Utazás a tizenhatos mélyére

“Persze akinek az élete ennyire át van szőve a futballal, az nem tud nem szurkoló lenni. Én úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker. A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerűbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő.

Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna. Az unokabátyám például Honvéd-drukker volt, igaz, kizárólag Tichy Lajos miatt, és Tichyt a legvadabb Albert-hí­vő is akceptálta. Vannak rüsztök és bal lábak, melyeket egyszerűen akceptálni kell. Minden ellenkező finom elgondolás ellenére az ember nem azért drukkol egy csapatnak, mert a csapat jó, hanem mert a miénk.

…

Szurkolói létem legfényesebb pillanatai a Fradihoz és Alberthez fűződnek. Albert Flórián, a Flóri, a megteste­sült, földre szállt 9-es, 1968-ban az Év Játékosa Európában, még Brazí­liában is előre köszöntek neki. A kliséknek meg­felelően apámmal jártam meccsre, a virsli í­ze, a rossz, de mégis jó mustáré, a sör keserű büdöse – mindmáig jelen­valók, ahogy azt Proust előí­rja. De főként az a mozdulat van meg, ahogy többtí­zezred magammal egyszer csak meg­emelkedünk, még magunk sem tudjuk, hová vezet ez, hogy mindjárt állni és ágaskodni fogunk, nyakunk nyújtogatva, szájunk kicsit elnyí­lva, és az egész tribün egyszerre sóhajt vagy csak levegőt vesz (Istenem, de régen hallhattuk ezt a csodás zajt, ezt a csöndes, erős zúgást, finom tombolást, ezt az izgatott, tárgyszerű, bensőséges szurkolást). S mind­ez miért? Mindez azért, mert a Flóri a félpályánál labdát kapott, s miután felső teste enyhén előredőlt, kezét, karját, főként a balt, akár egy szárnyat megemelte, jó okkal fölté­telezhettük, hogy elindul, hogy elkezd szlalomozni, s előt­te csupán öt védő volt. Négy darab esetében ez biztos gól, ötnél nem tudni, ötnél reménykedni kell. A remény állí­­tott föl ott minket. Ez nincs. A világból kihalt ez a mozdu­lat, ez az emelkedés. Ki ne szotyolázna blazí­rtan tovább, ha a félpályánál szöszmötölnek?

…

Albert mellett a másik félisten Varga Zoltán volt (aki­nek a nem-isteni másik felét az európai focirajongó a haj­dani berlini Hertha-bundabotrányból ismerheti). A Zoli. Albert volt az érettebb, a nagyobb, Varga a zseniálisabb, az új. Szemmel nem lehetett követni, amit csinált, hisz ha ev­vel a lábával cselez, a másikkal támaszkodik, akkor kell még egy harmadiknak is lenni stb. Megjelent például általa egy olyan lövésszerű passz, ami addig hiányzott a teremtésből. Ma szakmai közhely, még a hátvédek is tudják.

Varga 1968-ban a mexikói olimpián kint maradt. Az új­ságok azt í­rták, cserbenhagyta a csapatát, az országát. De én nem ezért fakadtam sí­rva a hódmezővásárhelyi lakta­nyaudvaron – épp az egyetem előtti katonaévemet töltve gyakoroltam, hogy miként mérjek megsemmisí­tő csapást az imperialistákra, ha azok megsemmisí­tő csapást mérné­nek ránk – hanem a világot sirattam (azon belül persze főként magamat), nem, ilyen nincs, ez lehetetlen, a világ nem lehet olyan, hogy a Vargazoli (egy szó!) csak úgy el­megy belőle, a csalódás tárgya a világ volt, nem Varga, és amikor odalépett hozzám egy népi demokratikus őrnagy, hogy mit kaszinózok én itten, mért nem vagyok a száza­domnál, akkor akár egy szánalmas civil, elküldtem őt csön­desen a francba, pedig tudtam róla, hogy veszélyes vadál­lat, de valamiképp megérezte, hogy magasabb erők hatá­sa alatt állok, és nem csinált botrányt, legyintett, aludja ki magát, katona, és otthagyott.”

(Részletek a könyvből)

Szerző: Esterházy Péter

Kiadó: Magvető (2006)