1911.I.6. Olaszország – Magyarország 0:1

Az olasz – magyar mérkőzés

A magyar csapat 1:0 győzött.

A csapat szerdán indult útnak Milanóba, ahol most szokatlanul zord az időjárás, hatalmas hó van, ami nagy nehézségeket fog okozni.

Az olasz csapatot igy állí­tották össze: De Simoni, Varisco, Cali, Capello, Fossati, Frere, Debernardi, Cevenini, Rirri, Zano, Bviocehi, akik közül négyen itt jártak a válogatott csapattal Budapesten. E csapatot az olaszok igen jónak, a Budapesten járt válogatott csapatnál sokkal jobbnak tartják.

(Nemzeti Sport, 1911. január 8.)

Milánó, jan. 5. A magyar kolónia szerencsésen megérkezett az éj folyamán. Meglepően nagy publikum fogadta őket viharos éljenzésekkel. A városban felcsigázott érdeklődéssel várják a mérkőzést. A hó állandóan esik, úgy, hogy egyelőre hóval van borí­tva a pálya.

Az olaszok ellen a következő a csapatösszeállí­tás: Sipos — Feldmann, Révész — Weinber, Bródy, Takács — Weisz, Károly, Korody, Schlosser, Székány.

(Sport-Világ, 1911. január 7.)

1911. január 6., 14:30, Milano, Aréna, Olaszország — Magyarország 0:1 (0:1)
vezette: Goodley (olasz)
nézőszám: 5 000
Olaszország: De Simoni — ?, De Vecchi — ?, Milano I, ? — ?, ?, Bernardo, Rampini, ?
Magyarország: Sipos (MAC) — Révész (MTK), Feldmann (NSC) — Weinber (FTC), Bródy (FTC), Biró (MTK) — Weisz (FTC), Károly (BAK), Koródy (FTC), Schlosser (FTC), Székány (33 FC)
Gól: Schlosser (22.)
A válogató bizottság összetétele: Kiss Gyula, Löwenrosen Charley, Malaky Mihály, Stobbe Kálmán
Szövetségi kapitány: Minder Frigyes

A második mérkőzés.

(A sajtóbizottság jelentése nyomán)

Milánó, 1911 január 6.

A magyar csapat 1:0 győzött.

Az óriási érdeklődéssel várt mérkőzést elmaradás fenyegette, mert még ma is egész délután esett a hó, amelyet azonban délutánra eltakarí­tottak. Délután borult, esős volt az időjárás, annak dacára ötezer ember kereste fel a milánói arénát.

A pálya nagyon csúszós volt, amit természetesen nagyon nehezen szoktak meg a játékosok.

Az első félidőben a magyar csapat volt fölényben, később az olaszok is lendületbe jöttek, úgy hogy a második félidőben teljesen egyenrangú ellenfelei voltak a magyaroknak. A magyarok többet, az olaszok veszélyesebben támadnak, úgy hogy a mérkőzés kimenetele az utolsó pillanatig kétes volt. Az olaszok támadásai semmitérő lövésekkel végződnek, amelyeket a kissé indiszponált Sipos nagy szerencsével véd. Ezzel szemben az olaszok fenomenális kapusa, de Simoni Schlosser folytonos ágyuszerü lövéseit mesésen menti. A ma szerepelt olasz csapat váratlanul jónak bizonyult és klasszisokkal jobb volt a múlt tavasszal nálunk járt olasz válogatottnál, akkori 6:2 arányú győzelmük a franciák ellen tehát feltétlenül reális volt. Devechi hátvéd és Milans fedezet angol stilü játékosok. A magyar csapat kimagaslóan legjobb emberei Feldmann, Schlosser, Károly és Biró voltak, a többiek azonban a szokottnál gyengébb formában játszottak.

A mérkőzés egyetlen gólját az első félidő 22-ik percében hands miatt megí­télt szabadrúgásból Schlosser lőtte. Ez volt a félidő egyetlen szabadrúgása. A félidő korneraránya a magyarok fölénye dacára egyformán 6:6 volt.

A második félidőben, amikor pedig meglehetősen nyí­lt volt a küzdelem, 5:2 volt a magyarok javára a kornerarány. Az utolsó percekben Koródy megsebesült és Weisz jobbszélsővel helyet cserélt. A mérkőzés vége felé a magyar csapaton a fáradtság jelei mutatkoztak. Az angol származású, de olasz honos Goodley kissé elnézően bí­ráskodott.

A magyar csapat összeállí­tása a következő volt: Sipos — Révész, Feldmann — Weinber, Bródy, Biró — Weisz, Károly, Koródy, Schlosser, Székány.

Saját tudósí­tónk jelentését jövő szombati számunkban közöljük, most csak a hivatalos jelentést adjuk itt, mely mint a párisi jelentésnél is kitűnt, nem egészen megbí­zható.

(Sport-Világ, 1911. január 7.)

Az olasz footballsportról. A szezon. Az olaszok októbertől-áprilisig játszanak általában, bár játéktilalmat nem ismernek. Valljuk meg, a játék tilalma nem is egyezik meg az amatőrsport szabadságával; ez inkább professzionista sporthoz szükséges kényszer, melynek végcélja az üzlet: az erőnek és képességnek időközönkint a végsőkig fokozása — az üzlet érdekében, ami viszont közbe pihenést kí­ván — ugyancsak az üzlet érdekében.

Mióta játszanak? Az olasz footballsport 10 éves. Bajnokságért 4 év óta küzdenek. A győzteseket ezüstéremmel dí­jazzák.

A válogatást a nemzeti csapatba szövetségük intéző-bizottsága végzi.

Legjobb olasz csapatok a Pro Vercelli, mely tavaly bojkott alatt volt s az itt járt olasz válogatott csapatba ezért nem is vették be játékosait, amit ott mindenki természetesnek talált. (Nálunk bizonyára hullottak volna a sportlapok krokodiluskönnyei — ily esetben.) Most 3 játékosa volt a nemzeti csapatban: épp igy a Milan Cricket és Football Clubnak. Azután az International Club Milano és Union Milano, melyek 1 — 1 játékossal szerepeltek ellennünk.

(Sport-Világ, 1911. január 21.)

Magyar válogatott—olasz válogatott 1:0. Havas, csúszós, pálya 5000 néző. A magyarok egyetlen gólját az első félidőben Schlosser rúgja egy szabadrúgásból kifolyólag. Biró Goodley, az offsidek iránt nem birt érzékkel. Ez az olasz csapat legalább három klasszissal volt jobb, mint az, mely a tavaszszal itt járt. A magyar csapat következő felállí­tásban játszott: Sipos — Feldmann, Révész — Weinber, Bródy, Biró — Weisz, Károly, Korody, Schlosser, Szekány. A csapat szombat délben indul Zürichbe, hova csak 7:30-kor érnek. A vasárnapi mérkőzés birája Dewitt lesz.

(Nemzeti Sport, 1911. január 8.)

Az olasz – magyar mérkőzés.

(D. E.) A III. Napoleon által épitett aréna fekete-fehér. Fekete az emberektől és fehér a hótól. Odalent a küzdőtéren a magyar játékosok már lent vannak; szimpátiát jelző üdvözlésekkel lettek fogadva. A vörös dresszes olasz csapat oldalról jő. Élénk kiáltások fogadják, de melegségben nem haladja tul a mieink fogadtatását.

Kézfogások a két csapat részéről és üdvkiáltás. Aztán a játék megkezdődik s azonnal kitűnik, hogy az olaszok remekül tartják magukat. Változatos támadások ide-oda s ezek között nem egy olasz támadás veszélyes.

Kezdünk szorongani. Mi lesz?

Végre a szerencse segí­tségünkre siet: egy olasz handse miatt büntetőrugásból — talán 20 méterről — az örök Schlosser gólt lő. A hatás csekély. Az olaszok némák maradnak, mert egy szép támadás gól-eredménye valószí­nűleg kiváltotta volna a tetszésnyilvání­tást, de ezt a gólt félszerencsének látják. Mi magyarok tapsolunk, de csak későn és lanyhán, abban a reményben, hogy most már majd csak megered a gólzápor. Csalódunk. A taliánok elszántan védekeznek, a kapus néhány szép magyar lövést kotor ki a kapuból, közben 4 kornerrel élénkí­tett erős olasz támadás folyik, ami a félidő végén változatos játékká szépül.

Ugyanezt mondhatom a második félidőről. Semmi magyar fölény! Változatos játék, de közben nem egyszer percekig szorongatják a magyar kaput. Akad ugyan szép lefutás az olasz kapuhoz több is, de a lövéseket a kapus ártalmatlanná teszi. Volt közte olyan Schlosser-bomba is, hogy Schlózi már megfordul abban a hiszemben, hogy az biztos gól s csak a nagy üdvriadalra visszafordulva, látja, hogy a kapus hasal és korneren a labda.

Tény, hogy a biró egy tökéletlen alak, aki semmiféle faultot nem lát. Károlyt 12 méterrel a kapu előtt fölvágják hátulról (még az első félidőben); két világos hands a 16-oson belül; az mind nem ok arra, hogy a biró csak fütyüljön is. Tény továbbá, hogy az olaszok igen szépen védenek; nagy elkeseredéssel rohannak rá a labdára s örökké mozognak, mint valami bábszí­nházban, de tény az is, hogy a miéink már fáradtabban mozognak, mint Párisban s amikor vége a mérkőzésnek és elhalmozzák a játékosaikat csókjaikkal, elborí­tják öleléseikkel, mi keserűen konstatáljuk magunkban, hogy nem ők javultak ilyen óriásit, hanem a mi csapatunk formája ment vissza szédí­tően. Bár a miéink is szép ovációkban részesültek, mi annak már nem tudtunk örvendeni: lelkiszemeink előtt egy aggasztó kép kezdett megelevenedni: a zürichi siralmas vereség képe.

Az olaszokra visszatérve, konstatáltam, hogy a védőképességük már igen megerősödött, de a csatárjaik játéka még mindig nem egységes és ami a legfőbb baj: nem energikus és céltudatos a kapu előtt.

A miéink közül, az első tiz percet kivéve, nagy formát tanúsí­tott Feldmann, Schlosser és Korody, ez utóbbi, főként azután, amikor szegénynek a bokája már kiugrott és a szélre vándorolt, olyan önfeláldozóan dolgozott s olyan okosan és jól, hogy egészséges lábu csatár se tudott volna jobbat produkálni. Sipos — akit az olasz nők érzékenyen megtapicskoltak — szintén kiváló formában volt. Néhány olyan helyezett lapos lövést fogott, ami bárkinek becsületére vált volna. Székány teljesen indiszponált volt; Weisz félénk és habozó.

(Nemzeti Sport, 1911. január 15.)

A válogatottak utja III.

Milánóban. (D. E.) A hosszú, keserves utazást nem irom le. Az emberek ásí­tottak és kártyáztak, közben aludtak, énekeltek és a lábukat lógatták, aztán elülröl kezdték a programmot.

Milánóba éjfél után érkeztünk meg. Vagy száz torokból hatalmas riadal fogadott bennünket, amiből láthattuk, hogy Olaszország nem veszi tréfára a dolgot.

Másnap csodálatos dolgokra virradtunk. Először is tudtunkra adták a derék talián testvérek, hogy egy csomó autóval rukkolnak ki. A hány olasz ember csak törte a német nyelvet, az mind beállí­tott kalauzolni. És mindenhová ingyen vezettek bennünket! Azok számára, akik talán még nem kuncsorogták keresztül Olaszországot, megí­rom, hogy ez abban az országban a legeslegnagyobb csoda. Mert tudni kell, hogy Olaszország éppen ugy Európa hotelje, mint Schwájcz. Tell Ví­lmosék mesterségesen karban tartott vad természettel szolgálnak. Olaszország pedig az ódonságok és műkincsek állandó tárlata. Ott minden látni való olyannyira pénzt kóstál, mint ahogy mifelénk a kenyeret nem adják ingyen. És az természetes; mert az 5000 év óta szántott föld már ki van élve és soványan adja a kenyeret. Hallal nem lehet jól lakni; az éneklő madarakat rég megették a taliánok és maguk danolnak helyette: marad tehát kenyérnek a multak felhalmozott pompája. S hogy ha ezt Olaszország valakinek ingyen mutogatja, akkor elképzelheti a vendég, hogy a kenyeret vette ki a szájából a talián, hogy neki adja. Mondhatom, aki már drága obulusokért látogattam végig annak idején a milánói nevezetességeket is, hogy a milánói házi szent ott lenn a dóm kriptájában aggodalmasan csóválta meg a fejét, mikor ajtónyiláskor nem hallotta a lí­rákat csörögni. Hasonló megbotránkozással nézett le ránk az utolsó vacsora képéről Jakab apostol, mikor meglátta, hogy a nagy tömegünk belépő-jegye mindössze egy polgármesteri pöcsétes levél; s az élősdiek számtalan fajtája: a képes levelező-lap árusok, a vezetők, a kisérésre ajánlkozók hiéna hadának torkán fagyott a szó, mikor potyapublikumot látott maga előtt.

Este a Dal Verme szí­nházban mulattunk. A mulatság alatt az értendő, hogy hat páholyt töltöttünk meg, csupa szemrevaló elegáns magyar, akiknek a fele aludt, a másik fele pedig majd megpukkadt az ódon Verdi opera népies előadásán. A baritonista, mikor nem énekelt, akkor vörös volt, mikor pedig énekelt: kék. Azonkí­vül csak ugy tudott disztonálni a magasban, ha lábujjhegyre állt, ami a termet szempontjából külön is élvezetes volt, mert alacsony, kövér karakán legény volt a lelkemadta.

A milánói bankett. Micsoda szédületes különbség Páris és Milánó között! Az olasz vendégszeretet egyszerűen megragadott, magával hurcolt és elszédí­tett mindnyájunkat.

Száznál több vendéglátó olasz volt a banketten; szóval amennyi csak befért és valamennyije iparkodott ünnepies módon megjelenni. A hangulat az első perctől kezdve meleg és meghitt volt. Az emberek kézzel-lábbal beszélgettek; és miután két lármás náció összekerült: a levegő izzott a hangok szertelenségétől. Az, hogy a zsivaj kábitó volt, nevetséges gyermeki jelző. A zsivaj sokszorosan túllicitálta az elkárhozottak üvöltözését a pokolban. Tetszik tudni mi történik földrengéskor? Az embereknek el kezd reszketni a füldobhártyája. Ilyen földrengést játszott a milánói bankett is. Koronkint pusztitó orkán süvitett végig a termen: mikor az olasz elnök hivatkozott a közösen ontott vérpatakra, mikor Kárpáti a barátságunk örökkévalóságát fejtegette, mikor a két testvérnemzet zászlóit letépték a lámpákról, hogy fölékesí­tsék egymást vele.

Ugy az olasz elnök, mint Kárpáti beszéde méltóságos és megható volt. Átérzett mind a kettejük szónoklatán, hogy itt most egy darab becsületes politika folyik: az, amelyik két egymáshoz vonzódó faj szivét összefűzi. Az egész bankett a szeretet, ragaszkodás és kölcsönös megbecsülés folytonos megnyilvánulása volt olyan megindí­tó meleg formában, hogy a legfásabb szí­v is nekihevült.

A végin a két forróvérű náció hajlamainak koronája gyanánt görögtűz következett. Diszfotografálás, amilyet még nem látott Polónyi és Császár Géza, meg a többi sportfotografus. A 130 ember összebujt a terem végibe. Asztalok, székek és hátak tetején összezsúfolódtunk olyan gonoszul, amihez képest a heringek páholyban ülnek. Volt olyan, aki öt lábon állt, volt olyan, aki egyen se. Akkor eloltották a lámpákat és robbanó magnézium mellett fotografáltak. A műtét soká tartott és iszonyú büdös volt. Mindegyik petárda vagy későn robbant, vagy korán. Mindegyik ismétlésnél fojtóbb lett a levegő és a tyúkszemek elszaporodtak, mint a tejút csillagai. Közben nyávogtak, kukorékoltak, ugattak, jajgattak, énekeltek, tréfás kiszólások röpködtek s amikor egy magnézium-büzbomba elsült, a támadt pokoli fényben az egymást ölelő internacionális csoport ugy föstött, mint a részegek gyülekezete. De büszke részegség volt az: két egymásra talált értékes náció szeretetének melege adta hozzá az illuminácót.

A Trianón és egyebek. A Trianón egy hatalmas varieté-szí­nház Milánóban. Ott is potya páholyok vártak ránk, a publikum a beléptünkkor tapssal és felállással fogadott bennünket, a zenekar pedig rázendí­tett egy valcer-ütemü Rákóczi-indulóra. Persze, hogy mi is viszonoztuk a kedves tüntetést s a két náció zászlócskáit lobogtattuk. A testvéresülés örömünnepén nekem egyszerre csak az ölemben termett egy bájos kis ötéves leányka, aki persze előadás végéig ott is maradt. A tüntetés megismétlődött, mikor a szí­npadon magyar tánc járta. Valami félorosz, félszittya jelmezbe bujtatott két varieté szépség az internacionális fajtából ropta a csárdást. A villogó gatyáik harciasan lobogtak és ugy sikoltoztak, mint a hideg ví­zbe esettek, de a tüntetés meleg volt és a mi ostoba szemünk megnedvesedett. Elgondolkoztam az odahaza valókról, akik a dicsőségünk hí­rét szomjas szí­vvel lesik s akik már nemcsak azt tudják rólunk, hogy jó sportemberek, hanem azt is, hogy a félkezü Magyarország mozgó diplomatái vagyunk. Elgondolkoztam arról, hogy mekkorát haladtunk Széchenyi óta! Amikor a magyar még csak félve ment nyugatra megbámulni a fejlett életet, mi pedig már itt tapossuk a civilizáció ország útját és tanitva tanulunk! És az érkeztünkre egy derék náció megmozdul, tüntető szeretettel fogad, belékeveredik az állam, a város, a társadalom, ugy, hogy a fogadtatás messze tul megy egy sportünnepség obligát keretein.

De a pálmalevél, a sportbéli vereség dacára is, az Olaszhont illeti. A vendégszeretet szupremáciáját elvitatták tőlünk s ha újból hozzánk jönnek, ugyancsak össze kell szedni magunkat, hogy megközelí­thessük őket!

A harmadik stáció felé. Még Milánóra tartozik, hogy az olaszok a megbecsülés jeléül a csapatuk kapitányát és egy újságí­rót kí­sérőül velünk küldtek Zürichbe. Hasonlóképpen a Milánóból való elutazásunk alkalmából kell megemlí­tenem azt a pikáns epizódot, ami az első éjszakán derült ki, hogy a FTC—MTK koalí­ció vezérférfiai: Malaky és Vida, akik egy szobába voltak szállásolva, külön mentek lakni. Mindegyik ráfogta a másikra, hogy nagyon … hortyog.

A búcsúzkodás Milánó pályaudvarán ismét kedves kép volt. Az olaszok ránk halmozták a szeretetük minden csöppjét. Különösen megható volt egy szegény milánói magyar gyerek, aki a vonat elindulásakor elkezdett zokogni. Talán a szőke Tiszára gondolt, meg egy szőke kis lányra, aki … A többit ő tudja jobban. Elérzékenyedésünkben meg akartuk vigasztalni szegényt, de hát mit adhat koldus a koldusnak: egy magyar jelvényt tűztünk a gombja lyukába. A koronás cí­mert, oldalt a két angyallal. Azok majd talán hűbbek lesznek hozzá.

Az ut egyebekben igen szép volt, a fiuk sokat gyönyörködtek az öt tó vidékében, azontúl pedig férfias szórakozást űztek. Tudniillik kártyáztak vagy aludtak.

(Nemzeti Sport, 1911. január 22.)

A milánói matchről a „Corriere della Sera“

A közönség lelkesedése.

Ezek a sportlátványosságok nagy vonzóerejüek a publikumra nézve. Egy csatának a benyomását, egy törvényes formák közt megví­vott küzdelem izgalmait keltik fel benne. Egy pár évvel ezelőtt a biciklisport tudta csupán a nép lelkesedését felizgatni, most a football kezdi az általános szimpátiát magához vonni. És tudnivaló, hogy az egyike a legegyszerűbb és egyúttal a legkomplikáltabb és legszórakoztatóbb játékoknak: itt az erő, a mozgékonyság, a pontosság, gyorsaság mérkőznek. És a legnépiesebb is: nem kell hozzá más, mint egy labda és egy pár jó láb.

A tegnapi nap legkevésbbé sem volt alkalmas arra, hogy a publikumot az „Aréná“-ba csőditse az olasz-magyar „match”-re. Az „Aréna“ hóval és torlaszokkal volt körülvéve. Az ég újabb esőt í­gért és már csöpögött is. De a közönség tömegekben jött mégis (legalább 7000 ember volt jelen) és két órán át kitartottak, hogy a játék fázisait kövessék, a lelkesedés tüzével hangjukban és lábukkal a sárban.

Csodálatos látvány volt ez a közönség, de nem kevésbbcsodálatos volt a küzdelem látványa is, mely rendkí­vül tüzes és erőt teljes volt. A még havas és nedves gyepen hatalmasan küzdöt huszonkét ember a győzelemért: az olasz csapat tizenegy bajnoka keresztes kék ingben és tizenegy magyar veres ingben, mellükön a magyar cí­merrel. A játék a jó ellenfelek lovagias kézszoritásával kezdődött a közönség tapsai közt. Azután jött a küzdelem.

A két negyvenötperces félidőben a következő dolgok történtek. Őrületes és mégis rendszeres szaladgálás, a támadás és védelem ördögi játéka, féltő diszőrségként való gyülekezés a saját veszélyeztetett kapu körül, szinte tigrisszerü támadás az ellenfél kapujára, hogy a labdát bevigyék. Ez a tizenegy magyar mind valódi atléta: magasak, erőteljesek, készségesek. Mindenütt ott voltak. Néha szinte úgy látszott mintha többen volnának, oly nagy volt készségük az egyesülésre, a helyezkedésre. A mező a középen ketté van választva a két ellenfél között: ők azonnal az ellenfél mezején teremnek előrevive és adogatva a labdát fáradhatatlanul, úgy hogy bármely ellenfelet kijátszottak volna. Ámde az olaszok ismerték ellenfeleiket, tudták, hogy Európában a legerősebbek közül valók s elkészültek a legerősebb védekezésre. Védelmük csodálatosan ní­vós és tüzes volt. Tí­zszer, húszszor irányí­tották a magyarok a labdát az ellenkapura. De a labdát mindig megakadályozták útjában, a levegőben fejjel védve, meszszire előreadva a labdát váratlan rúgással, elkapva azt a magyarok lábai elől, a közönség hangos örömrivalgása közt. De Simoni védésének gyönyörű momentumai is voltak a labda ide-oda ment a magyarok pontos és erős rúgásaitól, elkapták, visszavették, stopoltak s végre a kapura lőttek. Bement? Nem! De Simoni kivédte, a földre vetve magát, felugorva a levegőbe káprázatos precizitással. Az olasz szí­nek megvoltak mentve.

És a végén a közönség felvillanyozva, a játék végét jelentő fütty után berohant a pályára, kiáltások és tapsok zűrzavarában, hogy tüntessenek a két nemzet játékosai iránti szimpátiájukkal.

(Sport-Világ, 1911. február 4.)