Limperger visszatalált szeretett sportágához

A korábbi válogatott játékos meglehetősen fiatalon, már tizenhat és fél évesen bemutatkozhatott a Ferencvárosban.

Meglehetősen fiatalon, már tizenhat és fél évesen játszott a Fradi felnőttcsapatában. A pápai fiú, Limperger Zsolt ezzel a Ferencváros első három legfiatalabban bemutatkozó játékosának egyike lett. A válogatott védő kedvenc csapata után öt évet futballozott a spanyol bajnokságban, majd Érden fejezte be a játékot. Ma is Érden él.

– Olvastam, hogy már gyerekkorában Fradi-szurkoló volt. Pápai srácként miért nem a közelben lévő Rába ETO-nak vagy a Pápának szurkolt?

– Ez apukám bűne. Ő í­zig-vérig Fradi-szurkoló volt, és engem is annak nevelt. Ez pedig szinte alapvetően meghatározta a jövőmet, az életemet is. A nyolcvanas évek elején, az ETO nagy menetelésekor nem tudtunk elmenni minden győri meccsre, de amikor a Ferencváros jött, ott voltunk a Rába stadionjában. És valamiért nem az ETO fogott meg, hanem a Fradi. Én í­gy estem szerelembe az ország legnépszerűbb csapatával.

– Akkor élete ajándéka lehetett, amikor tizenhat évesen elvitte a Fradi.

– Előbb tizenöt évesen Veszprémbe kerültem, csak onnan, egy évvel később igazolt át a Ferencváros. Kezdetekben kollégiumban laktam, majd amikor megkaptam az első szerződésemet, IBUSZ-lakásba költözhettem. Nagy szó volt.

– Sportállása volt?

– A kezdetekben még igen. A budafoki pezsgőgyárban voltam bejelentve, azt hiszem, Hungarovinnek hí­vták a céget.

– Rekeszeket is kellett pakolnia?

– Á, nem. Csak a fizetésemért mentem ki a többiekkel, ugyanis nemcsak én „dolgoztam” ott a csapatból. Aztán később már a Fradinál volt a főállásom.

– Tizenhat és fél évesen mutatkozott be az első osztályban. Ön volt a klub „korrekordere”?

– Nem, de majdnem. Úgy tudom, Flóri bácsi és Szűcs Lajos is fiatalabban játszotta első NB I.-es meccsét, de a dobogón ott vagyok én is.

– Vannak még emlékei arról a meccsről?

– Természetesen. Vincze Géza tett be először a felnőttek közé. Húsz percet kaptam. A Népstadionban játszottunk, a Vasassal, s egy–egy lett. Leí­rhatatlan élmény volt annyi ember előtt Fradi-mezben pályára lépni.

– Megilletődött?

– Olyan időszaka volt ez a Ferencvárosnak, amikor sok fiatalt épí­tettek be a csapatba. Rájuk alapozták a jövőt. És ebből olyan nagyon én sem lógtam ki. Aztán vagy másfél év telt el, amikor újra szerepelhettem az NB I.-ben. Tizennyolc évesen Dalnoki Jenő rakott be ismét, majd húszévesen már stabil játékos lettem nála.

– A pályafutását támadó középpályásként kezdte. Melyik edző csinált önből hátvédet?

– Az is Jenő bácsi volt. Kényszerhelyzetbe került, mert az egyik meccs előtt a beállósunk, Strausz László megsérült. A mester azt mondta nekem, megvannak az adottságaim ehhez a poszthoz, magas vagyok, jól fejelek, tehát én játszom.

– Hogyan fogadta, nem ellen­kezett?

– Hogy is mertem volna? Megtiszteltetés volt, hogy játszhattam. Ráadásul a foci meg annyira jól ment, hogy megragadtam ezen a poszton. Sőt, később már kifejezetten élveztem is, jobban átláttam a pályát.

– Annyira jól sikerült posztcsere, hogy huszonegy évesen már a válogatottba is meghí­vták.

– Igen, 1989-ben Bicskei Bertalan fiatal csapatot formált, és kellettem neki, fokozatosan beépí­tett az együttesébe.

– Meglehetősen fiatalon, huszonhárom évesen Spanyolországba szerződött. Hol figyeltek fel önre?

– Még 1991 elején a válogatottal barátságos mérkőzést játszottunk Santanderben. Megvertük a spanyolokat, az egész csapatnak nagyon jól ment a játék, és ezt sok játékosmenedzser is látta. Olyannyira megtetszettem a Real Burgos képviselőjének, hogy még a nyáron szerződést ajánlott. Júliusban már Magyar Kupa-győztesként költöztem Spanyolországba.

– Akkor is volt némi kontraszt a két ország, í­gy a két bajnokság között.

– Igen, mégpedig olyannyira, hogy már az első három hónapban haza akartam jönni. Nem beszéltem a nyelvet, borzalmasan éreztem magam. Azért maradtam végül, mert játszottam, és jól játszottam. Ha nem í­gy alakul az élet, bizonyára nem töltök kint öt esztendőt. Végül aztán egy év alatt sikerült megtanulnom a nyelvet, és kiválóan beilleszkedtem. Az első bajnoki évben igazán jól szerepeltünk, hatodikok lettünk az első osztályban. Egy év múlva meg kiestünk. Fél év után Vigóba szerződtem, a Celta akkor első osztályú volt. Ám pechesen alakult az élet. Az első meccsen, a huszadik percben Achilles-sérülést szenvedtem. Másfél év kihagyás következett, mert közben rásérültem. így Vigóban csak egy meccset játszottam a Celtánál. Pályafutásom talán legrosszabb periódusa volt ez. Onnan az akkor másodosztályú Mallorcához kerültem, ahol másfél évet töltöttem. A cél a feljutás volt, de nem sikerült, ráadásul ott meg a térdem sérült meg.

– Ezért is jött haza?

– Ezt azért nem mondanám. Édesapám meghalt, és anyukámat segí­tenem kellett. Hí­vtak spanyol másodosztályú csapatok is, meg a Ferencváros. Abban az időben a Fradi azért komolyabb szintet képviselt, mint a kinti másodosztály. így hát hazajöttem.

– Más csapat szóba sem jöhetett?

– Szerencsére nem kellett ezen gondolkodnom. Azt hiszem, két perc alatt megállapodtunk, í­gy újra Fradi-mezben játszhattam.

– Nagyszerű csapatok ellen lépett pályára hétről hétre Spanyolországban. Megfogta az a miliő, a kinti meccsek hangulata?

– Itthon a Fradi-tábor is meleg hangulatot tudott teremteni, az nem volt gyengébb „csapat”, mint a Real, a Barca vagy az Atlético Madrid fanatikusaié. A méretek voltak furcsák, azok a hatalmas, nyolcvan-százezres stadionok. Engem a hangulat mindenhol feldobott, cseppet sem tett görcsössé, csak ahhoz kellett idő, hogy az arányokat megszokjam.

– Miután hazajött, csak két évet játszott. Miért hagyta abba harmincévesen?

– Elkezdett fájni a másik Achillesem, s heti két edzést bí­rtam csak. Az az első osztályban ez kevés volt. Hí­vtak Érdre, az NB II.-be, oda az még elégnek tűnt. Három hónap után azonban kiderült, ott sem bí­rta a lábam a terhelést. Műtetni nem akartam magam, í­gy hát abbahagytam a futballt.

– Mihez kezdett?

– Több vállalkozásba is belefogtam, de igazán egyik sem sikerült. Akkoriban úgy voltam vele, hogy nem akarok a focival foglalkozni. Ma már azt mondom, ez hiba volt.

– Miért?

– Mert rájöttem, a futball az én igazi világom. Négy éve visszataláltam a labdarúgáshoz. A Fradi után itt ragadtam Érden, és nem bántam meg. Itt neveltük fel a lányomat, aki húszéves, s már el is költözött tőlünk, Pesten lakik, az egyik boltban üzletvezető. Én meg 2011-ben elkezdtem a érdi utánpótlással foglalkozni. Aztán 2013 elején megkaptam a felnőttcsapatot, és a nyáron feljutottunk az NB III.-ba. A célom most persze az, hogy benn maradjunk, és ha ez sikerül, akkor két év múlva megcélozzuk a másodosztályt. Jól elvagyok itt, szeretek a klubnál dolgozni. És reménykedem, hogy megvalósí­thatom az álmomat.

– Mit szeretne elérni?

– A másodosztály, amely számomra a csúcs.

– Nem az edzősködés a Ferenc­városnál?

– Mivel papí­rom sincs hozzá, í­gy nem. Tisztában vagyok a lehetősé­geimmel, és ezekhez igazí­tom a céljai-mat is.

Pályakép

Limperger Zsolt

1968. szeptember 13., Pápa, labdarúgó. Klubjai: Ferencvárosi TC (1986–91, 96-98) 130 mérk./8 gól, Real Burgos (1991–93), 71/9, Celta Vigo (1993–94), 1/0, RCD Mallorca (1994–96), 22/2, Érd (1998). A válogatottban 1989 és 1992 között 22 alkalommal szerepelt, és egy gólt szerzett. Eredményei: NB I. ezüstérmes (1988–89, 1990–91, 1997–98), bronzérmes (1989–90, 1996–97. Magyar Kupa-győztes (1991), -döntős (1986, 1989, 1990), Golden Gate-dí­jas (1988–89, 1990–91).

(Kiss B. László, Magyar Hí­rlap, fotó: Horváth Péter Gyula)