Feljegyzések a fotelból – Kikövezett út, gólok nélkül

Crassus a hí­res római hadvezér mondta, hogy vannak csaták melyek már azelőtt eldőlnek, hogy a két hadsereg felsorakozik egymással szemben a csatatéren. Ő már csak tudta, hiszen a pénz és a jól képzett légiós katonák érte harcoltak, az ellenfélnek a bátorságon és a becsületen kí­vül más nem nagyon állt a rendelkezésre. Pénzük nem volt, emiatt jól fizetett zsoldosok sem segí­tették őket és a fegyverzetük is messze elmaradt a rómaiak páncélzatától. Mégis csatába szálltak, mert ezt követelte tőlük a szabadság utáni vágyuk és az a hitük, hogy amit eddig elvégeztek, az megbecsülésre fog találni. A történelemből tudjuk, hogy még Spartacus szabadság iránti vágya és gladiátori képessége sem volt elég a Crassus legyőzéséhez, aki preatorból lett az első triumvirátus tagja, Róma egyik legbefolyásosabb ura. Hogy mi köze a fentieknek a tegnap esti Fradi-Videoton mérkőzéshez? Mindenki tudja, nagyon sok.

Úton a Szentély felé barátommal nyugodtan, minden ilyenkor kezdődő gyomorgörcsöt otthon hagyva arról beszélgettünk, hogy talán még soha nem fordult velünk elő, hogy előre „lejátszott” forgatókönyv szerint biztosak voltunk abban, hogy ma este nem fog sok babér teremni számunkra. És ezt nem is az elkeseredettség mondatta velünk, hanem a makacs tények állí­tottak olyan korlátokat elénk, mely megakadályozott minden olyan álmot, mely az illúziók hamiskás világát vonná a szemünk elé. Még az a tény sem volt biztató, hogy a Videoton utoljára 5 hónappal ezelőtt nyert idegenben, hiszen azt a győzelmét éppenséggel örökre kiszeretnénk törölni az emlékezetünkből. A tények makacs dolgok, ezzel még vitába sem lehet szállni.

Még Crassus is csettintett volna egyet ha egy mágnestáblán a „csata” előtt felvázolják előtte a két csapat esélyeit. A pénz, majd ismét a pénz és harmadszor is a pénz – ma ez jelenti a Videotont, az ország első embere által támogatott, segí­tett és elnökölt kirakatcsapatát. Abból a valag pénzből meg futja légiósok hadára, valamikori világsztár, ma meg „fejelőbajnok” külföldi edzőre. Az már a vicc kategóriája, hogy Magyarország kiratcsapatában mindösszesen kettő, azaz kettő magyar játékos futott ki a Szentély gyepére. Sokan még emlékezünk arra, hogy a magyar sajtó hogyan gúnyolódott a Fradin azokban az években amikor nálunk is többségben voltak a légiósok. A pénzen kí­vül a tabella sem szokta meghazudtolni önmagát és addig amí­g a Fradi a kiesés elkerüléséért küzd, addig egyetlen csapat ellen sem léphetünk pályára győzelmi eséllyel. Ez meg „világcsúcs” a Ferencvárosi labdarúgás több mint 110 éves történelmében. Az okokat most nem kí­vánom felsorolni, hiszen most a Fradi-Videoton meccsről kéne értekeznem.

Pedig a tegnap esti vereségünkben vastagon benne volt az elmúlt egy év romboló, önpusztí­tó tevékenysége. Játékosokat hagytunk elmenni, játékosokat tettünk indokolatlanul talonban mert az edzőnek nem tetszettek, és helyettük olyan youtube-focistákat igazoltunk akik megszerzése a szakmai hozzá nem értés mintapéldái voltak. Eddig általában megpróbáltam finoman fogalmazni, de látva a szenvedésünket, most mégis csak leí­rom azt a mondatot, amit már hetek óta le akartam í­rni, de egyfajta „finomkodás” miatt elkerültem: Prukner László, a Ferencváros volt szakmai igazgatója, történelmünk egyik legkárosabb és legrombolóbb tevékenységével odáig sodorta a klubot, hogy a legfőbb célkitűzésünk, a kiesés elkerülése. Erre meg nincs bocsánat!

A tegnapi vereségünkre meg igenis van. Kikaptunk ugyan, de ilyen harcos, és fegyelmezett játékkal el tudjuk viselni még a vereséget is. A prukneri rémálom után már látszott, hogy mit is akar játszani a csapat, Döme jó taktikával küldve fel a fiúkat, jókor cserélt, jól szervezte át a csapatot. Csak gólt nem tudtunk lőni. Ez meg lassan már az átok kategóriájába tartozik. Az ügyetlenkedésen kí­vül a szerencsével is hadilábon állunk, ami az ellenfelünknek bepattan, nekünk biztosan kipattan. Ettől független még mindig látok esélyt arra, hogy ne kieső helyen zárjuk az őszi szezont. Tegnap egy remek kis meccset játszottunk amibe csak Karsai Viktor rondí­tott bele egyszer-kétszer. Bár engedte a kemény játékot, de sajnos elkövetett egy olyan hibát, mely nagy mértékben befolyásolta a mérkőzés kimenetelét: még az első félidőben nem állí­totta ki Oliverira-t, pedig a második ámokfutása után úgy rohant felé, hogy sárgát ad a hátvédnek, de mikor eszébe jutott, hogy neki adott már egyet, inkább visszakozott. Vajon miért is?

Még négy forduló van hátra, melyből hármat meg kell nyerni, történjen bármi is! Nincs más lehetőségünk. A válogatott miatt most szünet következik, tovább lehet azokat a gödröket betemetni, melyek a prukner-érában keletkeztek. Abdi már amnesztiát kapott, remélem néhány napon belül Andrezinhoval is békét kötünk.

Egy úton csak úgy lehet végigmenni, ha a lábunk alatt nincsenek gödrök. És ha megfelelően pótoljuk, vagy egyszerűen visszahelyezzük a gödörbe dobott köveket a helyükre, biztos vagyok benne, hogy a gólok is megfognak érkezni.

– lalolib –