Az emlékek szárnyán – A siófoki első gól
Az emlékek néha furcsa játékot űznek velünk. Néha úgy törnek elő, hogy nem is keressük őket, nem is próbáljuk előhívni őket az „archívumunkból”. Tudom, hogy sok agykutató szerint ez soha sem véletlen, hiszen az agyunk azon részén mely elraktározza a múlt képeit, van egy ösztönös kapcsoló, melyet ha megnyomunk, az azonnal munkához lát és megkeresi azt, ami éppen foglalkoztat bennünket. Ehhez meg elég lehet egy szó, vagy elég lehet egy pillanat. Még akkor így van, ha abban a pillanatban éppen más emlékek telepednek ránk és igazán nem is szeretnénk azt, hogy egy másik emlékkép kizökkentsen abból, amely egész lényünket behálózta.
Hajnalban egy ilyen villanás ébresztett. Mikor kinyitottam a szemem és az elmúlt napokhoz hasonlóan nem a várt emlékkép fogadott, egy pillanatig még rosszul is éreztem magam. Vissza akartam aludni, egyszerűen nem akartam tudomást szerezni arról, hogy nem csak egyetlen emlékkép uralhatja a gondolataimat. Pedig belül tudtam, hogy ez szándékos, hogy ez egy üzenet, ez egy olyan pillanat, amiért tényleg érdemes végleg kinyitni a szemem és néhány pillanat erejéig hagyni, hogy átvegye az irányítást a gondolataim felett.
Annyira már sikerült megismerni önmagam, hogy tudjam, történjen bármilyen tragédia is az életemben, van egy hely ahol megnyugvást találok. Van egy hely ahová ha belépek pillanatok alatt átölel a szeretet. Van egy klub, van egy csapat, van egy szín, mely sokunk életét határozza meg. És néha akkor próbál segíteni, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ahogy pénteken is tette, bár nem lehetettem ott személyesen, de a kezemben szorongatott sálammal, beszippantva a meccs hangulatának minden rezdülését 90 percig elfelejtette velem a hét keserű valóságát. Akkor is tudta, hogy segíteni kell, mert a Fradizmusunk nem csak arról szól, hogy önfeledten ünnepeljünk, és nem csak arról, hogy méltón emlékezzünk, hanem arról is, hogy ha kell, hívjuk segítségül saját lelkünk ápolására.
Ahogy pénteken jött és segített, úgy ma hajnalban is azért ébresztett, hogy felvillantson egy képet, egy nagyszerű gólt, mely után úgyis a gép elé kényszerítem magam és megpróbálom megfejteni azt, ami úgy sem fog sikerülni, hiszen van még néhány olyan töredék az emberi lét tudományában, amit szerencsére, még nem sikerült megfejtenünk.
A héten újabb forduló, egy újabb akadály leküzdése vár a csapatra Siófokon. Már napok óta lesem a belső fórumunkat, hátha szerkesztőtársam meglep egy muzeális sportújsággal. Annak ellenére vártam, hogy tudom, a Siófok nem tartozik a legnagyobb ellenfeleink közé (bár jó néhányszor megtréfált bennünket) és nem is rendelkezik olyan bajnoki múlttal, mint számos ellenfelünk. Bár az első meccsünket 1956-ban játszottuk (Bp.Kinizsi néven) ellenük, de igazán csak a nyolcvanas évek közepétől tűnt fel a Balaton parti együttes a magyar labdarúgás térképén. A hajnali emlékkép ezen a hiányon próbált segíteni. Nem egy újságot varázsolt elém, hiszen erre talán még ő sem képes, de egy gólt igen, mely nem csak arról nevezetes, hogy a 2002/2003-as bajnokság első Fradi gólja volt, hanem arról is, hogy ez a találat Tököli Attila első Fradi gólját is jelentette. És a Siófok ellen szerezte, 2002. június 27-én, mely merő véletlenségből a nevem napja is. Ennyi véletlen meg nem történik a semmiből.
Mivel Attila gólja még tíz éves sincs, mely a Fradi múltjában egy villanás csupán, biztosan sokan emlékeznek rá. A bajnokságot Garami Józsi bácsi irányításával kezdtük, olyan játékosokkal mint Lipcsei, Dragóner, Gyepes, Kriston, Gera, Kapic, Leandro és az „új fiú” Tököli Attila. A mérkőzés előtt Töki gólt ígért, amit be is tartott. A második félidőben egy remek indítás után betört a tizenhatosan belülre és ballal kilőtte a hosszú sarkot. Tököli Attila pályafutása csúcsán került hozzánk, összesen 103 mérkőzést játszott melyen 69 gólt szerzett! Valószínűleg ő volt a Fradi utolsó igazi középcsatára, aki jelenleg is aktív játékos, kár, hogy már nem a Ferencvárost erősíti.
Ettől függetlenül gólja felejthetetlen marad, egyrészt mert az első volt, másrészt mert az emlékeimben épp most jött elő, célzottan és irányítva. Mert bár a helyezést figyelembe véve nem lehet gond a Siófok legyőzése, ismerve a „balatoni kirándulásaink” nem mindig verőfényes múltját, nem lesz könnyű mérkőzés. Győzni kell, mert a pénteki „visszavágó” után szombaton is egy visszavágó fog következni. Még akkor is, ha a Dózsa elleni siker után már a három pont fontosságát ecseteltük, de biztos vagyok benne, hogy belül „mindenki aki zöld-fehér”, elégtételt is érzett. A Siófoknak is tartozunk az őszi hazai vereségért, a magyar kupa kiesésért. Tudom, ez nem revans és nem is bosszú kérdése.
Ez három pont kérdése, mely reményeim szerint nem az emlékek szárnyán fog megszületni, hanem a csapat fogja teljesíteni.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?