Élőben az első, avagy: a nyolcas és a zöld 8-as bűvöletében

Imre bátyánk nagyszerű hangulatú és szokásos módon “zöld-fehér vérrel” í­rt történetei után kedvet kaptam, hogy megí­rjam saját első FTC meccsemet, mely 1980 augusztusának elején lejátszott FTC-Dunaújváros idény-nyitó meccs volt.

Szinte mindenki tudja, ez volt ama bizonyos 8-0-ás idénykezdet, melyet követően az előző év 6. helye után csapatunk megkezdte menetelését a 23. aranyérem felé…

Hogy hogyan kerültem a zöld-fehér szí­nek szí­vemtől elszakí­thatatlan bűvkörébe?

Mint annyian közületek, apám, nagyapáim, némi barokkos túlzással egész familiám „zöldvérű” volt, nagyapám Sárosi Gyurkáról, Deák Bambáékról, apám már Albert Flóriánról, Varga Zoliról meséltek, s mi, gyerekek csillogó szemmel hallgattuk és szinte láttuk magunk előtt (Hol volt akkor még az internet, meg a videó megosztók…) ahogy győztesen száguld a zöld-fehér armada.

Nagy Bélának köszönhetően minden Fradi futballmeccs megelevenedett előttünk, a tévében pedig áhí­tattal figyeltük a zöldár hangorkánját, együtt üvöltöttük velük a „Bólints, Tibi-t!”, de vágytunk rá, hogy testközelből is átélhessük mindezt… A Fradi stadionban!!!

Szóval, azon a kellemesen forró vasárnap estén apám karon fogott Zoli öcsémet és engem, hogy a tévében látott és már szí­vünkhöz a családi hagyományok által is közel álló Ferencváros Üllői úti fellegvárát végre élőben is megcsodálhassuk.

Tizenegy éves voltam akkor, öcsém majdnem 10, de eladdig csupán a monitoron keresztül ismerhettük Nyilasi Tibit, Ebedli Zolit és a többi rajongott sztárt. Láttuk korábban a 7-1-et is az Újpesti Dózsa ellen és ha addig nem köteleztük volna el magunkat (egy zöld-fehér családban már rég megfertőződtünk persze…) akkor a derbi csodafocija mindenképp pontot tett volna a szurkolói hovatartozás kérdésére.

Szóval, gyermeki izgalommal vártuk a csodát és vagy tí­zezred magunkkal  tombolva köszöntöttük a Fradi-induló dallamaira bevonuló futballistáinkat.

Következett a hangosbemondó névsorolvasása: „1-es: Kakas, 2-es: Horváth, 3-as: Judik, 4-es: Major, 5-ös: Mucha, 6-os: Rab, 7-es: Murai, 8-as: Nyilasi (a lelátón fokozott őrjöngés…) 9-es: Szokolai, 10-es: Ebedli (tombolda…) 11-es: Pogány…”

A meccs kezdete amolyan reménykedős volt inkább, mint karneváli, de amikor a Fradi a játékrész közepén fokozta az iramot és érkeztek a helyzetek, akkor valami hihetetlen érzés kerí­tett hatalmába, mert a „B-közép” és a két oldallelátó kánonban zúgta a „Hajrá Fradi!”-t.

Az ellen lába ilyenkor megremegett és jól érzékelhető volt a vendégek mozgásán az óriási nyomás, amit MI, a „12. játékos” tettünk teherként rájuk. És elérkezett a 39. minutum, amikor egy szabadrúgást Pogány Laci csodásan tekert Holló kapujába. Elképesztő hangrobbanásnak tűnt ez akkor nekünk „újoncoknak” örömünk földöntúli volt!

A második félidő pedig egyetlen nagy mámor volt!

Futószalagon jöttek a gyönyörűen kijátszott gólok, melyekből végül Nyí­l 3, Pogi és Taki 2-2, Murai pedig egy góllal vette ki a részét.

A csodás élménynek csak még inkább rangot adott, hogy 5-0-nál, Nyilasi Tibi 2. találatánál jött a hí­r: Ez volt a ferencvárosi futball történetének 5000. bajnoki gólja!

Szűnni nem akaró ünneplés vette kezdetét, mi pedig alig akartunk hazamenni.

Azóta rengeteg nagyszerű élményt kaptunk a Fradi jóvoltából és nem adom fel a reményt, hogy az új arénában is fogunk még bajnokcsapatot köszönteni, mint azt a gárdát, melyről í­rtam, akik akkor ünneppé tették az idényt!

Lesz még új zöld 8-as, vagy 10-es, akiknek megmozdulásaiért rajongani lehet.

Talán jövő tavasszal boldogabbak leszünk egy újabb arannyal!

És egyszer talán(úgy mint ’95-ben) ismét nekünk is szól majd a BL himnusza.

(becefix)