A Riói karneválhoz még nem volt szerencsém, de a Velencei karnevált már átélhettem, de ezek meg sem közelí­tették azt a parádét és hangulatot mely az 1991/92-es bajnoki cí­münket ünnepelte. Az idők folyamán már legendássá váló diósgyőri menet, majd a Szentélyben tartott „népünnepély” olyan felejthetetlen élménnyé vált azok számára, akik átélték, hogy örökre meghatározta a Fradihoz fűződő viszonyunkat. Ettől a naptól kezdve szinte minden új értelmet kapott, ettől a naptól kezdve elég volt Diósgyőr irányába közlekednünk, szinte minden kilométerkőhöz egy 1992. június 20-i (sokak számára akik „eltévedtek” a forgatagban, már június 21-i) élmény társult.

Néhány hónappal később, egy bajnoki mérkőzés előtt mesélte el a következő történetet az egyik szurkoló. A kocsijuk Mezőkövesdnél lerobbant és a javí­tás után már csak nagy késéssel tudtak a karaván után menni. Néhány kilométer után egy zöld-fehér sállal integető stopposra lettek figyelmesek és mivel volt hely még az autóban, és egy Fradista egy másik Fradistát nem hagy az útszélen, természetesen felvették. A meglepetés akkor érte őket, amikor néhány perces beszélgetés után kiderült, hogy a stoppoló nem is Fradi szurkoló volt, csak találta a sálat és úgy gondolta, hogy azzal kezd integetni hamarabb célba ér. A „csel” sikerült. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Még szinte el sem kezdtem az 1991 őszi beszámoló í­rását, már azon járt az agyam, hogy vajon mivel is fogom indí­tani az 1992 tavaszi nagy menetelést.

Először önkéntelenül egy kí­nai nagy menetelés jutott az eszembe, de mivel annak semmilyen sportvonzata nem volt (legfeljebb a közel 10 ezer km-es gyaloglás), ráadásul a földrajzi és a politikai távolság is túl nagynak számí­t, í­gy lehettem erről a kissé erőltetett hasonlatról. Utána egy kedvenc játékom jutott eszembe, mely arról szokott szólni, hogy beleülök H.G.Wells időgépébe és egy képzeletbeli utazásra indulok a történelem évszázadaiban. De mivel ezek az „utazások” főleg az ókori Egyiptom és a Római Birodalom időszakába szoktak vezetni, és semmivel sem köthetők 1992 tavaszához, í­gy erről is hamar letettem. Ráadásul teljesen fölösleges is lenne egy időgépbe ülnöm, hiszen 1992 tavaszának minden pillanatát együtt éltem át a csapattal és azon több százezer Fradi szurkolóval, akiknek egy olyan „csodában” volt részük, melyre már 10 éve vártunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

1991 nyara forrón köszöntött ránk. Bajnoki szünet lévén a szurkolók ví­zpartra vagy a hűvösnek vélt szobákba menekültek. Megpróbáltuk legyőzni a hőséget és a Balatoni nyár nyüzsgő kavalkádjában szerettük volna teljesen kikapcsolni az agyunkat és nem gondolni arra, hogy a “szomszédunkban” kitört a háború, hogy 1991 nyarán éppen Vukovár ostromára készültek a szerb szabad milí­ciák. A rendszerváltás bizsergető fuvallata is messzire szállt és váratlanul csak azon kaptuk magukat, hogy egy puskaporos hordó tetején ülünk és amiről szüleink negyvenhat éve azt gondolták, hogy még egyszer nem fordulhat elő, az egyszer csak belátható közelségbe került. Ezt leginkább a déli határszélén élték meg a legkritikusabban, hiszen a csendes nyári éjszakába sűrűn rondí­tottak be a tüzérségi lövedékek morajlása. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A tavaszi bajnoki szezonkezdést mindig jobban kedveltem mindennél. A tél csikorgó szorí­tását lerázva magunkról, a tavaszi simogató napsütés eleve erőt ad, feltölt minket friss energiával. A csillagászati tavasz kezdete nem csak azt jelenti, hogy ilyenkor a Nap az Egyenlí­tő magasságában halad át az égen, és sugarai merőlegesek a föld forgástengelyére, hanem azt is, hogy megtelik a szí­vünk új reményekkel, vagy ahogy a költő fogalmazott: „minden tél szí­vében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.” Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →