemberként a szebbik nem nagy hódolójaként ismerték, aki a jó bort és a cigarettát sem vetette meg olykor-olykor.

a dél amerikai portyán kergeti őrületbe a védőket

Turay igazi nagy sikereit mindig a futballpályán érte el. Az 1928-as KK-győztes Ferencváros vezéregyénisége, a hí­res 1929-es Uruguayi verő csapat tagja, a 100%-os bajnokság egyik legjobb ferencvárosi játékosa. Sok meccset nyert meg a Fradinak, í­gy nem meglepő, hogy távozása az Üllői útról nagy feltűnést keltett. Turay szépen keresett, házat épí­tett és a hiányzó kétezer pengőt kölcsönbe (!) kérte a ferencvárosi vezetőktől. Mindezt az esedékes prémiumokból kí­vánta törleszteni. Huzavona, majd jött a nemleges válasz. És a Hungária körúton tárt karokkal fogadták …

“- Mindent megtettem a Ferencvárosért, ameddig a Ferencváros mindent megtett értem, de megváltam a Ferencvárostól, amikor azt láttam, hogy szerelmünk nem kölcsönös. FRADISTA VAGYOK MA IS, de nem hiszem, hogy akadhat valaki, aki becsületesebben küzd a kék-fehér szí­nekért, mint én.”

Turay a Hungária, majd az MTK (1933-40: 155 bajnoki / 28 gól; két bajnokcsapat tagja; az MTK örökös bajnoka) feloszlatásáig viselte a kék-fehér mezt, majd 1941-ben a Ganz TE csapatát erősí­tette. Ezután az Újvidéki AC labdarúgójaként ismét a legmagasabb osztályban szerepelt. És az Üllői úti pályára immár újvidéki labdarúgóként futott ki …

“Az Üllői úti B-közép háromszoros Suttyó kiáltással köszöntötte egykori kedvencét” – í­rta a Képes Sport.

Tagja volt az 1938-as VB-n ezüstérmet nyert válogatottnak. Labdarúgóként és emberként egyaránt kiví­vta kortársai osztatlan megbecsülését, szeretetét.

(Nagy Béla, Antal Zoltán, Hoffer József és Hegyi Tamás í­rásainak felhasználásával)