A Fradi Ausztráliában I. – Úton Ausztrália felé I.

A magyar futball varázsa

Első ausztráliai utam alkalmával felkeresett több futball-vezető és felkértek, hogy közvetí­tsek egy meghí­vást a világhí­rű magyar labdarúgók számára: ők is látni akarják a magyar ,,futball-művészeket”, az 1952-es olimpiai bajnokokat. Én ennek a félkérésnek szí­vesen tettem eleget. Elhoztam a meghí­vást egy Budapest-válogatott csapat számára, 1956 nyarára, azonban hosszas vajúdás után a túrából még sem lett semmi.

Ausztrál barátainknak nagyon rosszul esett a dolog, de azzal vigasztalódtak, hogy majd talán az olimpián. A nagy „magyar várásra” mi sem jellemzőbb, hogy az olimpia megnyitása előtt nyolc hónappal elkeltek az összes futball- vagy, ahogy ők hí­vják „soccer”-jegyek. S mindez Ausztráliában, ahol a világ legelterjedtebb labdajátéka csak amolyan harmadrangú sportágnak számí­t.

Az ausztrál futball-rajongóknak azonban ismét csak csalódás jutott osztályrészül. A XVI. Olimpiai Játékok labdarúgótornája a magyarok nélkül zajlott le.

A legtöbb mérkőzésen gyenge játék folyt, s í­gy az olimpiai labdarúgó-mezőny nem csinált valami jó propagandát a futballnak a tojáslabdát imádó Ausztráliában.

— Ez lenne az a hí­res futball, amiért százezrek rajonganak Európában és Dél-Amerikában? — kérdezték a kiváncsiskodók.

— Nem, ez hem lehet, hiszen az európaiaknak jó í­zlésük van — állapí­tották meg az európai ember tekintélyét őszintén elismerő ausztrálok.

— Meg kell próbálni még egyszer — mondták nekem ausztrál barátaim, akik között a leglelkesebb volt Mr. Sid Storey, a szövetség elnöke, Mr. J. Skolnik, egy futball-imádó és Mr. V. Chahvin, 1955-beli házigazdánk, aki kivándorlása előtt angliai tartózkodása alatt Winterbottom mellett segédkezett az angol válogatottnál és nagyon jól ismeri a magyar labdarúgást, főleg 1953 óta…

— Legalább egy klubcsapat jöjjön el! — Ilyen megbí­zást adtak az olimpiáról való elutazásom előtti baráti összejövetelen.És én ekkor gondoltam először a Ferencváros csapatára. (Talán ezt a „véletlent” megbocsátják nekem nagyszerű riválisaink.)

1957 januárjában már konkrét valóságában merült fel az ausztráliai utazás lehetősége, amiben azonban — őszintén szólva — senki sem nagyon bí­zott. (Mint utólag kiderült, maguk az ausztrálok sem, hiszen — később, férfiasan bevallották — a bécsi Austriát és Hongkong válogatottját is ezért hí­vták meg.)

— Még hogy mi tengeren túlra utazunk és főleg Ausztráliába? — csaknem minden edzésen elhangzott ez a tamáskodó kérdés az öltözőben.

— Nem hittük volna, hogy valóban eljöttök! —- Ez volt az első mondat barátaink szájából, amikor közel háromnapos légi út után Ausztrália földjén leszálltunk, Perth városában.

De a sok kétkedés dacára, mint látjuk, az utazás mégis sikerült. Sőt! A tárgyilagosság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy e túra szervezésében különösebb akadályokkal nem találkoztunk. (Még legtöbb bajunk az angol ví­zum megszerzésével volt. Igaz, hogy például Friedmanszky késve került az utazólistára.) És talán túránk egyik legnagyobb eredménye többek között az volt, hogy a kétkedő emberekben ismét megszilárdult az adott szó, az í­géret becsülete — idehaza is, külföldönis. És ez nagyon nagy dolog!

Az előkészületek

A meghí­vás értelmében 13 mérkőzést kellett játszanunk június 29 és augusztus 4 között Ausztráliában. Ez a 13 mérkőzés ilyen rövid idő alatt meglehetősen soknak látszott, de a megállapodás elfogadásánál még nem tudtuk, hogy az MLSZ az eredetileg tervezett június 23-a helyett már 9-én befejezi a bajnokságot. Nem voltunk elég körültekmtőek …

Az indulás napját 1957. június 22-ben állapí­tottuk meg, hogy í­gy június 23-án hajnalban Rómában elérjük a csatlakozást Ausztrália felé. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy válogatottunk dél-amerikai útja elmarad, biztosí­tottuk esetleges válogatottjaink (Bulgária ellen) számára is a csatlakozás lehetőségét. Egy héttel későbbre foglaltunk két helyet (Mátraira és Fenyvesire „gyanakodtunk”). Erre azonban nem került sor, pedig már az eligazí­tó és segí­tségkérő angol nyelvű levelet is elkészí­tettük a két játékos számára, mivel hát Rómában, de még inkább Singapore-ban kevesen tudnak magyarul…

A legnagyobb izgalmat talán az utazási lista váltotta ki — ahogyan az ilyen utaknál lenni szokott. A 18 játékos kijelölésénél nem volt sok vita. Annál több a 4 kí­sérőnél…

Külön értekezletet kellett tartanunk a felszerelés és az öltözék megbeszélésére. Úgy döntöttünk, hogy sötétszürke „egyenruhában” utazik a csapat, tekintettel arra, hogy Ausztráliáiban ebben az időben tél van.

— De az sem árt, ha legalább megjelenésünkkel keltünk feltűnést, ha már a játékkal nem — vetette oda lesről valamelyik „gonosz”.

A téli időjárásra való tekintettel felvetődötta jäger alsó kérdésé is. Ennél a „döntő kérdésnél” igen aktí­v vita alakult ki. Nem is tudtunk egységes álláspontot kialakí­tani (bevallom, nem az első eset!). Azonban azt is meg kell mondani, hogy később az óvatosabbak jártak jól.Persze nem Karachiban, hanem Melbourne-ben.

Mivel Ausztrália és az ottani szokások meglehetősen ismeretlenek voltak a fiúk előtt, a vezetőség egy ügyes és főleg gyakorlati ismertetőt állí­tott össze minden utazó számára. Ebben szerepelt az útprogramtól, menetrendtől kezdve Ausztrália történetéig, pénz- és mértékrendszeréig, érdekesebb és figyelemre méltó szokásaikig minden, sőt a legfontosabb angol kifejezéseket is közölte az ismertető. (Persze, az más kérdés, hogy a szabályos angol kiejtést a derék ausztrálok nem honorálták kellőképpen. Ők „ausztrálul” .beszéltek. És ez egészen más. De alapos gyanúm van arra is, hogy a fiúk nem voltak eléggé szorgalmasak a fontos kifejezések elsajátí­tásában. Ezért fordulhatott azután elő, hogy só helyett például cukrot hoztak, vagy fordí­tva.)

Az utolsó akadályok

Persze, azért nem kell arra gondolni, hogy a körültekintő szervezés ellenére is nem merültek fel nehézségek.

— Ha nincs baj, majd csinálunk — szokta mondani Onódi szakosztályvezetőnk és e tréfás megjegyzésében mélységes igazság rejlik.

így hát mi is csináltunk — az IBUSZ segí­tségével. Mivel Budapest és Róma között nincs közvetlen légijárat, az IBUSZ a vonatot ajánlotta. Időközben kiderült, hogy ez további nehézségeket okozna, ezért nincs más megoldás, mint a repülő.

De mivel, merre?

Végül Németh Tibor, a sportolók IBUSZ-beli barátjának ötlete segí­tett. Felhí­vta a szovjet Aeroflot-társaságot, amelynek Moszkva és Bécs között Budapesten keresztül van járata és engedélyt kért, hogy a szovjet pilóták a menetrendszerű járat előtt egy „fekete fuvarral” elszállí­thassák Bécsbe a Ferencváros csapatát. A kérést rugalmasan kezelték (úgy látszik, a nehézségek mégis csak azért vannak, hogy megoldják őket) és közölték, hogy a Ferencváros június 22-én reggel mégis elutazhat Bécsbe, ahonnan az angol BEA-társaság irodája már biztosí­totta a továbbutazást Rómába.

Sok izgalom adódott új szerzeményünk, Friedmanszky elutazása körül is. Nemcsak a tanulmányait befejező államvizsgák miatt izgult a TF-en, de bizonytalan volt az utazása azért is, mert utólag kért ausztrál ví­zuma az indulás előtti napon még nem volt Budapesten. Már-már úgy látszott, hogy csak később tud utánunk utazni, amikor este 8 órakor Mr. Lenkford vice-konsul végre közölte Friedmanszkyval a boldogí­tó igent (reméljük ez nem az utolsó életében…), és í­gy a másnap reggeli találkozás elől elhárult az utolsó akadály is.

Búcsú Budapesttől

Verőfényes nyári napra ébredtünk június 22-én, szombaton reggel 22 boldog ember gyülekezett a MALÉV Vörösmarty téri irodája előtt.

A korán kelő kí­váncsi pesti emberek sorra megbámulták a téliesen öltözött fradistákat. Ahol felismerték a fiukat, ott nem volt baj, hiszen egy-két szóval megmagyarázhatták a szokatlan öltözéket, akit azonban nem ismertek fel, arra egészen furcsán nézegettek. A kritikusabbak az elegáns, sötét ruhába öltözöttek agyi állapotára is tettek félre nem érthető célzásokat, sőt egyesek megjegyzéseiket a közismert kézmozdulattal érthetőbbé tették. De hát mit számí­t most egy-egy megjegyzés! Még a közismerten indulatos természetű Dalnoki Jenci is csak szelí­d bárányként mosolygott a kí­váncsiskodókon.

— Csak nevessenek rajtunk, de mi utazunk Ausztráliába — hangzott a boldog önmegnyugtatás.

Persze, magunk között is volt egy-két kétkedő. Akadt olyan, aki valamiféle gonosz rászedést gyaní­tott az intézkedésben.

No, de nem volt sok időnk törődni a kí­váncsiskodókkal, mert hamarosan kiszóltak az irodából: Indulás!

Begyömöszölődtünk a szűk autóbuszba és máris az Üllői úton robogtunk Ferihegy felé. No, azért itt mégis meg kell állnunk! A, Fradi-pálya előtt néhány korán kelő lelkes drukker csoportosult, hogy még egy utolsó búcsút vegyen a hosszú útra induló „aranylábúaktól”. Közben feldobják a buszra a felszerelés-zsákokat és ismét robogunk tovább.

A Ferihegyi repülőtér nagy csarnokában most már mindenki hozzátartozói társaságában tölti azt a néhány percet, ami az indulásig hátra van. Rövid útlevél-ellenőrzés, egy kicsit (de mennyivel) hosszabb vámvizsgálat, majd egyszer csak megszólal a megafon:

— Különgép Bécs felé. Kérjük az utasokat, szálljanak be!

Ez már nekünk szól. Még egy csók, ölelés, még egy baráti kézfogás és az izgatott Fradi-vándorcirkusz (í­gy-neveztük el később a csapatot) végleg útrakél.

Az Aeroflot kétmotoros Iljusin gépében a személyzeten kí­vül nem is ül más, csak mi. Tapasztalt repülők módján helyezkednek el a fiúk. Mi persze óvatosságból magunk mellé ültetjük a légi újoncokat, hátha szükség lesz segí­tségre. Feleslegesen óvatoskodtunk. Friedmanszky is, Szigeti is nagyszerűen bí­rja az emelkedést.

— Eddig jól erősí­tettünk — hangzott valahonnan az egyik ülés mélyéből az epés megjegyzés.

Még egy utolsó pillantás Budapestre az ablakon át, aztán ködbevész szép fővárosunk. Irány Bécs!

A túracsapat tagjai:

1. Száraz István, a labdarúgó-szakosztály elnöke, csapatvezető
2. Onódi Lajos, szakosztályvezető
3. Dr. Juhász József, orvos
4. Csanádi Árpád, edző
5. Borsos Miklós, játékos
6. Dalnoki Jenő, játékos
7. Dr. Dékány Ferenc, játékos, csapatkapitány
8. Fenyvesi Máté, játékos
9. Friedmanszky Zoltán, játékos
10. Gerendás András, játékos
11. Gulyás Géza, játékos
12. Kertész Tamás, játékos
13. Kispéter Mihály, játékos
14. Láng Károly, játékos
15. Mátrai Sándor, játékos
16. Mészáros József, játékos
17. Ombódi Imre, játékos
18. Orosz Pál, játékos
19. Szigeti Ferenc, játékos
20. Tolonics Sándor, játékos
21. Vilezsál Oszkár, játékos
22. Virág József, játékos

Csanádi Árpád

(folytatjuk)