Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Megszenvedett döntetlen
Ami szerdán nem sikerült a Fradinak, az ma nem sikerült a Debrecennek.
Kaposvárott 1977-ben nyertünk utoljára, a vereségünkkel „sikerült” is tovább növelni a nyeretlenségi sorozatot. A Debrecen sem nyert 9 éve az Üllői úton. A mérkőzés előtt bíztam a kaposvári „ismétlésben”, miszerint a 2011-es tavaszi szezon is növelni fogja a statisztikai nyeretlenséget. Megjegyzem, hogy tavasszal a megérzéseim nagyon messze távolodtak el a valóságtól, de most nem kellett túlzottan csalódnom. Bár a „tervezett” három pontból csak egy lett, azért is megszenvedtünk tisztességesen, és kellett hozzá egy nagy adag szerencse is, de úgy látszik a Szentély nagyon vonzza az öngólokat. De amit a Vasas ellen elvett, most becsülettel vissza is adta. Szükség is volt rá. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ez bizony nagyon kevés
Ritkán fordul velem elő, hogy az aktuális fotelszurkolós bejegyzéshez nincs kedvem bevezetőt írni. Talán fáradok, talán öregszem, de egyre többször azon veszem észre magam, hogy jobban szeretek a dicső múltunkban barangolni, mint értékelni a jelent. Mert azt nagyon nehéz. Főleg egy vereség után néhány perccel. Azt már megtanultam, hogy először el kell számolnom százig mielőtt bármilyen kritikai hangnem bűvöletébe kerülnék, hiszen tudom, a foci épp azért szép játék, mert bár 90 percig tart, bizony néhány pillanat eldönthet mindent.
Ma is így történt. Ha Tutoric belépőjét utólag a bíró nem tizenegyessel, hanem sárga lappal bünteti (a kaposvári csatár már beadta a labdát amikor Tutoric lábában elesett), ha az addig hibátlanul védő Haber nem ejti ki a labdát, és ha Mijkovic a végén belövi a kihagyhatatlant, talán nyugodtabban ülök le a gép elé. Csak hát a pillanatok most nem nekünk kedveztek. A vége meg vereség lett egy olyan mérkőzésen ahol igazán egyik csapat sem érdemelt volna győzelmet. A gondom az, hogy egyik csapat éppen az a Ferencváros volt, akiért a szívünk dobog, és akinek győznie kellett volna ahhoz, hogy olyan helyen végezzünk mely talán a jövőnket is megalapozta volna. A másik gondom az, hogy ezt az esély nem először vesztettük el, hanem szinte fordulóról fordulóra abból élünk, hogy a vetélytársak hibáznak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Visszajátszás: egy kaposvári emlék
Nem tagadom, hogy nem szeretem a húsvéti locsolkodást. Utoljára talán a nagyapám cipelt magával, akinek ez olyan kötelező szertartás volt, mint amikor kiöltözve magával vitt egy Fradi meccsre. Locsolkodni is vonattal mentünk a szülőfalujába (Kecel) és eleinte Pestre is a „zötykölős népi masina” vitt bennünket megnézni a nagy Fradit. A meccsre járás vonzalma megmaradt, a locsolkodásé tovatűnt. A hétfői néphagyomány helyett a testvéroldalunkon legalább négyszer visszanéztem a tegnap MTK elleni gólösszefoglalót.
Jó érzés volt újra önfeledten örülni Schembri csudagóljának, Csizi fejesének és Maróti Béla „replay” mozdulatának, amivel egy pillanat alatt feledtetni tudta a Vasas elleni „tévedését” (megjegyzem, kevés olyan hátvéd van, aki pályafutása során nem téveszti el legalább egyszer a kaput). Mosolyogtató látvány volt Prukner László zakódobálása és Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Felszabadult görcsösség esete az örökrangadón
Ahogy készülődni szoktunk a húsvéti ünnepekre, a szurkoló is épp olyan alázattal és a hagyományok tiszteletével szokott készülődni csapata bajnoki mérkőzésére. Sokan voltak olyanok, akik fittyet hányva a húsvéti vendégjárásnak, vasárnap a Hungária körút felé vették az irányt és még többen voltak olyanok, akik főleg az idegenbeli mérkőzések alkalmával otthon adták át magukat a szurkolás örömének. A fotelszurkoló már a szombaton az ünnepi sonka felvágásakor azon morfondírozott, hogy vajon a vasárnapi ünnepi vacsora időpontját vajon mikorra időzítse, hiszen a megszokott fél hetes vacsoraidő éppen ütközött a 200. örökrangadóval. És legyen bármilyen finom is a sonka, a hozzá szervírozott főtt tojással és a húsvéti kaláccsal, azért egy száz éves hagyományra visszatekintő rangadó mindennél fontosabb. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Fradista anekdoták: Dalnoki Jenő
Népstadion, 1962.03.11.
A háború az háború
A Sándor—Dalnoki párviadalok az ötvenes-hatvanas évek labdarúgásának legszikrázóbb, egyben legszórakoztatóbb epizódjaiként élnek a szurkolók emlékezetében. Ám mindent még a megrögzött meccsre járók sem tudhatnak, hiszen az MTK jobbszélsője és a ferencvárosi betonhátvéd gyakorta a színfalak mögött rákezdett a „kóstolgatásra”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ez így nem mehet tovább!
Amikor a chilei játékvezető hármas sípszavával véget vetett a Ferencváros-Vasas mérkőzésnek, talán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak ültem a Szentély sokat látott és átélt kopott székén, az agyam teljesen kikapcsolt, és ha mellettem a szurkolótársaim nem indulnak el, talán még mindig ott ücsörgök. Megpróbáltam felfogni, hogy mi történt, néhány pillanat alatt lelki szemeim előtt végigpörgettem a mérkőzést, szerettem volna kifogásokat találni, szerettem volna a kihagyott helyzetekre, a bíróra, az égiekre fogni a vereséget, de hamar rájöttem, hogy a film mely lepereg előttem, nem is a Vasas elleni kezdőrúgással kezdődik.
Behunytam a szemem és pillanatok alatt az agyamban tűzgolyóként cikázó képek szégyenérzetet okoztak. Nem tartott sokáig, de amíg felrémlett az őszi Újpest elleni vereség, majd a tavaszi Videoton elleni trauma, amit megspékelt a kiemelt mérkőzések elvesztésének a tudata, olyan állapotba kerültem, mint még talán soha. Nem akartam tovább a Szentélyben maradni. Erőteljesen ráparancsoltam az agyamra, hogy hagyja abba a szégyenérzetem fokozását, ne engem büntessem azzal, hogy szinte megfojt a reményvesztéssel. Belefáradtam és meguntam, hogy minden katartikus vereség után keressem a reményt és a magyarázatot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Többet nem is érdemeltünk
Attól függetlenül, hogy szerkesztőtársam által összeállított statisztika Fradi sikert vetített előre a Siófok elleni bajnokin, elég izgatottan foglaltam el a helyem a fotelomban. Sálamat feltettem, a kezdő sípszó előtt néhány pillanat erejéig felelevenítettem a múlt heti Dózsa elleni győzelem önfeledt pillanatait és mire elindítottuk útjára a 36. Siófok-Ferencváros mérkőzést, a kellemes emlékek hatására megszűnt bennem az izgalom és átvette a helyét a bizakodás. A Zete vereségével ismét lépéselőnybe kerültünk és úgy gondoltam, hogy egy lelkes és odaadó játékkal sikerül megszereznünk a három pontot és elérhető közelségbe kerülhet az áhított dobogós helyezés. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az emlékek szárnyán – A siófoki első gól
Az emlékek néha furcsa játékot űznek velünk. Néha úgy törnek elő, hogy nem is keressük őket, nem is próbáljuk előhívni őket az „archívumunkból”. Tudom, hogy sok agykutató szerint ez soha sem véletlen, hiszen az agyunk azon részén mely elraktározza a múlt képeit, van egy ösztönös kapcsoló, melyet ha megnyomunk, az azonnal munkához lát és megkeresi azt, ami éppen foglalkoztat bennünket. Ehhez meg elég lehet egy szó, vagy elég lehet egy pillanat. Még akkor így van, ha abban a pillanatban éppen más emlékek telepednek ránk és igazán nem is szeretnénk azt, hogy egy másik emlékkép kizökkentsen abból, amely egész lényünket behálózta.
Hajnalban egy ilyen villanás ébresztett. Mikor kinyitottam a szemem és az elmúlt napokhoz hasonlóan nem a várt emlékkép fogadott, egy pillanatig még rosszul is éreztem magam. Vissza akartam aludni, egyszerűen nem akartam tudomást szerezni arról, hogy nem csak egyetlen emlékkép uralhatja a gondolataimat. Pedig belül tudtam, hogy ez szándékos, hogy ez egy üzenet, ez egy olyan pillanat, amiért tényleg érdemes végleg kinyitni a szemem és néhány pillanat erejéig hagyni, hogy átvegye az irányítást a gondolataim felett. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győzelem a csillagoknak
Április elsején megrendezni egy olyan derbit, melynek 106 éves hagyománya van, nem a legjobb ómen. Úgy ébredni, hogy a tréfálkozás és átverés napján kell visszaszereznünk az ősi ellenfél ellen elvesztett hitünket nem könnyű feladat. Főleg úgy, hogy már tegnap arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.
Még akkor is ha tudtam, hogy pénteken nem tudok személyesen ott lenni a Szentélyben. Még akkor is ha nem volt olyan perc tegnap óta, hogy ne villantak volna elő az őszi mérkőzés eseményei. Megpróbáltam hadakozni ellene, de hamar rá kellett jönnöm, nincs értelme a védekezésnek. Szeptember 11-e úgy fog belénk ivódni, mint Amerikának a terrortámadás. Nem lehet kitörölni a mindennapokból, hasonlóan a múltunkat meghatározó 3:8-tól, a 7:1-től és az 5:0-tól. Keretbe foglalják a létünket, meghatározzák a Ferencvároshoz való kötődésünket. Belül éreztem, ebből a makacs érzelmi szorításból csak egyetlen módon tudok szabadulni. Amikor hat óra tájékán felnéztem az égre, és megpróbáltam megkeresni anyám mosolyát, egy pillanat erejéig arra kértem a csillagokat, hogy fordítsák erejüket és kitartásukat a Szentély felé és az évmilliárdok során összegyűjtött energiát plántálják át a zöld-fehér játékosokba. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
íráskényszer egy felhőfejessel megspékelve
Péntek délután még úgy gondoltam, hogy ha már a válogatott mérkőzés miatt még egy hetet kell várnunk a derbire, egy rendhagyó fotelszurkoló fogja értékelni az esti Hollandok elleni EB selejtezőt. Nagy volt a várakozás, szinte mindenki győzelemről, a magyar foci feltámadásáról írt és remélte azt, hogy annyi savanyú év után végre kijutunk egy nagy nemzetközi eseményre. Nem így történt. Nem először és utoljára vagyok annyira pesszimista és realista is egyben, hogy tudjam, ez kudarc nem utoljára esett meg velünk.
A nagy várakozásnak nyögés lett a vége. Durvábban is lehetne fogalmazni, de nincs sok értelme. A magyar foci ismét visszakerült a helyére, egy álommal ismét kevesebbek lettünk. 0:4 után meg nem éreztem semmilyen kényszert arra, hogy belebújjak a fotelszurkoló bőrébe és lelkesen, biztatóan és megértően írjak egy olyan mérkőzésről ahol úgy alázták a nemzeti mezben öltözött játékosainkat, mintha azoknak soha, semmilyen közük sem lett volna ehhez a csodálatos játékhoz. Ehhez meg nem volt kedvem. Egyrészt az elmúlt két hétben eleve kénytelen voltam vereségekről írni (ráadásul azok még sokkal jobban fájtak is) és egy újabb kudarc már végleg lebénította volna az ujjaimat, másrészt buzog még bennem annyi nemzeti büszkeség, hogy inkább széttöröm a billentyűzetet, mint hogy egy újabb megalázásról írjak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
