lalolib
Az erő hozza ki az erőt
A Ferencváros nehéz napokon van túl: Marbellában négy nap alatt játszott a Dinamo Kijev, a CFR CIuj és a Basel ellen. Korábbi ferencvárosi futballistákat kérdeztünk, szerintük jó-e, ha rögtön a felkészülés elején ilyen terhelést kapnak a játékosok. Ha most nem izzadnak meg a Ferencváros futballistái, akkor soha. Igaz, Marbellában nincs kánikula, sőt a nap is sűrűn eltűnik a felhők mögött, de nem is azért utaztak a fradisták Spanyolországba, hogy a hasukat süttessék – hanem azért, hogy dolgozzanak. Márpedig kemény munkából nincs hiány, elég, ha csak végignézünk az ellenfeleken. Még talán a Barcelonánál is elégedetten nyugtáznák, ha ezekkel a csapatokkal játszanának felkészülési mérkőzéseket, nemhogy az NBI hatodik helyezettjénél. De Ricardo Moniz nem vesztegeti az időt, az biztos, amint megérkezett Dél-Spanyolországba a Ferencváros, rögtön belecsaptak a lecsóba. A zöld-fehérek négy nap leforgása alatt három mérkőzést játszottak, s mindhárom ellenfél a Bajnokok Ligájában indult (igaz, a Basel a csoportkör előtt kiesett, és az Európa-ligában folytathatta). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1939/40: Quo Vadis Ferencváros? – Irány a 15. bajnoki cím!
1939. augusztus 27. Varsó, Hadsereg Stadion. Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány dirigálta magyar válogatott, Sárosival és Gyetvaival (plusz két volt zöld-fehér játékossal, Turayval és Toldival) 4:2-es vereséget szenved a lengyel válogatottól. Négy nap múlva, szeptember 1-én, hajnali 4 óra 55 perckor a hitleri Németország hadüzenet nélkül megtámadja Lengyelországot, a danzigi korridor miatt két nappal korábban elrendelt lengyel mozgósításokra válaszul. Ezzel elkezdődik a XX. századi történelmünk második világégése. Vajon a válogatott mérkőzésen a játékosok tudták, hogy már az ajtón kopogtat a halál és a borzalom? A varsói vereség után néhány nappal nem csak a légiriadó szirénái szólaltak meg, hanem a magyar labdarúgás felett is megkongatták a vészharangot. Pedig csak egy év telt el a nagyszerű VB ezüst óta, de 1939-ben egyetlen mérkőzést sem tudott nyerni a válogatott. Vajon mi történt? Korszakváltás vagy a háború szele sodorta a szakadék szélére a magyar focit? És mi lesz a bajnoksággal és mi lesz az egész harmincas éveket uraló Ferencvárossal az 1939/40-es idényben? Bajnoki címeinket bemutató sorozatunkban erre keressük a választ. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Visszajátszás: Égig érő Üllői úti fák
Egy régi római bölcselet szerint az emlékek házába csak akkor kérjünk bebocsájtást, ha biztosak vagyunk abban, hogy az ajtó mögött nem Nero császár vár minket, mert akkor nem a szépre fogunk emlékezni, hanem a saját halálunkra. Amióta tudom, hogy a Sport-tv műsorra tűzi a Ferencváros 1995-s BL csoportkörének a mérkőzéseit számos gondolat és érzés kerített hatalmába és úgy gondoltam, ha ezeket nem írom ki magamból, akkor talán én sem leszek biztos abban, hogy az ajtó mögött nem Nero császár fog várni rám. Talán elsőre suta és talán nehezen is érthető a hasonlat, hiszen mégis csak egy olyan sorozatra fogunk emlékezni, mely sokunk számára egyet jelent a Fradizmussal, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb sikerével (azóta is csak egyszer sikerült a Debrecennek az „ismétlés”). Ezek után miért is tartok egy kicsit a visszajátszástól? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Országomat” egy gólért!
Amikor William Shakespeare az XVI. század végén megírta a világirodalom egyik leghosszabb színházi darabját, a III. Richardot és vele létrehozta a drámát, talán még ő sem gondolta, hogy ez a műfaji megjelölés mennyire be fog épülni a mindennapokba. Mert lenyűgöző a „Rózsák háborúja” utáni angol történelem egyik legvéresebb királyának a története, és aki egyszer is végig olvasta vagy végignézte a drámát színpadon vagy filmen (van aki nem emlékezik Laurence Olivier alakítására?) az biztos benne, hogy a drámaiság itt kezdődik, és valószínűleg ott befejeződik be, amikor is elhangzik a király kétségbeesett fohásza a vesztes csata után, hogy „országomat egy lóért!”. 2012. december 2-án, advent első vasárnapján az Üllői úton, szitáló esőben, fázósan toporogva a lelátón, a mérkőzés 53. percében, kétgólos vendég vezetésnél, amikor Böde lövése a kapu belső éléről nem befele, hanem kifele pattant, több ezer Fradi szurkoló érezhette azt, amit III. Richard. Csak mi nem lóért, hanem gólért fohászkodtunk! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyezések a fotelból – A vidéki „átok” tovább tart
Hivatalos megfogalmazás szerint az ismert legkisebb mikroorganizmusokat nevezik vírusnak, mely első hallásra nem tűnik veszélyesnek, de ha figyelembe vesszük, hogy az elnevezés a méreg szóból ered, máris nem olyan kellemes dolog, ha ezekből néhány az ember szervezetébe költözik. Ráadásul úgy, hogy még bebocsájtást sem kér, nem csönget, nem kopogtat az ajtón, csak ránk ront és képes arra, amire eddig nem nagyon volt példa az életemben: nem láttam a Fradi mérkőzését. Ez meg talán a láznál és a hidegrázásnál is betegebbé tett, még annak ellenére is, hogy utólag talán jobb volt, hogy nem láttam a Kaposvár elleni mérkőzést. Pedig amikor győzött a szenvedély felett a hidegrázás, azzal a reménnyel burkoltam be magam minden létező melegítővel, hogy ha felébredek, a jó hírek hallatán a vírus is eltűnik a szervezetemből. Tévedtem, melyből nem is az fájt legjobban, hogy még néhány napig „szenvednem” kellett a betegségtől, hanem az, hogy az a „monizi” folyamat mely a Debrecen ellen érte el a csúcspontját, egy váratlan vereség után labilissá kezdett válni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A megszállott
Az egyik ferencvárosi legenda mondta néhány hete, hangjában némi rossz érzéssel, hogy az ifjú pályakezdő edzőkollégáknak érdemes volna tanulmányozniuk Ricardo Moniz munkastílusát. Mert nem úgy van az, tette hozzá, hogy kimegy a pályára a szakmáját még csak kóstolgató tréner, aztán lenyomja, ledarálja egy óra húsz perc alatt az egészet, s közben ücsörög a kispadon, onnan osztja az észt és az utasításokat. Ricardo Moniz, ahogy mondani szokták, felkavarta az állóvizet. Magam nem vagyok különösebben híve a külföldi edzők idehozatalának, járt már nálunk megannyi nevesincs szaki, aki csak nagyobbá tette a magyar klubokban uralkodó káoszt.
A Fradi holland trénere egyelőre bomba igazolásnak tűnik. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy varázslatos este története
2012. november 11. Budapest, 18 óra 45 perc, helyszín az Üllői út-Könyves Kálmán úti aluljáró. Talán egy gombostűt sem lehetne leejteni, az ütött-kopott helyiség zöld-fehérbe öltözött. Zeng-zúg a „Hajrá Fradi” és a „Győzelem a Ferencvárosé”, majd egy öblös hang mindenkit ugrálásra „kényszerít”, mert aki nem ugrál, az ugye …, vagy füttyszó, de azt írásban nem tudom produkálni. A parancsszóra mindenki engedelmeskedik, közben feszülnek a zászlók, ismeretlenek ölelkeznek és pacsiznak össze, egy hat éves srác a papa nyakában ülve telefonál, valószínűleg anyának üzeni, hogy minden rendben van, győztünk, itt vagyunk az aluljáróban és annyi, de annyi boldog ember van körülöttem! Közben befut a metró, egy újabb „adag” embertömeg akarna „áthajtani” az aluljárón, de a kijáratnál megtorpannak. Amerre néznek, csak zöldek látnak. Egy fiatal lány szét is tárja a karját: „Mi a fene van itt?” – kérdezi ámultan, mire egy tiszta zöldbe öltözött fiatal srác odarohan, felkapja egy pillanatra, de egyből el is engedni és öblös hangján, teli torokkal közli a rémült tömeggel: „Emberek, győzött a Ferencváros!”
Feljegyzések a fotelból – Szomorkás mesedélután
Jegyzetírás előtt voltam már nehéz helyzetben eddig is. Ilyenkor csak nézem az előttem villogó kurzort, próbálom az agyamat munkára fogni, de most tényleg lestoppoltam. Szeretnék magyarázatot találni a látottakra, de még annyira a vereség hatása alatt vagyok, hogy csak okoskodni tudnék. Annak meg semmi értelme, így az lenne a legjobb, ha abbahagynám az egészet. Csak közölném a száraz tényeket, hozzátenném, hogy nagyon csalódott vagyok és kész. Csak hát a mérkőzés rövid összefoglalóját szerkesztőtársam már kitette, aztán a csalódottságom is csupán az eredmény miatt van. A játékkal most sem volt gond, kivétel a hátsó alakzatot, mely ismét összehozta a szokásos mesékbe illő gólokat. Elől meg ismét kihagytuk azt is, amit talán a mesékben sem szabadna, hiszen a végén mindig a jónak kéne győznie. Legalábbis a Grimm testvéreknél ezt szoktuk meg. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Baráti múltidézés – III. TempóFradi találkozó
Magunkról ritkán szoktunk írni. Egyrészt az oldal nem a szerkesztők munkájáról szól, hanem annak eredményéről, arról a dicsőséges és varázslatos 113 esztendőről mely a világon elismert csapattá tette a Ferencvárost. Másrészt ez a legnehezebb feladat és bár tudjuk a helyünket a Ferencvároson belül (erre már többször kaptunk „intő” jeleket), de tudjuk azt is, hogy az eltelt három év alatt mit tettünk le a zöld-fehér asztalra. Az, hogy ez sok vagy kevés, szintén nem nekünk kell eldönteni, de mindezek ellenére azért dolgozik bennünk a kíváncsiság, hogy időnként „leltárt” készítsünk és megkeressük azokat egy baráti találkozásra, akik segítették a munkánkat. Ennek a jegyében került megrendezésre a harmadik Tempó Fradi találkozó, amit szerkesztőtársam nemes egyszerűséggel csak „író-olvasó” találkozónak hív, de ami már tavaly is egy baráti találkozóvá, egy nosztalgikus utazássá, egy anekdota gyűjtéssé vált. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Vastapssal kísért döntetlen
Amikor fél öt tájékán felálltunk a Tempó Fradi Szerkesztősége által szervezett baráti találkozó asztalától és elköszöntünk egymástól, az első gondolatom azt volt, hogy talán ma nem kéne meccsre menni, sőt az lenne a legjobb, ha el is halasztanák a Győr elleni bajnokit. Nem a szemerkélő eső és a váratlanul ránk törő hideg próbált eltántorítani, hiszen ültünk mi már szakadó esőben is a Szentély lelátóján, hanem azalatt a közel öt óra alatt amíg együtt voltunk, annyi történelem „szakadt” ránk, mintha Róma utcáin sétálgatnánk és amerre nézünk, ahová lépünk, ott közel kétezer év emléke vigyázza a jelenünket. Az asztalnál „csak” 113 évre emlékeztünk, sőt igazán az ötvenes évektől a BL időszakig ülték körül az emlékezők az asztalunkat, de így is annyi élménnyel és tárgyi emlékkel lettünk gazdagabbak (természetesen erről a találkozóról még írni fogunk), hogy a végén tényleg úgy gondoltam, ezt csak egy győzelemmel szabad zárni. Sőt abban is biztos voltam, hogy ha esetleg kikapunk (valljuk be őszintén, néhány pillanat erejéig mindannyian eljátszottunk ezzel a gondolattal is), akkor sem fogom megélni tragikusan (ahogy szoktam), mert az agyam ösztönösen el fogja nyomni a kudarc élményét és helyette azokat az órákat fogja elővenni, melyek „újraélésétől” még másnap is elfog egy kellemes bizsergető borzongás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
