A szerelmes jobbfedezet és a miniszter papa telefonja…

Álomszerűen kamatoz­tak „a Káplár utcai es­ték”, Rudas Feri első igazi edzői nekirugasz­kodását a Láng Gépgyár együttesénél sikerek sora kí­sérte.

Szinte maga sem akart hinni a szemének, amikor azt látta, hogy egy remekül sikerült felkészülés után az NB II-ben akkor újoncnak számí­tó, „tipikus pesti kiscsapat” sorra nye­ri mérkőzéseit, s a táblázat tetejéről néz vissza olyan együttesekre, ame­lyeknek részint nagy múltjuk és ha­gyományaik voltak már akkor az NB I-ben, s amelyek háttérbázisát (az amúgy egyáltalán nem szegény…) Láng Gépgyár lehetőségivel egy la­pon sem lehetett emlí­teni

Egészséges óvatossága, persze, most sem hagyta el, csak úgy í­rta alá edzői szerződését, hogy közben a pasaréti Sport presszó vezetését is megtartotta, s bár a korábbinál ért­hetően, összehasonlí­thatatlanul ke­vesebbet töltött az üzletben, ment az akkor már (szinte) magától.

Ezekben a hónapokban az volt szá­mára a legfontosabb, hogy a futballis­taként megszerzett hí­rét, nevét, tekin­télyét, veretes múltját, s az emberek­ben róla élő képet egy olyan hallatla­nul népszerűtlen pályán legyen ké­pes megtartani, ahol néha még a leg­nagyobb tudásúak is elbuknak, hiszen sokszor elég néhány rosszul sikerült meccs, s a szurkolók már el is felejtet­ték, hogy most éppen hajdani futballis­ta-kedvencüket „hülyézik” kórusban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Garrincha a Népstadionban, edzőiskola a Káplár utcában…”

1956 persze, lényegesen többet jelentett a magyar nép sorsának alakulásában, minthogy néhány ősfradista egy étteremben, egy bárban, vagy egy eszpresszóban összehajol, elénekel néhány magyar nótát, majd úgy dönt, ők bizony nem hagyják el az országot.

Voltak, akik egészen másként gondolkoztak, de akár ment valaki, akár maradt, az mindenesetre vitat­hatatlan, hogy a forradalom a ma­gyar futball történelmébe is í­rt egy meglehetősen hosszú, tanulságokkal teli és nagyon izgalmas fejezetet.

A magyar bajnokság 1901 óta í­ródó történetében először – 1944 őszének egészen extrém, világhá­borús körülményeitől eltekintve – csak 1956-ban nem lehetett befe­jezni a bajnokságot. (Amikor a ver­sengés félbeszakadt a Bp. Honvéd állt az élen, de a Vörös Lobogónak például még négy meccse is hátra volt, ha valamennyit megnyeri, ak­kor Hidegkutiék a bajnokok, no, de az október 21-i játéknap után a for­radalom hatására elmaradnak a ki­í­rt mérkőzések – az élcsapatok kül­földre mennek -, s legközelebb csak a következő esztendő márciusában lépnek pályára bajnoki pontokért.)

Rudas Feri és apám, per­sze nem csak kenyé­rért álltak sorba azok­ban az október végi és november eleji napok­ban (miként arról az előző fejezet­ben szó esett), volt ennél fontosabb dolguk is.

Ősöm naplóbejegyzése arról ta­núskodik, hogy október utolsó nap­ján Kispéter Mihálynál járnak láto­gatóban, a téma: „Az FTC újraalakí­­tása”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”

Az 1956-os esztendő re­mekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Ven­déglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bi­zonyos” eset (volt belőle megszám­lálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzskö­zönsége” is közülük verbuválódott.

A csapat jó erőkből állt, az „öreg­fiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzé­seket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a baj­nokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.

Feri munkájával minden tekin­tetben elégedettek voltak az Egyet­értés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabel­la élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében tré­nerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tud­tak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bő­ven pluszban legyen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…

1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott gól­lal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a vi­lág legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.

A csapatnak volt 12-13 olyan fut­ballistája, akik közül a kezdőnek szá­mí­tó 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte vál­toztatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, ami­ről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak kö­zül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pe­dig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvá­rosi dominancia a nemzeti 11-ben.

Henni, Rudas, Lakat, Budai, Ko­csis, Deák és Czibor még í­gy is rend­szeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kis­pestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpest­ben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy he­lyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelí­tő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amely­re végül ki sem utaztunk… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”

1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még ak­kor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemle­getett találkozóknak.

Márpedig Rudas Feri akkori üzle­tének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagy­tak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás ér­zés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki elevení­ti fel, aki nem csak látta, ha­nem alakí­totta is a történéseket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsí­ros kenyér is…”

Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kí­nt volt a találko­zón annak ellenére, hogy fia eltiltá­sa miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesí­tette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld­-fehérben ez a kilencven perc az utol­só számára…) elkezdte megterí­teni a bajnoki bankett asztalait…

Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsí­ros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorá­val is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Hat percenként egy gól, avagy a felnőtté válás kora…”

1941 után 1955 volt az első olyan esztendő Rudas Ferenc életében, amelynek már nem a Ferencváros (ÉDOSZ, Kinizsi…) játékosaként vágott neki.

A „boldog  békeidőkhöz” képest egy minden szempontból fakószürke magyar valóság kellős közepébe csöppent, amely egészen más hétköznapokat tartogatott egy volt sokszoros válogatott Fradi játékos számára, mint amilyeneket (megjegyzem: ugyanazok a hétköznapok…) tartogatott volna, ha még mindig NB I-es futballistának mondhatja magát.

Maga az esztendő olyan futballparádéval kezdődik, amelyet Feri sem tud kihagyni: az 1954-es bajnokságból elmaradt (még áprilisban, a 6. fordulóban kellett volna lejátszani) Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzésre, január 9-én, a Fradi pályán (hol másutt?…) kerül sor. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Elviszünk, ha te leszel a szertáros…”

Azt hinné az ember, hogy egy olyan ősfradistát, mint amilyen Rudas Ferenc, annál nagyobb megaláztatás, mint­hogy a szemébe mondják „nem szá­mí­tunk tovább a játékodra…” nem érhet, ám ez egy csapásra már-már a dicséret és az elismerés rangjára emelkedik, ha a folytatást megis­merjük.

A Fradi 1955 januárjában mexikói túrára készülődött.

Hatalmas dolog volt ez akkori­ban, hiszen túl azon, hogy az egysze­rű, hétköznapi emberek gyakorlati­lag ki sem tehették a lábukat az or­szágból, a kivételek közé is csak az élsportolók (közülük is kiemelten a futballisták) és a nemzetközi rangú művészek tartoztak.

1950-ben (már ÉDOSZ-ként) egy prágai Húsvéti tornán való részvé­telre kapnak engedélyt, aztán 1951 januárja és 1953 júliusa között (Bp. Kinizsi néven) egyáltalán nem utaz­nak külföldre. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →