Jegyzetek
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 5.
Sebes nélkül már az első prémium osztáson összevesztek volna…
2010 májusában (huszonnégy évvel a halála után) a Los Angeles Times című újság a világ valaha volt harmadik legjobb futballedzőjének választotta Sebes Gusztávot, az „Aranycsapat” becenévre hallgató magyar válogatott szövetségi kapitányát.
A Haller tér közel sem „Los Angeles-i” kulisszái közül indulva, ha posztumusz jelleggel is, de nem akármilyen megkoronázása volt mindez egy tréneri karriernek, még ha pontosan tudjuk is: az ilyen és az ehhez hasonló listák, szubjektív mivoltuk miatt, millió sebből véreznek. No, de mi magyarok legyünk az utolsók, akik akár csak egy nagyon halvány kérdőjelet is teszünk Guszti bácsi „bronzérme” mögé!
Túl azon, hogy nem döntethető el objektíven, hogy X, vagy Y a világ legjobb edzője, hiszen adott esetben egy NB III-as csapattal a Magyar Kupában (vagy stílszerűbben az akkori MNK-ban) kiverni egy neves NB I-es, fővárosi csapatot néha nagyobb edzői kvalitásokat kívánhatott, mint az Aranycsapat kispadján ülve nézni, hogyan csépelik Puskásék futballtudásban hozzájuk semmiben sem mérhető ellenfeleiket.
Éppen ezért nem is az az igazi kérdés, hogy Sebes Gusztáv jó edző volt-e vagy sem, mert ennek felvetése is merő szakszerűtlenség. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 4.
Amikor a csillagok nem férnek el az égen…
Az 1953. november 25-én a Wembleyben lejátszott (később a világ labdarúgásának történelmébe az Évszázad mérkőzéseként bevonuló) Anglia-Magyarország összecsapás előtt a magyar válogatottnak nevezett alakulat játszott egy mérkőzést Franciaországban.
A több könyvtárnyira rúgó visszaemlékezések közül is csak a legalaposabbak ejtenek egy félmondatot erről a komolynak igazán nem mondható, inkább erősebb tréningre, mint komoly mérkőzésre emlékeztető kilencven perről, amelyen Puskásék 18:1-re verték a CO Billancourt együttesét.
Puskás 6, Budai és Kocsis 3-3, Czibor, valamint a szünet után beállt Palotás és Tóth Mihály egyaránt 2-2 góllal járult hozzá az igazán elsöprőnek mondható győzelemhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 3.
A „Tigris”, aki kibányászta a gyémántokat…
Nemeskotteszói Gallowich Tibor az idők végezetéig beírta magát a magyar szövetségi kapitányok, így értelemszerűen a honi labdarúgás történelmébe.
Már régen nem szerepelt neve előtt a „nemeskotteszói”, nemesi származására utaló előnév, amikor az ország futballjának főtrénereként ő küldte pályára azt a tizenegyet, amely a II. világháború utáni első válogatott mérkőzésen Magyarországot képviselte.
így aztán, ahogy az 1945. augusztus 19-én az Üllői úton lejátszott Magyarország-Ausztria összecsapás valamennyi résztvevője, értelemszerűen, mint annak a csapatnak a szövetségi kapitánya ő is felsoroltatik minden alkalommal, amikor a magyar futball jelentős szereplőit és állomásait veszik számba az emlékezők.
Divatos kifejezéssel élve (amelynek talán a tartalmát sem értette volna 1945 táján az utca embere, nemhogy a közbeszéd részeként használja) „jókor volt jó helyen”!
Kapitányi munkálkodását azonban igazságtalan és szakszerűtlen lenne a puszta vakszerencse számlájára írni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 2.
Az ex-rendőrfőkapitányt megkergette a tömeg
Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a magyar futballban, a kezdetek kezdetén, egyáltalán nem volt vonzó pozíció a szövetségi kapitányi tisztség. 1901 és 1943 között (néhány kivételtől eltekintve) szinte úgy kellett könyörögni, hogy valaki egyáltalán elvállalja ezt a kétségkívül nem igazán hálás beosztást.
Nem véletlen, hogy az induláskor az úgynevezett kiküldöttek tanácsa (bárki könnyen elképzelheti, micsoda szócsaták lehettek ott) állította össze a nemzeti tizenegyet, ám amikorra a viták a tanácstagok között már szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak, ők is rádöbbentek a helyzet tarthatatlanságára és úgy döntöttek: legyen a siker vagy a kudarc egy személyhez kötött, ők a maguk részéről nem kérnek tovább a vereséget követő sajtókritikákból, a szurkolók gyalázkodó megjegyzéseiből, inkább lemondanak az esetleges győzelmek után az elismerésekről is.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 1.
Taktikai értekezlet, talpig egyenruhában…
Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor egyáltalán nem hatotta meg.
Mi akkor már a Rózsadomb alján lévő, csendes kis utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van a mi hadseregünkkel, azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozó szobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – Ajánló
Gyermekkoromban egyetlen kapitányt ismertem. Zenthe Ferenc kultikus figurája (Eke Máté), a Villányi-hegység pincéiből indult a labancok elleni portyákra. Örsi Ferenc zseniális regényéből készült sorozat jelentette számunkra a kalandot, a szabadságot és talán a bimbózó szerelmet is, hiszen nem csak Tenkes kapitánya szíve dobbant meg Veronika láttán, mi is Vajda Márta csodálatos mosolyával aludtunk el, persze csak akkor, ha nem nagyapám és apám focianekdotái ringattak álomba. Arra tisztán emlékszem, hogy 1966-ig nem nagyon tudtam, hogy létezik magyar válogatott. Csak a Fradi. Másról nem is tudtak beszélni, a válogatott valamiért tabunak számított, aminek az okát csak sokkal később tudtam meg. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a berni elvesztett döntőt feldolgozzák, olyannyira, hogy Sebes Gusztáv neve tiltott szónak számított otthon, pedig tudom és apám is bevallotta utólag, hogy ez igazságtalan volt, de azt megtanultam az évek során, hogy a fociban mindig az edző viszi el a “balhét”, még akkor is, ha az a bizonyos ’54-s VB döntő a pályán dőlt el, bár annak valódi hátterét, okát, talán soha nem fogjuk megtudni. Ahogy az első VB döntőbeli vereségünk 1938-ban is számos “találgatásra” ad okot, melyről Lakat T. Károly “Ó Kapitány…kapitányom!…” sorozatának egyik fejezete is utalni fog. Mert ahogy a szerző is írja, a magyar válogatott kapitányának soha nem volt könnyű a sorsa, sőt voltak olyan évtizedek, amikor “lasszóval” kellett a kispadra fogni kapitányt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A fradista, aki büszkébb volt hét gyermekére, mint a góljaira
Folytatva tavaly megkezdett hagyományunkat, miszerint minden karácsonykor egy-egy régi, sporttal kapcsolatos írással kedveskedünk olvasóinknak, az idén Pajor-Gyulai László 1994. január 21-én a Nemzeti Sportban megjelent interjúját elevenítjük fel. Kollégánk beszélgetőpartnere Mike (Mayer) István, a Ferencváros negyvenes évekbeli gólvágója volt, akit A legsikeresebb magyar válogatott futballista – külföldön című írásában faggatott a szerző. Az interjú sajnálatos aktualitását az adja, hogy a méltatlanul elfeledett válogatott labdarúgó húsz esztendeje, 1994 szentestéjén hunyt el a New Jersey állambeli Glen Rockban…
Feljegyzések a fotelból – Győztes Mikulás
Amióta Szent Miklós három arannyal teli erszényt rakott le annak a szegény embernek a háza elé aki hozomány hiányában nem tudta férjhez adni a lányait, azóta szeretjük a Mikulást. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy Szent Miklóst csak “felhasználták” a karácsonyi ünnepek előfutárának, mégis az osztrákoktól kiinduló ajándékozás minden gyerek számára felejthetetlen élmény. Az idők folyamán sok minden változott, a gyerekek réme, a krampuszok a feledés homályába vesztek, a manók és az angyalok is más foglalkozás után néztek, helyettük a Mikulás szánra pattan és Lappföldről indulva rakja tele az ablakokba kitett csizmákat. Azon kívül, hogy Mikulás előestén játszottunk a Pápa ellen, van-e köze a szakállas “öregúrnak” és a Ferencvárosnak? Egy dologban biztosan, mindkettőt gyerekkorunk óta szeretjük. És bár kinőttem a gyerekkorból, de ma este 7 óra magasságában előkerestem a legnagyobb csizmámat (kifényezni azért nem volt kedvem), körbeöleltem a Fradi-sálammal és kitettem az ajtó elé. Ebből már következik az is, hogy ebben az évben először a hazai meccsünket a tévé előtt ülve (és persze skype-n keresztül a barátaimmal) néztem végig. Amiért volt is egy kicsi lelkiismeret furdalásom, de vidékiként, egy péntek esti 7 órás kezdés (főleg úgy, hogy a kereskedelemben dolgozom + Mikulás elő napja van) sajnos nem éppen szurkolóbarát. Ami azért is dühösít, mert a klub és a szurkolók egy csoportja továbbra is hadban áll egymással, és bár én sem értek sok mindennel egyet a klub körül, de a csapat melletti kiállás fontos… nem a stadionon kívül – hanem belül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Buksi hárompontos tévedése
Annak ellenére, hogy számos magyar közmondás figyelmezteti azokat akik oda “piszkítanak” ahol valamikor kenyeret kaptak, hogy ez könnyen vissza is hullhat a feladóra, mégis vannak olyanok akik késztetést éreznek arra, hogy “gondolataikat” világgá kürtöljék. Ez főleg a külföldről hazatérő játékosokra igaz, akik légiós életük végét általában volt edzőjükre hárítják, mert nem szerették őket, vagy nem értették meg magyaros játékuk tündöklő varázsát. Laczkó “Buksi” Zsolt is úgy gondolta egy féléves sikertelen Fradi szereplés után rúg vissza egy jó nagyot, és kiönti a szívét a sajtó munkatársainak, mely azonban jobban hasonlított a régi római lakások ablakaiból kiöntött “maradékra”, mint a valóság tényszerű közlésére. Amikor a második félidőben beállt (ha jól emlékszem már vezettünk 2:1-re), kapott is hideget-meleget, azután minden labdaérintésénél nem éppen babazsúron elhangzó rigmusokkal köszöntettük. Ami biztos fájhatott neki egy kicsit, de így jár az, aki hamis következtetéseket von le saját csapata erejéből. Mert amit tegnap késő este a Kecskemét az aréna egy kissé megtépázott gyepére varázsolt, az bizony legfeljebb ahhoz elég, hogy ne essenek ki az NB I-ből. Ráadásul Buski szerint ha az ellenfél edzője ülne a kispadunkon, akkor már a bajnoki címért küzdenénk… Ezt a megjegyzést már nem is kommentálom, mert ellenben vele, én nem akarom megsérteni volt játékosunkat. Neki most úgyis van baja bőven, hiszen a csapat a pályán válaszolt – ráadásul elég egyértelműen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szezonzárás döntetlennel
Vajon milyen eredménnyel zárjuk az őszi szezont? Vajon a botladozások ellenére sikerül a dobogó közelébe férkőzni, vagy maradunk az élmezőny végén? Ha most egy kicsit gonoszkodni akarnék, írhattam volna azt is, hogy a középmezőny elején (ez persze még realitás is lehetett volna, ha mi kikapunk és győz a Debrecen), de ezt a verziót megpróbáltam minél gyorsabban elhessegetni, hiszen ezzel a tudattal készülni a délutáni mérkőzésre, nem a legjobb kedélyállapotot jelenti. Ettől függetlenül délelőtt minden igyekezetem ellenére ez a verzió játszotta a főszerepet, melyre valljuk be, elég sok indokot fel lehet hozni. Sajnos az őszi “menetelésünk” során az előttünk álló csapatoktól túl sok pontot nem szereztünk, olyannyira, hogy a Paks elleni döntetlent leszámítva, csak vereségek borzolták az idegeinket. Erre könnyű lenne azt a magyarázatot találni, hogy “jobbtól nem szégyen kikapni”, de ezt egy Fraditól még a dicstelen 1984/85-s bajnokságban sem tudtuk elviselni, pedig akkor tényleg a kiesés ellen küzdöttünk. A jelenben ez a veszély azért nem fenyeget, de azzal a tudattal ébredni, hogy ha ma nem nyerünk, akár a hetedik helyen is zárhatjuk az őszt, nem éppen szívmelengető érzés. Ráadásul “közeleg a tél” és az MLSZ jóvoltából még két tavaszi forduló is vár ránk, persze csak akkor, ha az időjárás is úgy gondolja. Az a tény sem hagyott nyugodni vasárnap délelőtt, hogy vajon érdemes volt-e engedni a Videoton hamis csábításának (a stadionépítésük csak jövő ősszel kezdődik) és elfogadni a pályaválasztói jog felcserélést. Az új arénánkban tétmeccsen még nem kaptunk ki és bár a szkenner vita még továbbra is borzolja a kedélyeket, mégis nagyobb esélyünk lehetett volna a pontszerzésre, mint Székesfehérváron. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
