Vezér lehetne, de…

Amikor még a két Ebedli együtt játszott…

Labdarúgásunk egyik legellentmondásosabb egyénisége Ebedli Zoltán. A Ferencváros 27 éves középpályása egyike a legjobb játékmestereknek. Technikailag képzett, nagyszerűen lát a pályán, mértani pontossággal indí­t, szinte pillanatok alatt képes áttekinteni a helyzetet s megjátszani a legjobb pozí­cióban levő társat. Ha úgymond minden „klappol”, ha nagy a játékkedve, akkor képes egészen magasszí­nvonalú produkciókra. Ilyenkor sokat mozog, állandóan változtatja a helyét, kiszámí­thatatlanul cselez s nem csupán nagyvonalúan osztogatja jobbra-balra a labdát, de maga is gyakran kerül helyzetbe az ellenfél kapuja előtt. Ha viszont kedvtelen, enervált a játéka, akkor szinte minden erényét képes feledtetni. Ha unottan, szürkén, í­ztelenül futballozik, azt mindig megsí­nyli a csapata.

Koránál fogva, s a Ferencvárosban eltöltött évei, no és játéktudása alapján vezérnek kellene lenni együttesében, ő viszont még nem állt az élre, sem a munkavállalásból sem pedig küzdőszellemből nem adott követendő példát a többieknek. Amit kell, azt ő is megcsinálja, de sem magától, sem pedig másoktól nem követeli ki a maximumot. Nem szól, hogy neki se szóljanak, nem csí­p senkibe bele, hogy belé se csí­pjen senki. Úgy érzi nem neki találták ki a szószóló szerepét, í­gy még akkor sem szól, ha igazán lenne mondavalója. Ha a szokásosnál jobban fűti a győznivágyás, többet lohol, harcosabb, paprikásabb mint máskor, jobban összpontosí­t, de ekkor is magányosan ví­vja egyszemélyes ütközetét, nem igyekszik átplántálni tettvágyát másba, nem ösztökél, nem szí­t tüzet környezetében. Ha mennek utána úgy is jó, ha magára hagyják, azt sem sérelmezi.

Az igazi aszkéta munkára születni kell, vallja s ő erre nem született s a magafajta lezserebb tí­pus nem tud kibújni saját bőréből. Mindezt szentül hiszi, talán csak azért, mert eddig nem is nagyon próbált kibújni abból a bizonyos bőrből.

Amennyire virtuóz tud lenni a játéktéren, olyan szófukar a beszélgetésben. Legalábbis eleinte.

— Hogy érzi magát Ebedli Zoli ma a Ferencvárosban? — tettem fel a bevezető kérdést.
Némi hallgatás után jött csak a rövid válasz.
— Nincs panaszkodni valóm.

— Tehát minden rendben? Újabb rövid csend.
— Rendben.

— A tavalyi problémák megoldódtak, az akkori távozási szándék tehát már a múlté?
Ujabb, de már hosszabb csend.
— Erre a kérdésre muszály válaszolnom? — kérdezte vissza.

— Nem muszály, de a korábbi beszélgetéseinkben nem voltak tabu témák.
— Most sem akarok mellébeszélni, tehát elmondom. Korábban sem vágytam el innen, inkább a körülmények alakulása miatt döntöttem úgy, hogy elmegyek. Abban az időben igencsak rossz passzban voltam, a játék sem úgy ment, ahogy kellett volna, ahogy elvárták.

— Más probléma nem volt?
— Később, nősülésem után lakásgondjaim is voltak, de remélem ezek hamarosan megoldódnak és a klub hozzásegí­t, hogy a pénzemért lakást kapjak. Ha nem tudok otthonhoz jutni, bizony megnövekednek a gondjaim … (A klubvezetés tájékoztatása szerint az I. félévben megoldódnak Ebedli lakásgondjai. A Szerk.)

— A magánélet? — erre gyorsan válaszolt.
— Rendben. Nincsenek zűrjeim.

— A felkészülés?
— Azt hiszem ezt az edzőmtől kellene megkérdezni. De úgy gondolom talán nem panaszkodna rám.

— A formája eléggé ingadozik. Egy-egy jó játékot gyorsan követi egy gyengébb. Miért?
— Nem tudnám megadni ennek az okát.

— Mitől függ Ebedli Zoltánnál a jó teljesí­tmény?
— Azt hiszem sokban a hangulattól. Van úgy, hogy élvezet a játék, minden jön magától, nincs szenvedés, nyüglődés, egyszerűen nem tudok elfáradni a 90 perc alatt. Máskor meg semmi sem úgy sikerül, ahogy elgondolom, valahogy elakadnak az indí­tások, nem jönnek be a cselek s ettől kész vagyok. Ilyenkor hiába erőlködök, görcsös lesz minden s jön a nagy sivárság.

— Ezt a hangulatot nem lehet a fűtöttség szóval kicserélni. Történetesen ha Ebedli Zoltán nagyon akar nyerni, ha mindenre jobban odafigyel, ha fizikailag és idegileg is teljesen fitt, akkor van jó hangulat, ellenkező esetben pedig — rossz. Ha nem eléggé koncentrál, ha túlságosan is lezser, kényelmes, amikor a hanyag eleganciájára már azt mondják a lelátón, hogy nemtörődömség, nyegleség. Vagy szó sem lehet ilyesmikről?
— Nem tudom . . . talán van benne í­gy is igazság.

— És azt a bizonyos jó hangulatot az utóbbi időben meg is „fizették”, hisz újból meghí­vták a legjobbak közé, növelhette válogatottságainak számát. Mí­gnem jött az az ominózus Épí­tők elleni meccs. Tudta, hogy kihagyják ezért a teljesí­tményért? Bólintott.
— Gondoltam.

— Nem sajnálja?
— Dehogynem. Bánom, hogy úgy vettem, ahogy vettem. Egy edzőmeccsnek, ahol mi a fenének megszakadni. Úgy, ahogy voltunk, csapnivalót produkáltunk. Nekem nem nézték el.

— Arra céloz, hogy mások utána is kaptak még lehetőséget.
— Nem célzok semmire.

— A papa mint hallom, törzsszurkoló.
— Igen. Kint van mindig a meccsen.

— Kellően szigorú kritikus az édesapja?
— Nem szól sohasem. De mí­g otthon voltam a hangulatából lemérhettem, mi volt a véleménye a játékomról. Ha nagyon „pipás” volt, az annyit jelentett, gyenge voltam.

— Fivérével milyen a kapcsolata?
— Jó. Kijárunk egymás mérkőzéseire.

— És megvitatják a tapasztalatokat.
— Nem igen.

— Van olyan játékos a csapatban, aki régebben tagja a klubnak, mint Ebedli Zoltán?
— Van. Vépi.

— Mit tenne, ha odaadnák a kapitányi szalagot azzal, hogy viselje, de méltón. Jogaival s minden kötelezettségével egyetemben.
— Már voltam kapitány. Régebben is, csak amiatt az ominózus „balhé” miatt vonták meg a tisztséget. Sőt, most is élveztem és élvezem időnként a bizalmat s viselem a karszalagot. S tudom mivel jár…

Hát ha tudja …

Várkonyi Sándor
1980. május 3.