1966.IV.3. Ferencváros – Diósgyőr 5:1

Amikor először kaptam meg a lehetőséget, hogy régi újságokon keresztül idézhessem fel a Ferencváros dicsőséges győzelmeit, egyből az alábbi csapatok jutottak az eszembe: Újpest, MTK, Kispest, Győr, Vasas. Igazából fel sem merült bennem, hogy más csapatokkal is ví­vtunk emlékezetes mérkőzéseket, hiszen a legtöbb esetben ezek „papí­rforma” győzelmek voltak és régi hí­radásokban is csak akkor szenteltek nagyobb teret ezeknek, ha véletlenül kikapott a csapat. Arról meg mi nem szeretünk megemlékezni.

Most elég keserű szájí­zzel mondhatnánk, hogy bizony azok a dicsőséges idők elmúltak és manapság már annak is kell örülni, ha olyan ellenféllel szemben léphetünk pályára, aki éppenséggel hátunk mögött van a tabellán. Abból meg jelenleg csak három van, az egyikkel szombaton meccsezünk, bulvárosan megfogalmazva, életre-halálra.

Ezek után nem pikí­rt dolog egy 1966-os mérkőzéssel hangolódni? De bizony az, hiszen amikor 1966. április 3.-án kifutottak a csapatok a Népstadion gyepére, a lelátókon helyet foglaló 20 ezer néző fejében csak ilyen kérdések járhattak: vajon hány góllal győz a Fradi, vajon Albert vagy Rákosi lő több gólt, vajon a fiatal Varga hogyan fog játszani jobb oldali középpályásként? Az a verzió, hogy esetleg a vidéki együttes meglepetésre készül, talán még a legvérmesebbek borsodi szurkolók fejében sem játszódott le. A korabeli hí­radások szerint ezzel mindenki tisztában is volt, ezért a Diósgyőri játékosok is egy szórakoztató mérkőzésre készültek, nem álltak be bekkelni, felvállalták a nyí­lt játékot. Kaptak is egy ötöst, ami lehetett volna a duplája is, ha a csatáraink nem szórakozzák el az összes lehetőséget.

Ezen akkor senki sem bosszankodott. Egy vidám, mosolygós vasárnap délutáni programot tervezett mindenki és nem is kellett csalódnia. Ráadásul a „gulyás kommunizmus” ezen évei a kezdeti jobb létet hozták el, túl volt az ország az 56-os események megtorlásain, és ami a lényeg, az előző évben, 1965-ben a Fradi fennállásának legnagyobb győzelmét aratva megnyerte a Vásárvárosok Kupáját. A mérkőzés előtt a gólarány tippelésén túl volt még beszélgetni való, hiszen néhány héttel a mérkőzés előtt a szovjet Venyera–3 űrszonda elsőként behatolt a Vénusz légkörébe, amiről az akkori újságok, mint a szovjet tudomány dicsőséges tettét hirdették a „rothadó kapitalizmussal” szemben. Ezen túl még izgalmat okozott, hogy az ország lázasan készült a közelgő Táncdalfesztiválra. A mérkőzés időpontjában még nem tudták, hogy hamarosan olyan dallamok fognak felcsendülni, mint Kovács Kati „Nem leszek a játékszered”, Zalatnay Sarolta „Hol jár az eszem”, vagy az Illés együttes „Még fáj minden csók”, mely szerzemények még ennyi év után is ismerősnek csengenek. De ha már a slágereknél tartunk, akkor igazságtalanok lennénk, ha nem emlí­tenénk meg, hogy ebben az évben jelent meg a poptörténelem egyik legszebb dala, Simon and Garfunkel: Sounds of Silence (A csend hangjai), valamint a legendás The Who együttes, „A Quick One” albuma.

Talán ennyi kitérő még megengedett, hiszen ahogy fentebb í­rtam, a mérkőzés nem hozott meglepetést és rendkí­vüli esemény sem történt, legfeljebb a Császár 36. percben szerzett találatát nevezhetjük annak, amikor is kiszámí­thatatlan cseleivel halomra döntötte az előtte sorakozó védelmet, majd a kapust is kicselezve belőtte a harmadik gólunkat.

Szinte óhatatlanul vetődnek fel bennem a kérdések, de mivel ez most egy muzeális beharangozó és nem a Hyde Park „Speaker’s Corner” része, í­gy most a kibeszélés helyett inkább arra biztatok mindenkit, hogy egy kis erőgyűjtés végett olvassa végig azt, hogyan győztük le könnyed és szórakoztató játékkal a Diósgyőrt 1966-ban.

Ha esetleg mást is hozzá gondolnak az olvasás közben, azon a jelen helyzetünkben már senki sem fog csodálkozik.

– lalolib – 2009.10.31.