Jegyzet
Heti zöld(ségek)
Az elmúlt hetek eseményei után azt gondoltam, olyan túl nagy meglepetést már nem tud szolgáltatni kedvenc csapatom. Ismét tévedtem. Nem először, és sajnos valószínűleg, nem is utoljára. Pedig tudhatnám, hogy Murphy szerint tévedni emberi dolog, de sajnos megbocsájthatatlan. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Egy kaposvári emlék
Amikor elolvastam K@rcsi bejegyzését és először megpillantottam az 1977-es újságot egy személyes emlék merengett fel a múltból. Olyan erőteljesen jöttek elő az emlékezés képei, hogy percekig egy különleges, és varázslatos érzés kerített hatalmába.
Az 1977-es emlékek duplán fontosak számomra. Az érettségim éve volt és a felkészülés jegyében, szeretett osztályfőnököm, Teréz néni úgy döntött, hogy egy Nyugat-Magyarországi történelmi kirándulással próbálja enyhíti az érettségi izgalmát. Csodás körút volt, mely keretén belül ellátogattunk Kaposvárra is, ha jól emlékszem a Rippl-Rónai villát és a Hősök templomát néztük meg, bár lehet, hogy keverem, mert a kaposvári kirándulás más miatt maradt emlékezetes. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Gondolatok a pokol tornácáról
Fradissimo mondta nekem a Paksi mérkőzés után, hogy most egy ideig a Fradi dicső múltjához fog fordulni egy kis erőgyűjtéshez. A csalódásunk pénteken még tovább fokozódott. A mérkőzés után, mint fotelszurkoló megpróbáltam túltenni magam az újabb fiaskón, de már a cikk írásakor tudtam, ez nagyon nehéz lesz. Annak ellenére, hogy tudtam azt is, hogy általában nem szoktam sokáig rágódni a csontokon, inkább odaadom szomszédom Füles kutyájának – mert ő még örül is neki -, és megpróbálom saját magam érzéseit és vágyait békésebb és főleg reménykedőbb mederbe terelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Hol itt az igazság?
Mivel a vasárnapi napomat főleg a PC előtt töltöttem, így volt időm különböző fórumokat olvasgatni. Nem voltam a géphez ragadva, csak a fotelem után most a derekam mondta fel a szolgálatot, így a fűnyírás helyett az egeremet dolgoztattam meg. Bár ne tettem volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Érzések
Egy hozzászólás, amely tartalmánál fogva igazán megérdemli, hogy önálló bejegyzés legyen. Köszönjük! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Időtlen időkig
Vasárnap reggeltől egyforma gondolattal ébredek. Bevillan egy régen látott film története, igazából a címére sem emlékszem, csak a két főszereplőre, Bill Murrayre és főleg Andy McDowellre. A film arról szól, hogy Bill minden reggel úgy ébred fel, hogy mindig ugyanaz a nap van és mindig ugyanazokat az eseményeket éli meg újra és újra.
Ezek után valószínűleg mindenkinek azonnal beugrik, hogy a gondolataim miért is járnak éppen ezen a történeten. Milyen jó lenne, hogy minden nap augusztus 1-jével ébrednénk. Milyen jó lenne, ha minden nap átélhetnénk azokat a pillanatokat.
Kezdődött a feszült várakozással, a visszaszámolt percekkel, a készülődés izgalmával, majd beteljesedett az egész mérkőzés fergeteges hangulatával.
Ahogy eljátszottam a gondolattal, egyre több részlet rémlett fel a filmmel kapcsolatban és rájöttem arra is, hogy mégsem szeretnék Bill bőrébe bújni.
Az ok nagyon egyszerű. Miért gondolom azt, hogy a Zete elleni mérkőzést kell állandóan átélnem? Bár fantasztikus volt, de én többet akarok. Még több ilyen mérkőzést, még több ilyen hangulatos, varázslatos estét. Főleg úgy, hogy elmúlt negyven évben is volt részem hasonló élményekben. Sőt, ha a Diósgyőr-Szentély között megtett autóskalandra vagy az azt követő ünnepségre gondolok, még fölözték is a szombati élményt. Ettől függetlenül mégis napokon keresztül járt a fejemben az ötlet az állandó szombattal való ébredésről. Az okát is tudom.
Mert, most ismét nagyon jó Fradistának lenni. Mindig is jó volt, de az elmúlt évek gyötrelmei után, most mégis mást jelentett. Visszahozta a régi élményeket is.
Mert, most ismét jó volt ismerősökkel találkozni, jó volt a reggeli meleg kifliért bemenni a boltba, és mintha az eladó kislány is kedvesebben mosolygott, mint általában, öröm volt hallani az újságostól vasárnap reggel, hogy – a Sportújság, az bizony elfogyott. Tudja, a Fradi miatt.
Ma reggel – bár még titokban reménykedtem abba, hogy megint szombat van -, amikor betértem a kisboltba, egy ismerőssel futottam össze, aki egyből nekem is szegezte a kérdést: – a tegnapi henger után mire lesztek képesek pénteken?
Csodáltam a kérdését, mert eddig, ha találkoztunk mindig a horgászélményeivel traktált, de úgy látszik mindenhol beköszöntött a szép, új világ.
Vissza is zökkentem a normál kerékvágásba. Elfeledtem Bill Murrayt, az állandóan ismétlődő napot, mely egy idő után, bármennyire is csodálatos volt, unalmassá, egyhangú válik. Egyedül Andy McDowell varázslatos mosolyát nehéz feledni, de ez megint egy más történet.
A menetelés tegnap folytatódott, az esti Liga-kupamérkőzésen egy félidő alatt rámoltunk be egy négyest. Nem értékelem túl, a helyén kell kezelni ezt a győzelmet is, de a tanulságokat azért le lehet vonni. A „B” csapatok küzdelmében ennyivel vagyunk jobbak.
A tegnapi napon, a testvérfórumon egy komment figyelmeztetett: hogy visszább az agarakkal, nehogy kellemetlen csalódásban legyenk részünk. Válaszomban neki azt írtam, és most sem tudnék más felelni rá: ma még nincs kedvem visszafogni az agaraimat. Ma még ünnepelni akarok, ma még sütkérezni akarok a közös örömben és nem hagyom, hogy ebbe bárki is belerondítson.
Holnaptól már jöhet a munka, kezdődhet a féltés a pénteki mérkőzés miatt. Már látom előre a sorsom. Mert időtlen időkig benne vagyunk ebben a körforgásba, és bár szerencsénkre nem ismétlődnek a napok, mint a filmben, de aki egyszer is belekóstolt ebbe a csodálatos hangulatba, képtelen kilépni belőle.
Lalolib
Hét nap az új élet kezdetéig
Robert Merle világhírű regényében csak két nap az élet, és a történet is a második világháborúban játszódik a napsütötte tengerparton, mondókám egy kicsit mégis asszociál az akkori történésekkel. Itt most hét napról van szó, és valójában nem az életünk függ tőle annak ellenére, hogy lélegzetvisszafojtva várjuk a tényleges bajnoki rajtot a Szentélyben.
Azt, hogy az elmúlt három évben az életünkért harcoltunk, már senki sem vitatja. Voltak olyan erők, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy végleg eltűnjön a három E betű a magyar foci térképéről. De az erejével nem számoltak.
Nem számoltak az Erkölccsel, mely több mint száz éve vigyázta a zöld-fehér címert. Mert a mi erkölcsünk nem egyenlő a kizárást, a megszűnést akarók táborával. A Mi erkölcsi nagyságunk az, hogy rátaláltunk arra, amit igazán szeretünk. Arra az egyetlen dologra, ami mindennél többet jelent nekünk a világon. És, hogy megtartsuk, harcoltunk érte, kockáztattunk, mindent mögé helyeztünk. Felvállaltuk a száműzetést, felvállaltuk a pénztelenséget. Volt, mikor már csak Istenhez fordulhattunk, de még akkor is, a hit erején túl is tudtuk, a mi erkölcsünk sokkal erősebb bármilyen megaláztatásnál.
Nem számoltak az Erővel sem. Mert Mi a szívünk legmélyén szeretjük a Fradit, hiszünk benne, ezáltal erősebbnek érezzük magunkat a világnál, és olyan derűs nyugalom száll meg minket, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy hitünket semmi és senki sem győzheti le. Talán ezt a különös erőt érezték meg az angol befektetők, amikor mellénk álltak. Még akkor sem hátráltak meg, amikor már veszni látszott minden. De a szimpátiatüntetésen újból érezték az erőt, mely ellen már a kártevők sem tudtak újabb támadást intézni.
És nem számoltak az Egyetértéssel sem. Nem is számolhattak, mert nem is tudják mit jelent. Mert történelmünk nem a széthúzások láncolata, hanem a közös célért való kiállás jelképe. Mert elvették ugyan a stadiont, a zászlót, a nevet. De mi új stadiont építettünk, mi lehoztuk a padlásról az elrejtett zászlót, mi visszavettük a nevünket, mely soha, de soha nem lesz eladó.
Már csak hét nap és útjára indul a labda a Szentélyben. Fogjunk hát össze, és ne figyeljünk azokra, akik nap mint nap, halk kopogás helyett, dörömbölnek az ajtónkon. Ne járjunk úgy, mint Merle regényének kitörni akaró katonái, akiknek csak két napjuk volt az életre, mely tele volt izgalommal és fordulatokkal, küzdelemmel és meghátrálással, de volt benne remény és szeretet is egyszerre.
Szerencsére a mi életünk nem lehet csupán két nap, de hét nap sem. Hiszen Abraham Lincoln szerint a legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életünkben, hanem hogy mennyi élet volt az eltöltött években.
Nekünk, Fradistáknak 110 ilyen év volt. Ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni ezt az örökséget, még jobban össze kell fognunk. Mert együtt erősek vagyunk. Nem kell új Erkölcs, új Erő és új Egyetértés. Mert azt hordozzuk már 110 éve. De vigyázni rá, óvni, dédelgetni, azt kell. Kezünkben a sorsunk, ne engedjük, hogy még egyszer próbára tegyék a hitünket.
(Lalolib)
Új mez, régi érzések
Először is elnézést, hogy egy személyes történettel indítok. Talán 10-12 éves lehettem (a hatvanas évek végén), amikor az egyik hétvégén nagyapám felvitt a Szentélybe. Emlékszem az induláskor nagyanyám elég ingerülten és dühösen oktatta ki a papit, hogy vén feje létére lehetne annyi esze, hogy nem egy zöld-fehér csíkos pólóban megy fel Pestre. Majd meg fogják szólni a vonaton, hogy vidéki ember létére nem tiszteli a nagy fővárost, mert oda szerinte csak fehér ingben lehet menni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Peti, Dragi és az utolsó mohikán
Gyepes Gabi miatt jutott eszembe az egész. Csütörtöki hír, miszerint Bobby szerette volna hazahívni a válogatott játékost. Gyepi nem jön, köszöni szépen jól van a ködös Albionban és egyelőre nem vágyik arra, hogy ismét zöld-fehér mezt húzzon magára.
A Fradisták karmája
Ma reggel egy jósnő állított meg városunk sétálóutcáján. Eléggé tört magyarsággal közölte, hogy ő bizony lát a jövőbe és megmondja mi fog velem történni az elkövetkezendő években. Ezen kívül képes a körülöttem felgyülemlett gonosz erőket is elüldözni és megtisztítani a karmámat. Egy kattintás ide a folytatáshoz....